2013.11.15.           html-2013/klubradio.htm          C.12458-464

Váli Dezső – Balog József
Klubrádió / Mecénás rovat, a Próféta Galéria kiállítás kapcsán.
 2013.11.18-án 14h-től,
kissé kifésülve

1989-ben volt egy kiállítás megnyitója, ami 13 percig tartott és ott azt mondta Salgótarjánban, hogy „a szép az az első lépcső”. Ennek a kiállításnak most a Próféta Galériában az a címe, hogy „SZÉP KÉPEK”.

Igen. Ez irónia. Érti, aki érti. Mert ez fogalmaim szerint csak egy csacsi divat, hogy a képek mellé most címet is kell találni, ami érdekes, hogy miről szól a kiállítás. A kiállítás a képekről szól, úgyhogy ezt találtam, hogy „SZÉP KÉPEK”. Azt nem lehetett mondani, hogy jó képek, mert ugye, az már minősítés, ahhoz nincs jogom. Én vagyok az egyetlen, aki a világon a saját képeit nem látja, értelemszerűen, mert én nem tudom megítélni.

A szép, vagy a szépség az ettől függetlenül, vagy ezzel együtt létezik?, vagy izgatta valaha?

Egy szép lányra gondol?

Egy szép képre gondolok.

Nem ebben a fogalomkörben gondolkodom. Ez nem jut eszembe, hogy szép egy – mondjuk így – információrendszer, amit én befogadok egy képből, annak csak az egyik eleme a szép. Ezt így nem elemzem ki. Akár egy szép nő, vagy egy szép pörkölt, vagy mittudoménmicsoda… hat az emberre egyetemesen, valamivel több lesz ezáltal, és fölhasználja.

Örülök, hogy a pörkölt szó elhangzott, mert egyszer György Péternek kötelezővé tette egy írásában, hogy mindenképp használja a pörkölt kifejezést, ha jól emlékszem.

Ha rám vonatkozik… Egyszer egy papnak is mondtam, hogy vele bele a prédikációjába, mert attól lesz földszagú. Emberszagú.

Föld. A föld az egy hely, vagy helyszín, ahol tartózkodunk? Egy táj?

Hát erre nem tudok semmi nagyon okosat, vagy szellemeset válaszolni. Nem látom ezt a dimenziót, amit kérdez.

Azért kérdezem, mert nagyon érdekes például, hogy a műtermében az ablakot inkább eltakarja, hogy egy zárt tér legyen. Akkor elég a műteremnyi univerzum 1987 óta?

Ja, értem. Értem. Az ablakomat nem 87-ben, hanem úgy emlékszem, hogy a 70-es évek végén smirgliztem le. Nem azért, hogy ne lássanak be a szemközti minisztériumból, hanem azért, hogy én ne lássak ki. Partok között szűk az életem, és evvel együtt olyan gazdag, hogy alig bírom elviselni, ha ezt kérdezi. Tehát….

Ezt a kint-et és bent-et…

Nagyon zárt életet élek, ennek semmi köze a műteremtémához, természetesen. Tehát nagyon megválogatom, hogy mit fogadok be. Azt hiszem, 3 éve van egy újfajta televíziónk, nem tudom bekapcsolni se. Csak a feleségem tudja kezelni, ugyanis én nem nézem soha. Nem automatikus ellenszenvből, biztos vannak ott jó dolgok is, csak erre nincs kapacitásom. És mindig van ettől fontosabb dolgom.

A fontosabb dolog - ha jól értem - mindig a kép volt, vagy a festés. Ez a vagy elég nyegle dolog, mert ez nem vagylagos szerintem Önnél.

Nézze! A festés az kijelölt munkám, ahol nem lehet, és nem is szabad eltérni, de az élet gazdagabb… ugyanolyan lelkesedéssel építek magamnak könyvállványt az ágyam mellé. De ha a tréfán túl-, az utóbbi 20 évben az írás lett nagyszabású hobbim, amivel rengeteg idő megy el. Nem is annyira a honlapomon, nem is annyira az írással, mint a hozzávaló illusztrációk elkészítésével.

