„…Isten testéből vágjuk ki azt, ami létrejön.”
beszélgetés El Kazovszkijjal – Szüts Miklós interjúja

Száz éve ismerjük egymást, ugyanakkor a magánéletedet persze alig ismerem. Ha rád gondolok, és a képeidre gondolok: gyakran érzem úgy, hogy számodra minden egy mítosz, az életed egy mítosz, és a mítosz az életed.

A művészet az egész világot folyamatosan fölfedezi és értelmezi, ugyanúgy, mint a filozófia, a vallás vagy a tudomány. Csak más a fókusztávolság. Ha mitikus a látásmód, akkor természetesen minden apró részlet része lesz ennek az összlátásnak. Valóban, valahogy így is látom a világot. De a mindennapi életemben egyáltalán nem mitizálok semmit. Tényleg egy nagy életélvező vagyok. És nagy halálfélő.

Ez a kettő egymásból következik, nem?

Persze. Pont azért élvezem az életet annyira, mert minden pillanat utolsó pillanat. Ez egyértelmű: minden pillanat utolsó pillanat. Tényleg úgy fekszem le, hogy kész, vége, nem lehet tudni, hogy másnap lesz-e másnap. És az ébredés mindig egy új élet, és nagyon rövid ez az élet. Már naponta is rövid, összességében meg még rövidebb. Ezért nagyon élvezem az életet, és nagyon nem bírom a vakfoltokat. Amikor úgy érzem, nem történik semmi, nem történik az élet: akkor az a halál. Egyszerűen az életből kevesebb lesz, és akkor nyilván több lesz valami másból. Az a valami más, az csak a semmi lehet. Nagyon rosszul tűröm, sajnos, a gyakorlati nehézségeket, az üresjáratokat.

Szeretni senki nem szereti.

Jó, de nagyon türelmetlen vagyok. Láttam olyan embereket, akik bírják a türelempróbákat. Lehet, hogy olyat ők sem mondanak, hogy szeretik, de valami minimális élvezet vagy nagy türelem van az emberek többségében.

A kívülálló számára úgy tűnik: az egész életed egy mítosz, aminek az elemeit vagy kívülről beemeled, vagy a külvilágot hozzáigazítod, amikor döntési helyzetbe kerülsz. Tehát minden pillanata az életednek – amit én ismerek – szervesen illeszkedik az El Kazovszkij-mítoszhoz.

Ez már egy másik dolog. Lehet, hogy ez a néző szemében valami látványszerkesztés, de ez öntudatlan, természetesen, mert ilyen önmítosz végképp nem is érdekel. Kétségtelenül van egy mitologikus világlátásom, de azért a gondolkodásom elsősorban erősen reflektáló, kereső, meglehetősen racionális. Az átélés, az megint más dolog. De a gondolkodásomra nem nagyon lehet azt mondani, hogy mitikus lenne. Boldog lennék, ha úgy lenne. De nincs úgy. Ugyanakkor a látásmódomra lehet azt mondani, hogy mitikus, és ez a művészetemben megjelenik. A magánéletem biztos, hogy mitizálódik, de ez játék is. Biztos nem véletlen, csak úgy élem meg. Hogy ez minek látszik, arról én tudok a legkevesebbet. Nekem egyébként is több életem van, mivel a saját, helyileg megkötött életem, az eléggé használhatatlan. Attól még nagyon élem és még élvezem is. De én sokkal intenzívebben szeretnék élni. Ehhez mindig rendelkezésre állt a fantázia.
Párhuzamos életeim vannak. Bőven. Teljesen belül zajlanak, de nagyon intenzívek. Majdnem párhuzamosan, egy időben játszódnak. És ezeket az eseményeket nem is tudom befolyásolni. Nagyon sokáig azt gondoltam, minden ember valahogy így él. Főiskolás korom után a közeli barátaimmal való mély, éjszakákba nyúló beszélgetésekben egyre inkább kiderült, hogy más emberek egyetlen, tömény, folyamatos történetben élnek, párhuzamos életek nélkül. Tehát abban élnek, amiben éppen élnek, amit én nem nagyon tudtam elképzelni. Addig azt gondoltam: ki többet, ki kevesebbet, ki jobbat, ki erősebbet, de mindenki valami mozit működtet a fejében, és abban is él. És kiderült, hogy a legtöbb felnőtt ember nem így él, sőt a kamaszkori kompenzáló fantáziáit is elfelejti. Az én esetemben a fantázia forrása nem tudatos, de azért tudom, hogy mi történik. Ez nem jelenti azt, hogy az úgymond látható életem ne lenne nagyon tömény. Az is tömény, de nekem kevés. Nem férek bele. Én az időbe sem férek bele.

