Wolf Solent műteremben
 

Aggodalom felhőzte Wolf homlokát, amikor a naptárban január tizedikére tévedt a tekintete. Ahogy teltek a napok, egyre gyakrabban. Képekről, műtermekről, magányos belső terekről kellett volna írnia, de ő az elkülönülés másik fajtáját szerette. Azt, amelyben kint lehet a természetben. Szerette a hűvös márciusi reggeleket, zöld hajtások, nedves iszapos árkok, nyirkos pamacsokkal tele mogyoróbokrok és füves sövényfalaknál nőtt kankalinok illatát… Unokatestvére volt ez az emberi környezet elzárkózó és mégis nyitott magányosságának, de nagyon sokban különbözött tőle.

Egyben viszont hasonlított. Saját mikro-világegyetemet, saját misztikát lehetett belőle kialakítani. Már-már a szolipszizmus felé mutató gondolatokat, eszméket generálni, önállóvá válni és egyben biztonságos vacokba húzódni az ellenséges külvilág tolakodása elől.

Eszébe jutott egy dorseti este képe. Az eget felhők borították, ködök szálldostak, de a sötétben csak annyit érzett belőlük, mintha hűvösebb légáramlatok csapnák meg a Lunt folyó iszapos partjairól és ezen a tavaszi éjszakán őszre emlékeztető szagokat hoznának az orrlyukáig. Ahogy a párás levegőt mellére szívta, lelke elszakadt a külvilág időszerű valóságának élményeitől. Elúszott valami fekete folyamon, ami nem volt sem levegő, sem víz.

Olyasvalamire vágyakozott, amit eddig sohasem áhított: védelemre és támogatásra, amire tökéletesen rábízhatja magát, minden kötelezettség és erőfeszítés nélkül. Ő, a Véletlen halandó teremtménye, valamilyen halhatatlan lény után sóvárgott, hogy imádhassa, önkéntesen, személyesen, vakon.

Hiába tárta szét karját a sötétbe. Hangja nem volt több mint egy késett varjú károgása a Babylon’s Hill felett, vagy égerfa ág hozzácsapódása egy másikhoz a Lunt vize fölött, vagy apró kavicsszemek gyenge, felfoghatatlan gördülése. Hívása a levegő rezgésének buboréka, olyan tökéletesen elveszett, mint egyetlen vízcsepp, amely ebben a pillanatban gördült le a Lenty Pond hideg felszínéből kiemelkedő béka hátáról. Látomásszerűen jelent meg előtte az iszapszagú sötétség, melyben lebegett… aztán messzire valami fémesen csapódott és ettől az anyagi ütéstől egy rántással került vissza a köznapi világba, mint aki a padlásról egyenesen a recsegő padlóra pottyan…

Máskor, alkonyatban Gerdával kószáltak Poll’s Camp dombján és a lány halkan zümmögte az ismeretlen múltakból származó gyermekdal refrénjét:

Ha Poll kobakján csuklya van, inni kezd egész Dunderton

„When Poll his rain-cap has got on
They’ll get their drink at Dunderton!”

Ismételgette a mágikus erejű szavakat, és úgy érezte, nincs más dolga, csak menni, menni és menni, hogy titkos mitológiája kapcsolatba kerüljön az egész világgal.

Mert úgy megigézte őt Hosszú Tamás- mondogatta magában, és úgy tetszett, mintha a fények, amelyek most már közel jöttek, egy bizonyos képzeletbeli város csillámai lennének, mely gyermekkorából merült fel és tűnt el lelkének peremén.

Ez a képzeletbeli város igen különös helyeken szokott felmerülni… teáscsészék alján, vagy árnyékszékek ablakdeszkáin… fürdők szappanos vizében… tapéta piszkos foltjain… holt rostélyok fekete szemében... elhagyott temetők rozsdás vasrácsában… kopott szőnyegek nyomorúságos mintái fölött… köves utcák csatornáinak névtelen szemetében… De valahányszor látta, mindig az első lámpagyújtás társult hozzá és valakinek a létezése, noha nem szükségszerűen a jelenléte... valamilyen lánynak, vagy fiúnak…valaki ismeretlennek…aki majd olyasmit jelent életében, mint az első lámpák gyújtása…csupa olyan érzés, mint amikor az ember kopár mezők és elveszett utak hideg sötétségéből ennek a rejtélyes városnak dús, meleg, csillogó biztonságába érkezik…

„Mert úgy megigézte őt Hosszú Tamás- ismételte még egyszer. És azt gondolta magában: - Minden ebben a szóban van… ebben a szóban: és abban, hogy az ember sötét utakon arrafelé halad, ahol a lámpák égnek!”