Hogyha a honlapot említette, akkor én már – bár még nem nyílt meg ez a kiállítás, amikor beszélgetünk, most péntek van, november 15-e, amikor nyílik majd este, amikor pedig elhangzik, akkor hétfő lesz, tehát időzavarban is vagyunk – de én már láttam ezt a kiállítást, hiszen a honlapján ott van, sőt a megnyitószöveget is olvastam.

Azt hittem, hogy ezt senki nem fogja megtalálni idő előtt, de ezek szerint akkor van, aki ilyet is megnéz. Föltettem, ilyenfajta ember vagyok. Lehetőleg mindig két lépéssel a szükséges időpont előtt dolgozom mindennel, és ennek néha haszna is van. Nekem mindenesetre így működik a világ. Igen. Van egy pótmegnyitó-beszédem is, ma reggel találtam ki az uszodában.

Azt még nem láthattam, mert az még csak az Ön fejében létezik ebben a pillanatban. Ha a honlapot említette – bár ezt a beszélgetés végén akartam kérdezni – több mint 600e tétel, információs tétel van ezen a honlapon. Ezek fragmentumok, egy nagy egész részei, vagy egy folyamatos egész?

Én ettől nem vagyok egy fikarcnyival se jobb festő, de a dolgaimat rendben tartom, avval a felhanggal, hogy ne csak én, hanem hogyha valakinek kell a kultúrában, akkor az is megtalálja. Úgyhogy… kezdettől írok egy opusjegyzéket. Az egész honlap ezért van. Van egy pontos – bocsánat, naprakész, félórára kész opuszjegyzékem, az is benne van, hogy milyen műtárgyam milyen állapotban van, és hol van most. Egyébként evvel egy kiállításra bármikor visszahívható. Ez valami csodálatos dolog, hogy föltalálták nekem ezt az internetet…

A nyilvánossága miatt? Vagy Ön is másként követ…

Nem, hanem amiatt, hogy nem egyetlen példányban van. Ez az egész egyszerű ok, és az összes többi az játék rajta. Gyerekkoromtól írok naplót, most már egy francia Le Meux nevű helységbe napi naplót egy ismerősömnek - magyarul blognak nevezhető -, egy napra sűrűsödött napló, ezek mind játékok hozzá, belekeveredtem és most már nagyon megy, nagyon szeretem is csinálni. Nézze, nem lehet egész nap festeni… fél 11-től festek…

Pedig Ön megpróbálta, szinte. Volt olyan korszak, amikor napi egy kép, mint muszáj, mint feladat.

Ez bonyolultabb, mert ez most is így van. Évente két alkalommal egy-egy hónapot alkotóházban töltök, és akkor ott csak a munka van. Ott az a feladat, a játék-feladat, kötelező játék-feladat, hogy napi egy képet el kell kezdeni. Tehát én vidéken, a Kecskeméti Alkotóházban kezdem el a képeimet, és aztán egész évben, és következő években itthon azokat kapirgálom. Ez csak stratégia. Ez munkarend.

Munkarend, stratégia… valamit féken tart önmagában ezzel a renddel?

Ez valószínűleg életfélelem.

Merthogy elveszett volna egyébként valamiben, ami rossz?

Nézze, evvel óhatatlanul koordináták között, vagy hogy mondjam… falak között, vagy sínen, vagy hogy fejezzem ki… Hogy evvel már ne kelljen törődni, ez rendben van. Akkor biztonságban érzem magam. Mint ahogy van úgy, hogy megengedem magamnak – bocsánat ez rossz kifejezés, hülyéskedek – szóval van, hogy amikor belecsúszom egy rosszkedv félébe, mindig kiderül, hogy már három napja nem festettem. Nem jó dolog festeni, festeni nagyon rossz dolog, állatira fárasztó, nem vagyok hozzá elég tehetséges, nagyon kínlódom, de ha egy idő után úgy elmarad, akkor valami észrevétlenül nagyon elromlik.