És a nemi identitás..?

Az egy más ügy, súlyos ügy, nagyon kemény dolog. De ezt is hároméves korom óta cipelem magammal, edzett vagyok ilyen szempontból.

És mégis hisztérikus vagy?

Az más! Edzett vagyok abban, hogy a valódi identitásom szerint élem az életem, de ha ebben megzavarnak, azt nem lehet elviselni, az olyan, mintha a nyílt sebre sót szórnának.

Nem egészen más síkon érnek azok az apró és kívülről nézve nem igazán fontos sérülések?

Kívülről nézve ezek teljesen viccesek. Én például minden levelet, amin a címzés nőnemű névvel szerepel, széttépek és kidobok. Bontatlanul. Csak a láthatóan nagyon hivatalos leveleket nem, de akkor gyorsan kidobom a borítékot. Nem tudok hozzányúlni, ránézni sem tudok. Ezért mondom azt, hogy hisztérikusan… Bocsánat, ez nem hisztéria, ez egy mánia.

Szebben hangzik. Számomra, kívülálló számára azt sugallja, hogy te ebben a dologban bizonytalan vagy, és ezért neked folyamatosan bizonyítani kell.

Fordítva, ebből nem lehet kilépni. Akár a térdreflex: működik. Magabiztos embereknél, bizonytalan embereknél, mindenfajta embernél. A térdreflex – az térdreflex. Az mindenképpen működik. Ezek zsigeri reflexek. Itt nem lehet mit csinálni. Az ember ezerszer megmondja magának, hogy ne legyél ilyen hülye, mondjuk, a telefon esetében is, hogy miért ne tudnál telefonálni? De nem tudom fölemelni a telefonkagylót. Annak sem tudom például a gyökereit: rengeteg embernek van valami belső sérülése, amivel nem tud megbirkózni. A nemi identitás kérdése, az súlyosan meghatározó csomópont. Sok minden más is ebből fakadhat, de nem lehet mindent erre visszavezetni. Az ember nem egységes, sok szálon fut, lehetséges, hogy ettől független kisebb mániák is vannak, amik más megoldhatatlan együttállásból erednek.

Ugyanakkor a fantáziád könnyen irányítható?

Egy ideig igen. És utána már nem! Például utazáskor nagyon könnyű beindítani. Van egy ritmusa az utazásnak. Ez eleve egy jó állapot, imádom. Beülni a vonatba, ablak, már jó. Beindítom a fantáziámat. És vannak olyan dolgok vagy olyan lények, akiktől a sztori beindul. Ha a sztori beindul, olyan erővel rendelkezhet, hogy már szinte ki sem látok belőle. Teljesen megváltozik a külvilág. Szóval, tényleg átszáll az ember. Semmilyen álmodozás nincs ebben. Nem álom. Teljes ébrenlét. Elkezdődik egy film, tudom, hogy egy belső filmet látok, de ez olyan erővel magához láncol, hogy már nem látok kifelé.

De bármikor leállítható…

Elég nagy erő kell hozzá. Ez egy küzdelem. A történetnek saját ritmusa van, és ha a ritmus felerősödik, akkor berezonál. Nagy küzdelmek árán megpróbálom leállítani, ha éppen Portugáliában vagy éppen Görögországban utazom, akkor azt szeretném látni. Olyan, mintha álomból ráznám ki magam. Pedig semmilyen álom nem volt. Ugyanez történik egyébként festés közben is. Beindul egy tőled független folyamat, olyan erőkkel, amelyek benned koncentrálódnak, de azért megszálló erők. Bár bizonyos erőket te magad gerjesztesz, mégis függetlenné válnak tőled.

Itt szépen visszakanyarodtunk egy fontos területre, amiről az embereknek általában fogalmuk sincsen. Mindenféle mítoszok keringenek persze, de erről nekünk sincsenek pontos tapasztalataink…

