2013.8.20.            html-2013/lator-versrol.htm                C.12335-337

új nautilus

Tinta, festék és ami mögötte van

Branczeiz Anna
2013. augusztus 18. vasárnap

Lator László: Szürke műterem

(Váli Dezső: Szürke műterem - A/87/13)

A Szürke műterem 1 egy festmény leírása (vagy legalábbis úgy tűnik, hogy az), de fényjátékának, szín- és formakezelésének aprólékos elemzése megidézi az alkotás folyamatát is, azt a folyamatot, ahogy a festmény megszületik, az üres vásznat megtölti alkotója. Azt az előzetes feltételezést azonban, hogy a vers nem több, mint csupán Váli Dezső azonos című képének 2 egyszerű, tárgyilagos bemutatása, többszörösen is megcáfolja Lator. Ugyan a költő valóban pontosan írja le a festményt (mind a nagy fehér fényfolt, mind a keveredő színárnyalatok tekintetében), úgy reflektál a festmény sajátos vonásaira, hogy a vers annak átírása és továbbgondolása lesz.

 

A vers tehát fokozatosan elszakad az eredeti képtől, a puszta szemlélés mozzanatától, és a képleírás a (vers)kép létrejöttének és mintegy az alkotói gondolkodásnak a leírásává és megragadására, megfejtésére tett kísérletté válik. A szürke műterem így nemcsak azáltal jelenik meg a versben, hogy ez annak a festménynek a címe, amelyről íródott, de azáltal is, hogy a vers ténylegesen az alkotó (átvitt értelemben vett) műtermébe invitálja olvasóját.

 

A vers egésze tulajdonképpen a megszülető ihletnek, nemcsak a képzőművészeti alkotás folyamatának, de a kész műnek és az értelmezésére tett kísérletnek, valamint az értelem megfejthetősége-megfejthetetlensége folyamatos párbeszédének leképeződéseként is felfogható. Azzal egy időben ugyanis, hogy a vers maga egy ekphraszisz, azaz egy vizuális alkotás verbális reprezentációja, 3 a festmény, amire a vers referenciálisan utal, csak részben, de valójában egyáltalán nem ad kulcsot a vershez, ami az ekhprasztikus olvasaton egy metaforikus viszonyt teremtve, egyben túl is lép.

 

Ezzel szintén adott lesz egy metapoetikus olvasat lehetősége, amely olvasatban a vékony ecsethegy, akár a vékony tollhegy, a fehér fal, a fehér papírlap metaforájaként is értelmezhetővé válik, a megrajzolt vonalak, geometriai alakzatok – amelyek vázat adnak a térnek – ilyen módon pedig a szavak lesznek – amelyek a versbe szerkesztve fejeznek ki mögöttes gondolatot. Vagyis éppen úgy ahogy a festményen a „függőleges vízszintes fekete / teremt egyensúlyt ad vázat a térnek / mert ez nem színek versengése de / lapok és síkok szerkezete”, az írásban a (fekete) betűk rendezettsége ad keretet a végtelen (horizontálisan és vertikálisan is kitágított) térnek.

 

Egyébként pontosan itt kerül implicit módon párhuzamba (és egyszerre ellentétbe) festmény és vers: míg előbbi színek és fények játéka, utóbbi a lapon, síkban formálódik, a betűkből „megrajzolt” szavak által teljesedik ki, válik egésszé. Sőt, miként a festmény kerete a versformához hasonlóan bezár egy (elképzelt) világot, úgy Váli festményének kontúrnélkülisége, sejtelmessége egybecseng azzal, hogy a vers mögötti ihlet nem fejthető meg egyértelműen, pusztán csak sejthető, eredete nem ismert. Ahogy a festményen a műterem sem lesz határozottan beazonosítható, úgy a vers születésének körülményeiről, az alkotó szobájáról is csak elképzeléseink lehetnek.