Önben, Ön körül, a világban…?

Bennem! Én a világot soha nem szidom. Elég baj van bennem. Nem, hát magamat karbantartani, az is… az a legegyszerűbb dolog, szidni a rendszert, a szomszédot, a feleséget, a rendetlenséget, a kalauzt, ahelyett, hogy magamban nézném meg, hogy mit kellene jobban csinálnom.

Abban az állandó pulzálásban, amiben az évtizedei telnek, a gyűjtés, a szétosztás, a szétajándékozás, a szétadományozás, aztán az újra összegyűjtés, aztán az újra szétszélesztés… ez is egy ritmus? Tudom a praktikus részeit, hogy azt mondja, hogy a képeinek ott kell lenni és dolgozni, ahova valók…

Így van.

…és ebben tevőlegesen vett részt, amikor pl. ezt a szétosztást tette. Aztán azt mondja, hogy külföldre nem ad képet, mert itt kell, hogy hassanak a képek. Azért kell, hogy hassanak, hogy a dolga az ne legyen reflektálatlan… közben meg nem érzek egy olyan reflektálási igényt Önben, hogy sütkérezne ebben, vagy…

Nem ez a célja, bocsánat…

Csak azt akartam kérdezni, hogy ez is az élet ritmusához tartozik? Ez a szét-össze, szét-össze?

Én nagyon szeretem a tárgyakat, de elég hamar rájöttem, hogy nem mentenek meg a haláltól. Tehát nem lehet tárgyakba kapaszkodni az életben. Nagyon szeretek bizonyos dolgokat, de a serdülőkorom elején Senecát és Epiktétoszt olvastam, és ők pofán vágtak, akkor a már elég nagy könyvtáramat egy tételben elajándékoztam. Ehhez kb. ma is tartom magam. Gyerekes dolog, mert lehet sokkal nagyvonalúbban élni. Nekem ma is 30 könyvem van, ha valamit elolvastam, továbbajándékozom. Nem nagyvonalú dolog, és senkinek nem ajánlom; én így tudok élni.

Amikor erősebben, mert a C. Napló megjelent részét olvasva, 92-ben jelent meg, ott 88-89-90 táján érzek egy szakmába való erősebb beleszólást, levelezésekbe, kiállítások gründolásában… ez egy pillanat volt, amikor úgy érezte, hogy be kell szállni a művészetpolitikába? Nem tudom, hogy hogy hívjam ezt.

Szeretnénk a rendszerváltásra terelni a hangsúlyt?

Nem, semmiképpen, semmiképpen, nem! Az Ön ilyen típusú aktivitására vagyok kíváncsi, hogy ez is egy belső kényszerből fakadt? A barátait akarta? Önmagát akarta?

Én 24 éve írtam az első cikket, és kb. akkor szóltam először a minisztériumban, hogy gyalázat, gyalázat, hogy a mindenkori műcsarnoki vezetés elsumákolja ilyen-olyan elképzelt, vagy elképzelhetetlen okokból az évenkénti Tavaszi Tárlatot. Babits összes műveit, a legrosszabbat is, egy mozdulattal az ágyam mellől elő tudom venni, és el tudom olvasni, a kortárs festőket ma, a szó szoros értelmében egyáltalán nem ismerem, és az ország sem. Hát honnét a francból.

Ez a ma érvényes 89-re is meg 2013-ra is.

Ugyanúgy. Most meghívnak egy kiállításra, mutatják a listát, és abból már két embert ismerek csak, mert jönnek a fiatalok… hol lássam a munkáikat? Hol lássa az ország? A Ráday utcában van 30 galéria, én napi kb. 5-6 kiállítás meghívót kapok ma már emailban… hát honnét tudnám, hogy mi van? És nem az érdekes, hogy én tudjam, hanem hogy akit érdekel, hogy lásson súlypontozást, tehát láthassa a csúcsminőségeket.