A szóban átadható tapasztalat nagyon kevés. Nem verbalizálható. Ez ugyanis szinte misztikus tapasztalat. És a misztikus tapasztalatról tudjuk azt, hogy hiába van, megoszthatatlan. Pontosan azért az, mert valami olyat tapasztal az ember, ami emberi nyelven, verbálisan alig közölhető. Mikor az ember beindítja a festés rítusát, akkor a semmiből valamit ki akar halászni, ki akar vágni egy új világot, egy új szigetet a nemlétből. Mindenki tudja, hogy neki milyen rítus segít, amitől, úgymond, munkába lendíthető. Vagy a múzsát hívja elő: elkezdek szögelni vagy alapozni. Valaki így, valaki meg azzal, hogy szellemi mutatványokkal lendíti magát előre, előre a semmibe. Először tehát csak valamit csinálok, akármit. Erősítem magam, hogy elkezdjem a munkát. De utána, ha nem kerülök egy transzszerű állapotba, akkor nem
történik semmi. Mert amíg nem kapcsolódik ki a reflexió, addig folyamatosan külső néző vagyok. Akkor nem nyílik meg az a még nem létező valóság, aminek valahogy ott meg kell születnie, láthatóvá kell válnia. Tehát az elején még a „semmiből építkezem”, közben a vászon már elkezd válaszolni, aztán egyre inkább látok már valamit. Ez a nemlét ugyanakkor a „minden lét” is természetesen. A dolgok összessége. De hát az összességet, mint a fehér fényt, az összfényt, azt nem látjuk. Átlátszó számunkra. Mondjuk úgy, hogy az Isten testéből vágjuk ki azt, ami létrejön. Tehát a mindenségből. Csakhogy a mindenség egyszerre nem látható. Láthatóvá kell tenni, kimetszeni. Mint a szobor a márványtömbben: egy tömb, amiből kitisztítom a képet. Persze a másik út is működik ezzel egy időben: (ahogy a tudományos megismerés zajlik), hogy a teljes semmibe lépek. De ott is azt tapasztalom, hogy ez a semmi, ez már valami, csak nekünk ki kell metszeni egy konkrétumot belőle a látás fókuszával. És a vásznon már látni is lehet, hogy a mindenből éppen láthatóvá tettük azt a kiszemelt valamit.

Azt hangsúlyoznám talán, hogy itt olyan dolog történik, ami tőlem, az akaratomtól lényegében független.

Teljesen így van. Ha ez nem történik festés közben, akkor egy napló jön létre, vagy esetleg kordokumentum. De kép nem születhet. És ez azért nagyon fontos, mert a mű soha nem az adott festőnek vagy szobrásznak a lenyomata, nem is magában az emberben jön létre, hanem az ember és az univerzum között, illetve az ember és a műve között. Mint egy prizma.

A szerző segítségével!

Azért nagyon veszélyes az az eljárás, amit a legtöbb hivatásos műértő követ: mindenáron a létrehozót szeretnék megtalálni a kép mögött. Tökéletesen megtalálhatatlan! Mert mi mindig mögötte maradunk, és mindig arról a történetről tudunk csak beszámolni, és csak azt látjuk, ami a kép mögött zajlik. És a néző soha nem kerül a kép mögé. A kép nem függöny. Ha mögé kerül, akkor a kép gyenge. Akkor nincs saját erőtere. Azt hangsúlyozom mindig, hogy a kép nem belőlem áll, hanem abból a párbeszédből, amit én az univerzummal folytatok, meg az anyaggal, miközben létrehozom. Tehát ha elég jó az a parabola, az a vevőberendezés, akkor elég sok hullámot be tud gyűjteni a mindenségből. Ez egy prizma. Egyébként is, a festészet sűríti az időt, tehát egy kép mindenképpen egy időkristály.

És akkor hol tartunk? Akkor még csak ott tartunk, hogy én és a kép már ott vagyunk…

Megjelent valami a világban, de úgy, mint egy fölfedezetlen csillag. Tehát még kívül van az időn! Létrejött egy eddig nem létező valami, hiszen az a leggyönyörűbb akármilyen művészetben, hogy a nem létezőből egy új létező születik. Ami még soha nem volt! Ez a legfontosabb.

Ezért csináljuk az egészet.

Így van, ezért csináljuk. Ezt nagyon sok ember nem tudja. Vagy nem gondolkodik el rajta. Nem gondolkodik el azon, hogy tulajdonképpen mi végre? Nem azért, hogy az ember „kifejezze magát”. Ezek a rettenetesen lapos szövegek sok embert megtévesztenek. 

Egyetlen más szférája sincs az életemnek és a világnak, ahová eljuthatok, ahol ezt az élményt ilyen elemi erővel megkapnám, hogy a semmiből, a teljes semmiből valami létrejön. 

Ami soha nem volt. Nem azért, mert elfelejtették, nem, mert valaha volt,  és újra fölfedeztük, nem! Soha nem volt! Ez mindig egy rituális játék. Az  isteni színjátékot újra és újra átéli az ember. Eljátssza. Ezzel áldoz is az isteneknek egyébként. És köszönetet mond! Mint minden rituális játék, ez mindenképpen áldozat az isteni erőknek. Újrajátsszuk a genezist. Tehát az esemény megtörtént. De még senki nem látta. Még nem jelent meg, mert befogadó nélkül, kíváncsi tudat nélkül, mint az univerzum, láthatatlan marad. (Vagyis az Isten számára látható, vagy számára sem.)

