Aki
régóta nézi Váli Dezső képeit, óhatatlanul elmélkedni kezd azon az efelől
szükségtelennek látszó évezredes igyekezeten, amellyel a festészet rendre
hódítja meg a naplementét, Szent Péter keresztre feszítését és a barikádharcot
közlendője érdekében. Váli ugyanis mindezt - csaknem mindezt: közölni való
érzelmeit és gondolatait - a műterem egyetlen tárgykörben végzi el, immáron
harminc esztendeje. Egy asztal, egy festőállvány, egy heverő, inkább négylábú dikó, néha az üvegablaksor - ennyi, s legfeljebb valami szőnyegféle az általa
engedélyezett látványelem.Ráadásul a spártai rekvizíttár mintha mostanában tovább szikárodna. Ha a tizenkettes dátumú Műterem, csend - A/12/83 képkivágásában még puha, szinte megfoghatóan anyagszerű az ágyat (dikót) fedő terítő (pokróc), a Műterem - túlpart - A/12/57 panorámájába belelóg egy apró, fekete szék, több, idei munkán a leltár elbizonytalanodni látszik. A festőállvány, a mégiscsak főszereplő az Árva műterem - A/13/48 grafitos-laza tűnődésbe fordul a szürke hátteren, a Vitatkozók, műterem - A/13/40 című táblán vaskos, de omlatag ecsetnyomok jelenítik meg, és a Magánműtermen - A/13/45 is foszladozik a forma, amelyet ráadásul elvág a képkeret.
Példák arra, hogy Váli miként teremt teljes világot csak színnel, csak formával, csak viszonylatokkal; csak és egyetlen témával. Ami a színeket illeti: többnyire pasztell-tartózkodó árnyalatok, néha finoman elkoszolva, amelyekbe aztán hirtelen ütnek be olykor vadabb szépségek. Mint az Eltűnő műtermen - A/13/57, amelynek többszörösen rőt világába úgy hasít bele az izzó színűre festett festőállvány, hogy az egész már-már forradalmi jelképpé lényegül. Szolidabb, hétköznapibb, ha úgy tetszik, neorealistább életérzést idéz szürke, szürkéből aligkék világával a Teljes csend, műterem - A/13/05 asztal-állvány együttese, s feltétlenül mediterrán emlékeket a Tenger és műterem - A/12/73, 74, 76 három darabja, mindössze képben képpel, a képbeli tábla napos meg éjszakás derengéseivel.
Ha tetszik, a változatosság történetileg is megközelíthető. A Műteremsziget- A/13/49 grafitosan laza, hátrahanyatló állványát (nevezzük már úgy, ahogyan a szakma: stafelájnak) elsodorja valami láthatatlan erő, és a horizont is sötét, mint egy német romantikus tájon. Mindez érdesebb, ha tetszik, fenyegetőbb szürke mélységgé válik a Műterem munkakezdéskor - A/13/29 farostlemezén, amely komor, súlyos, mint az expresszionista grafika osztályharcosabb darabjai. S hogy a hazai hagyomány se maradjon ki: Műterem, rend van - A/13/23 cím fölött a vonalak olyan zsírosak és omlóan határozottak, mintha az alföldi piktúra ecsetje vezette volna őket.
Mindezt némi titokzatosan humánus viszonylatrendszer uralja. Nemcsak a címében vitatkozókat [Vitatkozók, műterem - A/13/40] említő kompozíció lomha állványának és törékeny asztalkájának dialógusa, nem csupán egy-egy üres képkeret magánya sugall antropomorf tartalmakat, hanem a gyanúsan mindig dőlő állványok, azok a bohóccipő nagyságú, feltűnően ormótlan talpa is efelé hajlítja a nézőt. Olyan változatosságban, hogy pontosan érti, miért izgalmas számára mindvégig egy csupa négyzetes képeket felvonultató kiállítás; csupa olyan címmel, amelyben mindben van az a szó - már leírni is monoton, hogy műterem.