Pár éve kaptam Debrecenben egy díjat, le kellett utazni, ott láttam egy kis akvarellt egy arcról, zseniális volt. Megkerestettem, hogy ki az… egy huszonvalahány éves lány, elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát néhány éve, és most visszament nyírnemtudommicsodába, és valószínűleg tanít, vagy nem is tudom. Ez a zseniális portré miért nem...?! Mi van?! Mi van?! És ennek a kb. a kulcsa egy évenkénti országos tárlat, amit… Csendes feltételezéseim, bocsánat, hogyha egy Dél-amerikai kiállítás idejön, előtte a műcsarnoki igazgatónak feltétlenül ki kell utazni Dél-Amerikába – mondom gúnyosan és feltételezve. Szóval az érdekesebb. Miért nincs évenkénti Tavaszi Tárlat? Azért mert a komcsiknál volt? Vagy mi?

Lehet, hogy majd most lesz, mert egy másik korszak kezdődik most a Műcsarnokban. Említette, hogy zseniális portrét, vagy arcot látott. Ön mikor rajzolna egy arcot, vagy mikor festene egy figurát?

Én nem tudok rajzolni.

Ez ezen múlik?

Hát… nincs az érdeklődésemben, egyébként a főiskolán kellett portrét csinálni, nagyon szenvedtem vele. Jó grafikus vagyok egyébként, de lerajzolni valamit, ahhoz nekem nagyon kevés érzékem van. Úgyhogy ez a műfaj nekem nem menne, én kétszáz évvel ezelőtt azonnal éhen haltam volna.

Mert akkor ezek a képek nem dolgoztak volna?

Az enyémek, amiket most csinálok, azok biztos nem.

Pedig Van Goghnak is van műteremképe. Persze ő is éhen halt.

Ügyes munka..., ügyes munka.

Ügyes munka?

Ügyes munka, bizony.

Puskázom, de csak annyit, amennyit a C. Napló elejére fölírtam. Van egyébként arra remény, hogy az interneten túl, mondjuk könyv formában az azóta, az 1992 óta született naplókból lesz egy válogatás?

Abból azóta van egy újabb könyv a Deske.hu címmel, ami a naplómnak is a neve, egy második kötet. Egyébként van egy pár könyv még, a grafikáimról, a fotóimról…

Igen, ez mind elérhető egyébként az interneten is…

Én mindent föltettem az utolsó betűig, minden könyvemet. Sőt, ezt a C. Naplót föltettem, a fiammal megcsináltuk E-booknak is. Haladok a korral, 71 éves vagyok.

„Asztallapon vízszintesen festek.”

Technikai kérdés, érdektelen. Ugyanis időnként gyötröm a farostlemezt, és az asztal ellenáll ennek alulról.

Igen, de aki nézi a képet, sose látja így. A képet fölrakják a falra.

Mondják, hogy ezért festek olyan ferdéket. (halk közös kuncogás) Technikai kérdés. Ötpercenként fölteszem az állványra, úgy is megnézem, ha ez érdekli. Ha meg akar tanulni festeni, akkor egy-két ilyen tanácsot tudok adni.

Ó köszönöm, azt hiszem nálam ez egy teljesen holt térbe esik…

„A színek édessége.”

Ez egy fontos dolog. Eltéptem, mint mindenről, volt egy katalógusom minden képemről fekete-fehér fotókkal. Akkor még nem volt internet, és azon kereshető volt minden az opuszszámok alapján. És eltéptem az egészet, mert rájöttem, hogy dezinformáló olyan értelemben, hogy a képeimnek az égvilágon semmi értelme nincs színek nélkül.