Az Isten számára látható, de visszatérnék ide a földre: hamarosan megjelenik az első néző, a művön és az alkotón kívülálló. Az első néző, aki én vagyok.

Egy valahányadik napon, nem tudom, a tizedik napon vagy a huszadik napon. Vagy egy év múlva megjelenik, és az mindig én vagyok, persze! Eljön egy pillanat, amikor meglátom a képet, most már kívülről, és esetleg azt látom, hogy a kép erőtere nem eléggé telített. Nem jelent meg több, mint amit én akartam, és akkor az nem nagyon érdekes. És akkor kezded újra, és újra, és újra. Elölről, a nulláról. Végig kellett gondolnom, valamikor gimi végén és a főiskolás évek elején (gondolom, ezen nagyon sokan átestünk), hogy miért lehet és kell még mindig táblaképeket festeni. Hogy van-e még festészet egyáltalán, és én akarom is, hogy legyen. Egyszerűen, teoretikusan is rá lehetett jönni, hogy hihetetlen, de létezik, mert semmi mással nem helyettesíthető. A festészetnél abszurdabb és voluntarisztikusabb műfaj nem létezik a művészetben, az idő ilyen döbbenetes kristályosítását sehol másutt nem tapasztaljuk. Mert az összes többi műfaj időbeli (realtime!): a valóban kinyílt időben létezik. A festészet viszont a legmerevebb abszurditásba zárt időkonzerv. Nekem mint türelmetlen embernek a festészet ideális műfaj, mert minden pillanatban látom, hogy mi történik. Türelmetlen a természetem, egyszerre mindent el akarok foglalni. Türelmetlen vagyok, mert folyamatosan látom a határt és a véget, tán azért ez a türelmetlenség. Telhetetlenség-érzet is fakad ebből, és tehetetlenség is utána, ezért szeretnék egyszerre minden irányba elindulni, mindent elfoglalni.

Azt mondod, a festészet időkonzerv. Abszurd és metafizikus.

Teljes abszurditás. De rájöttem arra is, hogy ezen belül kell nekem a téma, a raszter. Nyilván így működöm, minden mintát rettenetesen szeretek. Az ismétlődő mintát, a rasztert, az akármilyen dekoratív mintát is szeretem. Az ismétlődőben a változatosságot. Így látom a világot is. Minden elcsúszik, elmászik, de közben van egy szerkezet, ami folyamatos ismétlődés.

Mivel találkozik elsőre a néző a képeid előtt állva: szimbolikus jelekkel és formákkal, sőt gyakran feliratokkal. Az a kép témája, ami alla prima leolvasható, ezek a szimbolikus, könnyen verbalizálható jelek. Ezeknek a jeleknek a primer olvasatát, magyarázatát tévesztik aztán össze a kép lényegével.

Azt gondolom, hogy ezek a formák, ezek a jelek raszterek. Egy rasztert kell hogy teremtsenek. Szükségem van erre a hálóra.

Ez azért több, mint egy raszter.

Több, persze, de ezek a motívumok az én esetemben, ha nagyon leegyszerűsíteném, inkább rasztert jelentenek, mint bárminek az ábrázolását. Az egyik motívum inkább szubjektum jele, a másik motívum inkább objektumé, a lényeg az, hogy könnyen felismerhetők és ismételhetőek legyenek. Ha ezeket be tudnám háromszöggel meg körrel helyettesíteni, akkor úgy csinálnám. Ezt sok művészettörténésznek elmondtam már, de úgy tűnik, nem értik. Valaki egyszer azt mondta, hogy az ő szemét – és azt
gondolja, hogy a többi ember szemét is – olyannyira elviszi a képen látható dolgok verbális, kvázi megértése, felismerése, hogy egyszerűen nem lát mögéjük. Tehát előbb lát jelet és jelentettet, mint a képet. De szerintem ez nem így van. Lehet, hogy ez egy csapda.

Nekem még mindig van egy kamaszos nosztalgiám a nonfiguratív festészet iránt, mert ha az igazán összejön, mint a Rothkonál például, ha igazán összejön, akkor az egy lézersugár. Az egy egyetlen pontra koncentráló lézersugár.

