Nemzedékem

„Nemzedékem legjobbjai”

sivár albérletben

cellában

gumicellában

alkoholban

s mire a konformista lét

ígérete kitárul

csak a hitványa

zabálja

mert a különbje

elhullott útközben.

1970.

Elátkozottak

Eltűnik minden

csontig meztelen

állunk letépett

díszleteink között

kapkodva magukra

kilyukasztott zászlót

agyonforgatott

köpönyeget

szélfútta plakátot

felejtett jelszavainkkal –

dúlt hitünk katedrálisát

dúlják kik sose hittek

akiknek arcát fényes szelek

nem pirosították sosem

összegyűrt szavakat

zörget a szél

fogak rácsai közt

szitkok szivárognak

barbár bakancsok

öröme koppan

1990.

Idegenek

Milyen világban élünk?

Micsoda kegyetlen

vasmarok szorít?

Hol van a csengő üveghegy?

Elmarad végleg

a mesék beteljesedése?

Áthatolhatatlan köd

rejti a holnapot is.

Két üres kezünk

mint az őszi gally céltalan,

és szemünkben

múltbeli népek

kétségbeesése.

Milyen volt a hit?

Ha csodára leltünk

milyen íze volt az örömnek?

A baráti világ kenyérszagú

melege eltűnt a tegnapokkal.

Hiába keressük

egymás szavát,

szívét,

testét

és gondolatait.

Már egyre távolabb

élünk azoktól

akikkel egy városban

egy szobában

egy ágyban találkozunk.

1964.

A bocsánat

Valahogy a vad vágyainkkal hajszolt

élet kisiklott karjaink közül

és kifosztottan állunk, döbbenők.

Hát miértünk ki száll pokolra

hogy szerelmével felemeljen?

Csizmák tapossák álmainkat.

A kakasok már minden hajnalban

rikoltják: megint elárultuk egymást.

1967.

Életünk évei

Új rendünk millió évei alján

súlyos tragédiák feketednek.

A mérleg szárnya rég inog,

a tőkés múlt vétkei

kiegyenlítődnek maholnap.

Hol vannak a lengő piros zászlók

és piros eszmék?

Cukros, rózsaszín sziruppal

leöntött életünk az Undor.

Kertjeink alján, ajtóink mögött

szunnyad a szétömlő keserűség.

Szeretkezünk és új meg új

cicomát aggatunk magunkra.

Az autónk nyugati márka,

s csillog a gépesített lakás.

Mégis csodálkozva nézünk

ordítva rángó gyerekeinkre –

És elzárjuk a rádiót,

ha Vietnámból

érkezik hír.

Ha mégis ébred jól altatott

múltunk izgága lelkiismerete

alkohollal, francia parfümmel

esetleg marihuánával

bódítjuk megadásra.

1969.

Volt

Ó, boldog-boldog-boldog

hitünk és

semmit markoló

megcsalatásunk!

Ó, keserédes ifjúságunk!

2005.

Nemzedék

Kóbor ködökkel kószálunk hontalan,

nyálkásan tapad talpunkra a járda.

Merre fordulnánk? Vérezhető testünk

riadtan sajdul a csupa-kés világba.

Szép útiterveink bőröndökbe zárva.

Ágyunkon ül a hallgatag Halál.

1967.

Közöny

A szenvedő arcok elől,

a panaszos szemek elől

elfordítjuk szemeinket.

Szökünk a járda túloldalára

nem akarjuk elviselni

más életek kő-súlyait.

Émelyítő, ha sír a másik –

vas-arcú közönybe burkolózunk.

Nincsen szívünkben meleg menedék,

csak kövek, kőszavak, amikkel

elriasztjuk a menekülőt,

elüldözzük az üldözöttet, nyomorítjuk a nyomorultat.

1966.

A kés

A kés. Magában.

Most nem kenyeret

gondolok hozzá.

Üres kezembe kívánkozik.

Vért szeretne. Vért.

2001.

Tanácsok törekvőknek

Magad tagadd meg előbb,

azután a szeretőd

és végül az anyádat

s hol felnőttél, hazádat.

Mosolyogj, ha aláznak,

hasznos a hű alázat.

Széllel szembe nem szabad:

menj, amerre hajtanak.

Azt bőgd, amit a csorda,

állj csendesen a sorba.

Más ügyéért ne csatázz!

Messze fuss, ha ég a ház!

1965.

Lassan…

Lassan mind eljutunk

egy öröklakásig.

Mögöttünk hosszú évek

nyűgös albérletei sorakoznak

a diákszállások

emeletes ágyai után

Már épül valahol

öröklakásunk.

Addig is rakjuk

betűink árát,

szerelmünk árát,

szíveink árát,

sorakoztatjuk

éveinkhez az ezreseket.

És aki már „lakik”,

rakosgatja

a részleteket kamatokkal

s fizeti, amíg él

és azután

majd fizetik az unokái.

1966.

Ez a kor

Ez a kor

táncdal-fesztiválok

titkos atomrobbantások kora

a gyűlölködésé

Ki figyel a jószándék

halk szavára?

Most a beat üvölt!

Jaj álmodozás

és jaj szerelem

tombol az erőszak

A forradalom megöregedett –

szakállasak az

unokái is.