Használom húsz éve ezt a néhány tárgyat, mint festőállvány, ágylába, szék… valljuk meg, ezek nem igazán újszerű dolgok a világtörténelemben. Ahogy a szín él a képen, az… tehát fejjel lefele is lehetne fordítani egy jobb néző számára… Én azt hiszem, hogy tényleg csak a színekkel mondok el valamit, és itt van egy nagy titok, erről a napokban valakivel beszéltem is, hogy ezért botlanak hasra a kritikusok és a művészettörténészek folytonosan, mert hogy két szín harmóniája vagy egyensúlya milyen információt szolgáltat nekem, és mitől lesz azáltal gazdagabb ő, aki ezt nézi, és halálosan fontos, mert az embernek a hátán föláll a szőr... erről szinte nem lehet beszélni. Egy-egy képem éktelen fontos dolog tud lenni, legalábbis számomra, de azt hiszem, 85%-ában a színei által.

Néhány műsorral ezelőtt Bodó Mihállyal arról beszélgettünk, hogy foltok, hogy rácsszerkezetek, hogy árnyékok… Önnél árnyék alig szerepel, vagy nincs.

Árnyék nincs. Az nincsen. Természetesen, és ez a kép első lépcsője: a témája. Tehát, hogy ez egy műterem. Erre már írták, hogy börtön, írták, hogy cella… az életemre is vonatkoztatva.

…mert meg kell fejteni, hogy értsük?

Tudomásul lehet venni, hogy ez az első lépcső - bocsánat - a mezei nézőnél – nem akarnék gúnyolódni. Aztán, van, aki meg is áll itt, pedig aztán vannak példul a színek, majd a színeken átlépve valami van, ami lefordíthatatlan szavakban, ami mégiscsak nagyon fontos.

A kapcsolat? Egymásra hatás? Párhuzam? A nyelv elég ehhez, hogy kezdjünk ezzel valamit?

A nyelv az alkalmatlan erre, hogy mit ad át egy kép. Az út utolsó pontját viszont el tudom mondani. Én azt mondom, hogy egy jó mű egy villanásra megmutatja Isten köpenye szegélyét. Egy jó mű egy villámvillanás idejére megmutatja Isten köpenye szegélyét. Tehát valami módon az egész transzcendens, és az én fogalomrendszerem szerint az Isten tökéletességére vagy ajándékára irányítja a figyelmet egy pillanatra.

Ezt képes a néző is átérezni? Az ő ideje más, mint a készítés ideje. Ez megint kicsit hülyén hangzik…

A kép erre való.

A kép erre való, ez a villanás…

A kép erre való. Mindenki ezt kapja képessége, figyelme szerint, töredékesen, jobban vagy rosszabbul. Nem plusz vagy mínusz van, hanem fokozatok vannak. Egy Mednyánszky kép előtt meg tudok rendülni, megrendül a föld, vagy Rothko kép előtt. Van, akinek a katarzishoz az kell, hogy a János-hegy tetején megigyon egy korsó sört. És ebben hiszek.

Úgy is hisz ebben, hogy ebben nincs is hierarchia? A János-hegyen egy korsó sör is egy villanás lehet egy adott pillanatban.

Hierarchia lehet, hogy van, de nem a hierarchia a lényeg, hanem az eredmény. Ilyen értelemben bizony mindegy, bizony mindegy.

Azt mondja: „Zavart, rontott perspektíva, ez rendszerint úgy alakul ki, hogy rossz a rajz, csak hátralépve veszem észre a hibákat, és nem találom okát, hogy kijavítsam.”

Ez igaz.

Így a hiba is hozzátartozik? Ezt egyébként Halász Péter, a színész mondta, hogy őt már a színházban már csak a hiba érdekli, az ami megvan, ami működik a színpadon, az már nem. Halála előtt egy évvel, vagy másfél évvel. Halász Péter a színész.

Mi a kérdés ebben?

A hiba is hozzátartozik ehhez a villanáshoz akár? A tökéletességhez? Vagy ez egy máshova vagy máshonnan szóló mondat.

…..

Hogy nem akarja kijavítani, nem talál rá okot, hogy kijavítsa.