Rothko tökéletes, de az én szememben nem tökéletesebb, mint mondjuk Antonello da Messina. Ezek a párhuzamos tökéletességek. Mindegyik a végtelenbe fut. És mindegyik a maga nemében fókuszált lézer. Azért fantasztikus például egy Fra Angelico, egy primer hitben megfestett vallásos kép, egy ikon, mert benne szinte kézzelfogható a transzcendencia. Azt mondja: Istenhez a látható világ is hozzátartozik. Ez is Isten világa, ezt is lehet imádni.

Ismered a történetet, amikor Fra Angelico megkérdezte rendtársait, akik csodálták képeit, hogy: szeretitek Istent? Ha szeretitek Istent, akkor tudtok ugyanilyen képet festeni.

Az is egy rácsodálkozás. Folyamatos csodálkozás. A vallás kérdése és a hit kérdése bennem mindig külön élt, mondhatom, hogy én vallásos, keresztény ember vagyok. Ehhez a kultúrához tartozom.

Meg vagy keresztelve?

Meg vagyok keresztelve, és egyértelműen keresztény ember vagyok, sokat foglalkozom a kereszténység „hozamával”, azzal, amit civilizációnk a kereszténységnek köszönhet. De sajnos nem vagyok hívő! Pedig engem csak a hit érdekel! Kisgyerek koromtól teljesen nyilvánvaló volt számomra, hogy a vallás nagyon szép dolog, de kultúrafüggő emberi létesítmény.

Emberek számára, emberek csinálták…

Emberekből. És az a lényeg. Még ha van is benne, mint minden emberiben, valami isteni visszhang, azt másban is megtaláljuk: a filozófiában, művészetben, tudományban.

Végrehajtási utasítása a szellemnek.

Igen, csak ember által, homályosan. És ez a homály nagyon látható.

És ebbe úton-útfélen beleütközöl.

Nyilvánvaló volt számomra, hogy a vallási dolgok emberi dolgok. Mert más a keresztény gondolat, és más az emberi gyakorlat; ez számomra soha nem volt probléma. Tudtam, hogy az ember nem az istenit valósítja meg, hanem mindenképpen az emberit. Az istenit legfeljebb csak misztikus módon, egy pillanatra észleli.

Illetve mozog felé, vagy el tőle.

Mozogna afelé. És aztán a saját tehetetlensége következtében meg lehet, hogy el tőle. A környező tömegvonzás következtében.

Az első komoly sokk életedben az identitásod körüli zavar felismerése volt?

Az első csapás volt a legerősebb. Rájöttem, hogy szinte rögtön meg fogok halni. Mindegy, élhetek akár kétezer évet is: meg fogok halni.

Volt valami fizikai tapasztalatod a halálról? Valaki meghalt a közeledben?

Szerencsére nem. Csak később. De lényegében a tudás megvolt, és az félelmetes volt. Állandóan a fekete lyuk szélén állt az ember, és rázta az elektromos áram, amikor ez a tudás felmerült. És ettől menekülni kellett. Úgy tudtam menekülni, hogy a fantáziámmal szórakoztattam magam. Olyan erős drogokkal is, mint a film, az irodalom, a kép és a szobor, valamivel, ami elvonta a figyelmemet. A semmitől. De volt egy konkrétum is: a nagyapám, akit a legjobban szerettem, szívbeteg volt, és folyamatosan féltem attól, hogy meghal. Felmerült a kérdés, hogy mi van, ha meghal, ilyet nem tudtam elképzelni. Lehetetlen. Csak én halhatok meg előbb. De ez mit jelent? Mi az, hogy én meghalok? És meddig? És aztán mi van? És azt a végtelen nemlétet, azt hogy lehet elképzelni?

Nem gondolod egyébként, hogy ebben az életkorban a gyerekek nagyon nagy hányada megküzd ezzel a kérdéssel, és később elfelejti?

Így van, és később törli. Vagy elnyomja. 

Mert én is inkább az álmaimra emlékszem. Illetve nem is az álmaimra, arra emlékszem, arra a játékra, hogy folyamatosan azt játszottam, hogy az a valóság, amikor álmodom, és ez a „való élet”, ez az álom… De térjünk vissza még egy kicsit a festőállványhoz! Azt szoktuk mondani: az ember helyzetbe hozza magát. Pilinszkynek van erre egy szép metaforája: az ember ül a magaslesen, telnek-múlnak az órák és a napok, és várja, hátha jön a vad. De ott kell lenni, a fegyvernek töltve kell lenni ahhoz, hogy lőni lehessen.

Tehát az induláskor a képnek van valami iránya. Ezt az irányt meg lehet változtatni, és állandóan változik is, mivel ahogy megjelenik, rögtön megjelenik az a lehetőség is, amivel el lehet mozdulni jobbra vagy balra.