 

A versfelütés rögtön a formára hívja fel a figyelmet, amit azonban az alkotás folyamatára irányít Lator azzal, ahogy mintegy kimutat a festményből egy külső fényre mutatva, aminek forrása magán a festményen sem jelenik meg: „a vékony ecsethegy rajzolta rácsnak / úgy feszül a külső fény szinte átcsap”. Úgy tűnik, hogy Lator ezután is folyamatosan ki-belép a festmény teréből annak vonásait elemezve, majd a festmény sajátos világát átfordítva a tőle csak részben független külső világra többnyire azzal, hogy a kívülről érkező fényt vonja be a festmény (értelmezésének) terébe („a tárgyak csak azok izzanak / a forrástalan fényesség alatt / még fehérebben éppen csak kiválva / közegükből”), vagy azzal, hogy a színekről a vázra helyezi át a hangsúlyt („mert ez nem színek versengése de / lapok és síkok szerkezete”), ami részben a festménynek a sajátja, ugyanakkor mind a külső fény, mind a forma lehet a tényleges alkotástól független tényező is.

 

A festményből kimutatás mozzanatával egyrészt a formák és tárgyak mellett a mögöttük felvillanó fehér háttér is hangsúlyos szerepet nyer („fehér fekete szürke barna tér / de legtöbb benne mégis a fehér”), másrészt pedig maga a semmi, az üresség is központi szerepet kap. Utóbbi viszont nem pusztán az üres vásznat vagy papírlapot jelenti, hanem a megfoghatatlant, aminek az alkotás folyamatában „bizonyosan meg fog majd jelenni / körülrajzolható alakja”. A fehér szín tehát nemcsak a még lefestetlen tiszta vászon képét idézheti fel, hanem a megformálatlan, tiszta gondolat is egyben.

 

A megszerkesztett forma mögött a folytonosan kitörni vágyó, szétáradó, végtelen üresség, a szétfolyó gondolatok, az alkotáshoz képest a külső forrás rejtőzik, ami „a fekete kékesszürke barna / zárt mezeit hiába ostromolja”. A fényesség forrástalansága viszont mintha az alkotás mögötti gondolat megfejthetetlenségére utalna, ami a az alkotás folyamatában kap formát, szerkezetet.

 

Az alkotás teremtő ereje jelenik meg az anyaméh képével, ezzel pedig egyszerre lesz az alkotás folyamata azonos magának a megszületésnek és a felnövésnek a mozzanatával is: a kész forma ilyen módon úgy jöhet létre, ahogy a gyermek megtanulja szavakkal kifejezni magát, egyre érthetőbb és kézzelfoghatóbb formát adni gondolatainak. Ám az anyaméh egyben az én igazán belső és rejtélyes világának metonímiájaként is tételezhető, ezzel a vers az alkotás valóság- és énleképező jellegét is felidézheti. A belső, az anyaméh végtelen tágassága a formában ölt testet, a tárgyak által válik „szilárd” létezővé, rendezetté, ugyanakkor bár ezek a tárgyak a külső-belső lényeg fényében válnak láthatóvá, attól el is szakadnak, „kiválnak” belőle, így pedig valódi eredetük mindig pusztán sejthető, valójában azonban soha el nem érhető marad.

 

A „majdnem-geometriai rend” ugyanakkor a maga ambivalenciájával tökéletlenséget is sugall, éppen úgy, ahogy a szürke sem tiszta szürke, semmi sem megragadható, megfejthető. A festmény különösen, de voltaképpen minden alkotás egy valóságos világ megragadására törekszik valamilyen formában, akár úgy, hogy maga egy valóságos történetet ábrázol, referenciálisan utal a valóságra, akár úgy, hogy el akarja hitetni, hogy valóságos történetet ábrázol, pedig valójában csak álom, kreáció, kitaláció. Az alkotás valósága többszörösen tökéletlen, hiszen egyfelől a valóság pontos megragadása bármilyen módon lehetetlen, másrészt a kreáció már önmagában nem lehet tökéletes.