„A sárga haraszton várt rá a legény,
Lent sírt a folyónál a szélben a sás.
S nem látta Shaftesburyt a lányka, szegény,
mert úgy megigézte őt Hosszú Tamás.”

Gonosz mémként forgott Wolf fejében a régi vers, miközben ismét a műtermek jutottak eszébe. Azon tűnődött, hogy milyen érzés lehet zongoralábak, bombonier, parketta, poros hamutartó, elszáradó és kifakuló virág, vagy képtartó állvány tövében elrévedni a saját mitológiában, senkiéhez sem hasonlíthatóan megteremtett saját univerzumban…

Az érzés hasonló lehet ahhoz, ahogy az ember a dolgokat érzékeli, mikor hallja, hogy kint eső esik, és közben könyvet olvas. Ha hirtelen elfogja az élet érzése, hogy kimenjen… messzire onnan, ahol éppen ül… nagy tágas mezőkre… oda ahol a különös, nem emberi elvontságok, mint Spinoza szubsztanciája, vagy Leibniz monászai, vagy Hegel ideája elenyésznek…

Ahol a teremtés kezdődik. Ahol a csend olyan, mint elérhetetlen magasságból leszállingózó nagy szürke toll.
Ahol valamiféle isteni kegyelem révén a hatalmas, holt, barna levelek közül sarjadhatnak ki az új élet intenzív sóvárgásával telített zöld hajtások.
Pont úgy, ahogy műtermek közömbös vásznain képek kezdenek életre kelni, saját belső erővonalaik mentén alakítva embertől független életüket.
Isten elhagyott szobáiban barangol az, aki a műtermében nekiáll festeni. Igyekeznie kell, mert a termek csak átmenetileg üresek, a kegyelmi állapot nem örök…

Vissza kellene jutni a gyermekkor termékeny magányaiba, mormolta Wolf . Abba a világba, ahol a felnőttek zajos és fenyegető közegéből menedéket lehet találni. Akár a zongora lábai közé rejtőzve, a polgári lét pusztuló romjaiba. Lesni a redőny mögül poros levegőn átsugárzó fénynyalábot, távoli és békés, tétova zajokban titkos rekeszekké minősíteni a keresztdeszkázatot, eldugni az elcsent és szétszedett, elromlott órák kerekeit, mágikus figurákat, csodatévő játékokat. Ahol a képzelet száguld, és tudattalanul alakul ki az alkotás gyakorlata.

Felnőttként elmenekülni a világból a személyes magányba lehet gyengeség is, mégis inkább bátorságnak nevezhető, sőt még inkább fárasztó feladatnak.

Bár Wolf Solent dúslevelű, pozsgásszárú, hűvös erdei növények hideg nedvességébe szokott visszahúzódni, irigységet kezdett érezni, és nem bánta volna, ha néhány napra festő lehetne…

Szerette volna puha festékek színes rétegeit kevergetni egy kopott deszkán, buja testi örömet érezni a vastagon egymásra kent anyag fizikai érintésétől, az olaj, vagy tempera szagát beszívni, de leginkább ámuldozni, amikor a semmiből, részben az ő közreműködésével, és részben attól függetlenül megjelenik valami, egy festmény, egy absztrakció, a tudat mélyének működése révén a mögötte kibontható gondolatok sok-sok rétege.

Kedves megjelentek, szerencsénk van.
Itt van az orrunk előtt a teremtés sok szelete, készen, ragyogva, szégyenlősen várakozva.
Váli Dezső és Várhelyi Tímea művei.

A kiállítást megnyitom.

A szerző jelezte, hogy  részleteket átvett John Cowper Powys szövegeiből.