Mit gondolsz, mennyire nehezíted meg a néző dolgát azzal, amivel magadnak könnyíted, hogy használod az általad raszternek hívott eszközt?

Ez a raszter nem csak segédháló (de az is!). Én, mondjuk, két háromszöget használok, meg egy négyzetet, meg egy ovális formát, ezeknek a viszonya érdekel, ezekből az alakzatokból indulok ki, ezeket ismétlem. Nekem nézőként is szükségem van az ismétlésre ahhoz, hogy a dolgok összemérhetőek legyenek. Szeretem a kockás ablakokat, az ablaksorokat, akármiben a sorokat. Ez a ritmus. Az ember egy bizonyos ritmusra rezonál. Én meg a felfokozott, gyors ritmust szeretem. Egy bizonyos ritmus jellemzi mindenkinek a látásmódját, a kifejezésmódját. Én meglehetősen verbális ember vagyok. Talán ezért képeimet mindig szövegekből, szavakból, szabályos mondatokból indítom el. Mindig címből indulok ki, mindig van egy mondat vagy egy szólás, sokszor szójáték, amiből egy grafikont szerkesztek, és legtöbbször abból születik a kép. A látványból soha. Mindig egy viszonyrendszerről van szó. Csakhogy ez mind a kép mögötti rész. Ha ez látszana, akkor csak verseket írnék, akkor nem születne egyetlen kép sem. Festés közben aztán már egészen más történik.

Itt, ha én jól értem, elváltak útjaink.

Így van. A legtöbb képem „csontváza” egy grafikon. Egy szójátékból, vagy szóbeli összefüggésből rajzolódik ki. Az én esetemben például ez az a rituális felkészülés, amivel eljutok a festés kezdetéhez. Egy-egy ilyen szójáték, egy-egy ilyen szólás kitarthat akár két-három évig is. Lehet, hogy így él bennem a terv, a képek terve. Ebben soha nincs meghatározott színskála, mindig csak egy erőtér, egy erőviszony. Ez dolgozik bennem, aztán egyszer csak valamitől, nem tudom, mitől (találkozom egy mérettel, egy színnel, egy feladattal) felszínre tör.

Próbáljuk meg egészen konkrétan leírni, kezdődik a munka: El Kazovszkij kirakja a szerszámait. A szerszámok állnak egyrészt egy verbalizált dologból, egy mondatból…

Nem, a mondatból megszületett grafikonból.

Na de, mit raksz ki? Ezt próbálom egészen lecsupaszítani. Mi van a szerszámkészletedben? Ott vannak az El Kazovszkij-mítosz elemei?

Nem, azok ott nincsenek. A raszter van ott. Ott állnak a mozaikdarabok. Ott ülnek a tudatalattiban.

Azt mondod, hogy nem egy látványból, akkor (bocsánat!) mi a faszomból indulsz ki? Úgy szeretném megérteni!

Hát például egy ilyen mondatból. Mi a faszomból indulsz ki? Ez egy elég pregnáns mondat, s ebből megszülethet egy irány, tényleg egy grafikon: tehát hogyan ábrázolnám azt, hogy „mi a faszomból indulok ki”. Először is lerajzolnám ezt egy erőviszonyként. Az erőviszony meghatároz egy ritmust, és ez a ritmus a vázlat, egy arányrendszer.

Melyik az a pillanat, amikor ez látványba fordul át?

Erről beszéltem.

Akkor megint próbálom egyszerűsíteni a dolgot. Ez azt jelenti, ahol most tartunk, hogy elkezdesz csinálni egy illusztrációt?

Nem, a szavak létrehoznak egy erőteret. Ezt az erőteret nem fordítom le, hanem magát az erőteret próbálom megjeleníteni a nemlétezőben. A lényeg, amiről beszéltünk az, hogy ez az erőtér még nem jelent meg soha. Ez a kis tér nem jelent még meg a világban. Nem látható. Egy nemlétezőt létezővé teszek. Vagyis a világmindenségből, ami számunkra szintén nem látható, láthatóvá teszünk valamit. Ez a szándék. Ehhez nekem a szövegek indító lökést adnak. Ez nem téma, nem a szöveget illusztrálom. Ez a lökés egy fölismerést jelenthet: keresem azt a teret a világban, amit még nem láttam. Utána aztán nagyon érdekes dolgok történnek, amit valószínűleg a legtöbb festő ismer, legfeljebb nem reflektál rá. Azt hiszem, mindenkivel történik ilyesmi, mint velünk a képfestés során, legfeljebb nem tudatosul. Azt sokan tapasztalják, hogy kikapcsolódik a tudat és a reflexió. Különös, akaratlan párbeszédek kezdődnek a senki földjén, köztem és a vászon között. Ez egy alvajáró állapot. És így ez sem igaz, ennél sokkal homályosabb az egész, sokkal bizonytalanabb. Nem lineáris párbeszédről van itt szó természetesen. Lehet, hogy három különböző párbeszéd zajlik ugyanabban a pillanatban. Az álomban ez lehetséges, természetes, azért is nagyon nehéz szétteríteni egy álmot lineárisan.