Ja, most az én képemről beszélünk, vagy az istenélményről? Az nem azonos. Ha az én képem – hibát rajta egy hónapig, három hónapig, fél évig, egy évig javítgatok, ez a munkám. Úgy kezdődik, hogy festek egy rossz képet. Hát persze. Aztán egy év múlva jó lesz, vagy ha nem lesz jó, akkor fölfűrészelem. Direkt hibát benne hagyni – ha ezt kérdezi –, ez nem merül föl. Ha valami hibát látnék, ami javítandó, akkor igyekeznék, vagy fűrészelek, hogyha végleg nem megy. Eddig 1004-et.

Fűrészelt föl?

Igen.

Az is munka.

Méghozzá ihlet kell hozzá…, és nem tréfálok.

Azt mondani, hogy ezt nem.

Észrevenni, hogy ez gyenge. Nagyon tiszta szem kell ehhez. Ihlet létezik. Tudja hányszor egy évben? Négyszer. A többi az sima munka.

Észreveszi? Tudja, amikor jön? Vagy csak amikor van, vagy amikor volt?

Érzem. Létezik. Amikor okosabb, tehetségesebb és gyorsabb vagyok, mint mezei módon. Ritka.

Hogy az ember megelőzi önmagát is akár?

Persze. Egyébként az nagyon sokszor előáll enélkül is. Ugyanis a munkámnak, ennek a szakmának 30%-a kb. a véletlen. És ha véletlen bejön, mert szükségszerűen bejön képcsinálás közben, az több, mint ami én vagyok, tehát avval lépek előre. A kép rendszerint így találódik meg, hogy addig keresem, amíg egy olyan véletlen előáll a kezeim által, ami működik.

A Deske nevet kitől kapta?

Apám is Deske volt. Ő meghalt a háborúban, ; és én is ezt a viszonylag csúnya keresztnevet kaptam: Dezső, ebből ez lett. Aztán a fiammal, amikor honlapcímet kellett találni, kezdtük a validezso.hu-val, de abban nagyon sok a zavaróelem. Akkor fölmerült ez a móka, hogy a gyerekkori nevemet; sőt, fiatal koromban is így hívtak. Mondtam, neki, hogy ne hülyéskedj, azért ez egy nagyon komoly honlap… ma már 28 GB, ennek egy ilyen becenév címet adni… a fiam nagyon okos, hála Istennek, azt mondta: „Megengedheted magadnak”. Úgyhogy ettől lett ez a honlap név.

Balassa Péter írt egy könyvet a Büchner Woyzeckjéről, pontosabban annak a Fodor Tamásék féle Stúdió K-beli előadásáról. Büchner azt írja Woyzeckről: „Úgy járkál a világban, mint egy nyitott borotva.” Ön pedig nyitott könyvvé tette az életét. Odaírja, hogy a díjakért mennyi pénzt kapott, amikor pénzt kapott érte. Ott van… akkor 28 GB eddig.

Igen.

Hogy lehet nyitott könyvként létezni? Vagy éppen az a játék, hogy ez nem minden?

De, ez praktikusan minden. Még a szerelmi életemnek is az elmondható része rajta van.

Mi marad magának?

Ez kétirányú kérdés. Az egyik az, hogy mi van az őszinteséggel? Hogy működik ez. Azt tapasztalom, hogy az, hogy én elmondok valamit, és hogy az hogy van, az részletkérdés, ahhoz képest, hogy én milyen nehezen tudok őszintének lenni önmagammal. Ehhez képest minden részletkérdés.

A minden-elmondás pedig – bocsánat – úgy gondolom, hogy tanít, és szórakoztat. Minden szavamat ösztönösen mérem abból a szempontból, hogy – bocsánat, nagyképűség ez vagy mi – hogy közhasznú-e, hogy van-e értelme ezt elmondani valakinek. Ha más nem, hogy én ilyen ügyetlen voltam az uszoda öltözőjében. Akkor ő ösztönösen azt gondolja, hogy ő vajon a konyhában ügyesebb-e; és akkor már történt valami.

Köszönöm szépen.

Én is.