 

A vers a medialitás jelenségével élve nem pusztán az alkotói folyamatot ragadja meg, de ezzel egyidőben felvázolja az értelmezői oldalt is. Azon túl ugyanis, hogy a vers tulajdonképpen részben egy festmény értelmezése, önmagában a vers szerkezete is az értelmezés folyamatára játszik rá: az első versszakban még hangsúlyosan az első pillantásra leírt alkotásról van szó („síkidomok formák elkülönülve / ez egy majdnem-geometria rendje”), majd lépésről lépésre, túlmutatva a jól megragadható és körülírható formán, a belső, mögöttes tartalom és az alkotói folyamat mikéntjének megfejtésére tesz kísérletet a vers.

 

Az alkotás megértésének feltétele pedig ez esetben éppen a forma lesz, pontosabban az elkülönülő formák, az egyes szavak. Az e mögött meghúzódó rejtett gondolat, ami egyszerre mindenkié és senkié, egyszerre az enyém és másoké, egyszerre ismerős és külső, ismeretlen, mindig fel-felsejlik („a festett térnél tágasabb / ürességben valami felszakad / hogy ez a senkié és semmié”). Ugyanakkor viszont megfejthetetlen. A formában, a tárgyakban objektivizálódik a belső én, azonban mégsem a festőállvány, az asztal, nem az alkotó tárgyai, nem a műterem, hanem egy rejtettebb dimenzió lenne a kulcs a festmény, az alkotás megfejtéséhez. A gondolat és az alkotás tényleges folyamatának megismerhetetlensége, és az erre irányuló folyamatos kísérlet (miként a vers alapvetően maga is próbálja megfejteni a festményt) a befogadói pozíció bizonytalanságaként, a „nincs egy igazság” közhelyes formula leképeződéseként is értelmezhető.

 

A vers leghatározottabban megnyilvánuló sajátsága azonban mégis csak az, ahogyan mintegy ars poeticaként működik, a költészetnek arra a feltételezett tulajdonságára rájátszva, hogy benne a szavak és tárgyak képesek volnának legalább részben visszaadni a rejtett belső tartalmat. Másrészt éppen azzal, hogy egy képzőművészeti ágat idéz meg az irodalomban, implicit módon az ut pictura poesis elvével, voltaképpen egyszerre foglalkozik a költészet talán két legfontosabb kérdésével: a mögöttes tartalom képi és nyelvi (tárgyi) megjeleníthetőségének, objektivációjának problémájával.
--------------------------------------------------------

Anna Branczeiz / 1990-ben született Székesfehérváron. Magyar alapszakos tanulmányait a PTE BTK-n 2011 őszén kezdte meg, ahol irodalomtudományra szakosodott. 2012 tavaszától a Kerényi Károly Szakkollégium tagja. Eddig Radnóti Miklós angol nyelvű recepciójával, Radnóti és a vallomásos líra viszonyával foglalkozott. Számos konferencia mellett A vallomásosság poétikai eszközei Radnóti költészetében című dolgozatával részt vett a XXXI. OTDK-n. Hungarológiai széljegyzetek az Erőltetett menet egyik angol nyelvű fordításának margójára című tanulmánya megjelenik a Kerényi Károly Szakkollégium évkönyvében. Jelenleg Lator László költészetével is foglalkozik, Kispál és a Borzért rajong és Sisi-mániás.

Lábjegyzet:

  1. Lator László versét az alábbi kötetből veszem: Lator László: Az egyetlen lehetőség. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2007.

  2. Váli Dezső: Szürke műterem. A/87/13, olaj, farost, 60×60 cm, 1987.http://mek.oszk.hu [2013. 07. 28.]

  3. Mitchell, W.J.T.: Az ekphraszisz és a Másik. In Uő.: A képek politikája: Válogatott írásai. Szeged, JATE Press, 2008. 194.