Nekem az a tapasztalatom, hogy a képfestés során a figyelmem és a koncentrációm (és dekoncentrációm) meglepően pulzál. Nagyon egyszerű, utólag rekonstruált tapasztalataim vannak. Munka közben mindig szól mellettem valami zene. Vagy a rádió. Apokalipszisokat festettem már úgy, hogy közben szólt a rádiókabaré, és halálra röhögtem magam. Tökéletesen működött a kettő egymás mellett. Hibátlanul. Emlékszem, egyszer egy vasárnap délben a rádióban szólt valami klasszikus zene, dolgoztam. A következő, amire fölriadtam, az volt, hogy lekonferálnak egy műsort: kedves hallgatóink, önök a Jó ebédhez szól a nóta című műsort hallották. Végighallgattam ától zéig, anélkül, hogy egyetlen hangot hallottam volna belőle, és még azt se merem mondani, hogy egyébként olyan nagyon koncentráltan ott voltam a képen: nem tudom, hol voltam.

Így van. Soha nem teljesen a képen van az ember figyelme. Akkor néző lenne.

Miközben vannak verbalizálható, szakmailag is megfogalmazható döntések, arról még nem is beszéltünk.

Ezek akkor fogalmazódnak meg, amikor kilépsz ebből az alvajáró állapotból. Ez az ébrenlét állapota. Van a képcsinálásnak egy egyszerű, szakmai része. Erre mondanám azt, hogy ilyenkor nincs ihlet, de a munka folyik. Most iparosként tisztítgatom a szerszámaimat. Menet közben is van ilyen állapot, persze. Bizonyos technikai feladatokat meg lehet oldani, például egy két négyzetméteres felületet feketére festeni. Ehhez nem kell ihlet. De közben is bármikor történhet valami! És erről a „valamiről” próbálunk most beszélgetni. Nem vagyok hívő, bár nagyon szeretnék az lenni. Főleg a misztikus tapasztalatra vágynék, ami nekem még nem adatott meg. Amiért nagyon nehéz, és főleg gyorsan és összeszedetten nem lehet az ihletett állapotot leírni, az az, hogy ami festés közben történik, az misztikus tapasztalat, még számomra is az. Ezt be kell látnom. Ilyenkor talán mindnyájan hívők vagyunk. Csak annyira nem kapcsolódik ez az élmény semmi máshoz az életemben! Ez csak akkor van. Egyáltalán nem tudod, hogy mit hozol létre, de a nemlétezőt kell létrehozni. És ez nem akármi. Ezért nem lehet ezt a transz-állapotot pontosan lefordítani normális emberi nyelvre. Nem artikulálható.

Csak magyarázd el a kedves olvasónak, úgy, hogy ne mondja azt, hogy totál hülyék vagyunk, hogy a rádiókabaré hallgatása közben, miközben halálra röhögöd magad a baromságokon, ugyanebben a pillanatban benne vagy egy másik kalandban, véresen, torkig, a leglényegében. Ezt nem tudom, hogy ez átmegy-e a zenekari árkon, hogy ez elmondható-e?

Ez nem is tartozna a nézőre. Csak azért fontos, hogy a néző ne keressen magyarázatot kimondottan külső okok között. Például a környezetben, a családi történetekben. Tehát ne úgy beszéljen egy képről: „megérkezett a művész mamája, ennek nagyon örült, azért festett ilyet”. „Elhagyták gyerekkorában, hú, de szomorú volt, azért olyan sötétkékek a képei”. Ezt a megközelítést ki kellene hagyni, mert lapos, ez az olvasat nem visz közelebb a képhez. Ezért kell nekünk most elmesélnünk, hogy szólhat a leggyönyörűbb zene, a legviccesebb vagy leghülyébb kabaré, és közben a vásznon a lét egy új pillanata született meg. Ne ott keressen a néző, ahol a művész van, ne azzal foglalkozzon, ami a művészt körülveszi éppen, nem ebből van a kép. Ezt az alvajáró állapotot talán mindenki megéli, például a szerelemben. A befogadási folyamat során egyébként valami hasonlónak kell lejátszódnia. Csak nem visszafelé, hanem akárhová máshová, tovább! Tehát nem kell, hangsúlyozom, semmit nem kell megkeresni a vászon mögött. Nem önmagunkról beszélünk. Talán magunkból is, de nem magunkról, ez nagyon fontos. A mögöttes nem a kép mögött van. Nem is az alkotóban van, hanem a képben van, benne van.

Meg a néző mögött van.

Pontosan. A néző mögött van. Ez igaz. A néző mögött ott van, nem csak előtte a kép. A néző a teljes mögöttesével, útipoggyászával a hátán találkozik a képpel, és itt jön létre az a párbeszéd újra, ami eddig egészen máshol zajlott. A képnek az is a feladata, hogy elég intenzitás, elég erő legyen benne, elég izgalmas prizma legyen ahhoz, hogy „mindent” beszívjon magába, ereje legyen például ahhoz, hogy a nézőt megállítsa. Persze a nézőnek kötelező bizonyos receptorokkal rendelkeznie ahhoz,
hogy éppen az adott kép hullámhosszait vegye, tehát ha a néző éppen nem olyan parabola-antenna, ami ezekre a hullámhosszokra reagál, akkor az előtt a kép előtt nem fog megállni, de másutt esetleg igen. A képnek elég intenzív erőkkel kell rendelkeznie, hogy megállítsa a nézőt, s elkezdődjön egy új folyamat: ilyenkor bomlik ki az az időkristály, mely bele van sűrítve a képbe, és ezt a néző csak a saját „mögöttesével” tudja kibontani. A néző csak önmagával találkozhat a képben. Meg a világgal. A szerzővel soha.

Gyerekkoromban volt egy játék, zsákbamacskában lehetett kapni. Úgy hívták, vízicsoda. Kicsi zacskó volt, benne icipici, egy-két milliméteres kis izék, ezeket beöntötted egy pohár vízbe, megszívták magukat, és kis hajók, virágok, csónakok lettek belőle, amik hipermangán-füstöt eregettek… Őrület volt, igazi csoda. Valahogy a képek is így működnek, nem?

Igen. Parabola-antennáink vannak, amikkel leföldeljük azokat a hullámokat, amiket veszünk. A kép a zacskó, a kis parafadarabkákkal. A kristályokkal, az időkristályokkal. A kép egy igazi valóság, csak sűrített, kristályosított valóság. És ebből a sűrítményből akár egy fekete lyukat is lehet sűríteni, és akkor soha többé nem lesz látható. Bármi belehullhat, és eltűnik. És az is valóság, csak másfajta valóság, de ez attól még nem illúzió. Időkapszula, időkristály. Tehát a legsűrítettebb időegység, ami akármilyen művészetben egyáltalán létre tud jönni. Hát körülbelül ez a gondolatsor volt az, amivel elméletileg is vonzóvá, létezővé tudtam tenni a képzőművészetet a magam számára, szemben a filmmel, ami annak idején a legjobban vonzott. Ugyanis a filmben nem jön létre az a különösen sűrített, kristályos idő, ami a kép sajátja. A festészet időkristálya talán a legérdekesebb. Már azelőtt hatott rá a kép, vagy nem hatott, hogy rájött, hogy van rajta háromszög, van rajta egy emberi alak, vagy van egy fa. Az ember vizuálisan tájékozódik a világban. Nem tudatosan, de rögtön észreveszi, hogy egy vonzó vagy taszító világ van előtte, és aszerint indul tovább.
Az arányok, a színek elemi erővel hatnak. A kép szempontjából gyakorlatilag mindegy, hogy miből indul a festő. A festő szempontjából nem mindegy, mert neki az a motivációja, a múzsája. Mindegy, hogy miből indul ki, csak legyen elég összetett az a prizma, legyen elég hangsúlyos az az esemény, ami az erőket összerántja és kristályosítja, és akkor legyen jó az a „csoda-zacskó”, és nagyon-nagyon sok hajó legyen benne sok hipermangánnal, mert ha nem jön össze, akkor csak por fog úszni a víz színén, nem vízicsoda. És még mindig mögötte vagyunk a képnek, mert a néző újrakezdi a felfedezést, ha elég erős a kép ahhoz, hogy megállítsa. Először is meg kell állnia.

És legyen jó néző a néző.

És amikor a kép működni kezd a nézőben, ugyanolyan folyamat kezdődik el, mint a festőben munka közben, ugyanolyan beláthatatlan, ugyanolyan irracionális. Csak erről – nem tudom, miért – nagyon nem beszélnek, pedig a kép néző felőli oldalán pontosan ugyanolyan misztikus történet kezdődik.

2000, 2004. március