1969.

Varsó

A tüntetőkre könnygázt dobat

a proletár miniszter is.

Az Óvárosban áll a balhé

és nem járnak a vonatok.

1969. augusztus 20.

Emeletek

Égrenyíló ablakok mögött

élünk Isten kinyújtott tenyerén.

Égnek felmutatva

emeletek dobozaiban

sűrű éjszakáink

magasfeszültségében

befogva vezetékek

antennák

drótok, csövek, kábelek

összkomfortos kalitkáiba

kiperelve a vicsorgó világra.

1969.

Üldözött szerelem

Sivár szállodai szobákba

szökik a szorongó szerelem

Rebbenő tavaszi lombok

rejtekében alázza magát

Albérletek és zsúfolt lakások

nem tűrik meg a szeretőket

A megzavart ölelkezések

helyébe sompolyog a szégyen

a botránkozó tisztesség előtt

Bújik az üldözött szerelem

presszók asztalánál hamu beszórja

törékeny füstbe burkolózik

Sötét utcákban ölelkezik

rossz-szagú kapualjakban lopott

csókok örömével tántorog haza

S ha végre valahol összeborulhat

feljajdulnak az idegen ágyak

1965.

Találkozás

Találkozások

Apró asztalom

Összefutásunk

örömére igyunk hát!

Szép vagy még mindig...

Gyereked van-e?

Férj meg feleség...

Elváltál te is?

Utaztál sokat!

Nehéz a magány...

Párt és mozgalom?

Mariból mi lett?

És a kedvesarcú

Ilonka merre van?

Pali csak iszik

Arankát

elnyelte a vidék.

Hasakat vagdalsz?

Én verset építek

Matyi házakat.

Emlékszel, mikor...

Jaj, fut az idő!

Hívjál fel egyszer,

mesélnénk sokat...

Hagyj üzenetet!

Itt a villamos,

villan a mosoly,

már integetünk.

Ki tudja mikor vezetnek össze

évek útjai?

1964.

Utazó, 1944

Semmim se volt soha

végenincs utak

pora-sara

marasztalta talpam

batyumban olcsó holmi

kerítésmaró kutyák belül

kívül az alázat

Most semmi sincs.

A lábam se fáj –

visznek vonaton!

2005.

Holtak vonulása

/A háborús bűnök elévüléséhez./

És a holtak

csak vonultak

nem beszéltek

csak vonultak

nem daloltak

csak vonultak

Kortalanok akik holtak

ifjak voltak vének voltak

vonszolódtak mégis mentek

jajjá lettek könnyé lettek

vérré lettek füstté lettek

kínná lettek váddá lettek

Néznek üres szemüreggel

ismeretlen rémülettel

Ott sírnak a kacagásban

a tétován mozdulásban

ölelésünkbe fonódnak

csókjainkkal csókolóznak

Éjjel-nappal visszatérnek

néma váddal nem beszélnek

csontig fogytan csak vonulnak

sűrű sorban - sosem fogynak

újak jönnek még búsabbak

Napok jönnek éjek évek

jönnek ők is – nem beszélnek

Könnyeinkben benne égnek

félelmünkben reszketések

rossz álmokban bosszú-kérők

elnémított régvolt-élők

Piros életek hamuvá váltak

szikrázó hajak korommá váltak

élők esztelen számokká váltak

döbbent kínjukban hiába vártak

elevenen csontvázakká váltak

És most betöltik az éjszakákat

némán vonulnak – ha jön a másnap

új holtak jönnek – vádra a vádak

fekete csontok fekete szájak

betört koponyák levágott ujjak

lenyúzott testek – megcsúfolt holtak

férfiak voltak asszonyok voltak

Számokká lettek lángokká lettek

szörnyű emlékmű-erdővé lettek

néma váddal nem beszélnek

éjjel-nappal visszatérnek

1965.

Bakanóta

Fehér az ég, fehér a föld

baka lába vérben ázik –

„Itt nyugszik a harminckettes...”

egy se jutott el hazáig.

2004.

A háború ellen

Háború lesz?

Él a fenevad.

Húsz esztendő alatt

Új körmöket és fiakat nevelt.

Régi masírozók

új menetre várnak

kürttel, dobbal,

egyenruhával és fegyverekkel

készülődnek türelmes réteken.

Évülő bűnök vitái mögött

csendesen érnek terveik,

öregedő szemeiket

távoli tüzek fényesítik,

régi füst szagát

ízlelgetik megint.

Fiaikat háborús játékkal

nevelik a vérivó csatákra

szép ifjú füvek fejüket lehajtják

csizmáik dobbanása alatt.

Romlott tüdejük füstjétől

elkormozódik az ég is

Vigyázz, őriző,

mert világunk keserű jaj lesz,

s kedves táj meg hadicélpont

és élő cél a ballagó.

1965.

Bujdosó dal

Lemenő nap fénye véres

lovam lába vérben ázik.

Fekete a felhők bokra –

hogyan jutok el hazáig?

Fekete a felhők bokra

lemenő Nap fénye véres

de jó volna odabújni

valaki meleg szívéhez...

Fekete ág vihart verdes

lovam lába vérben ázik –

Elhajlik az út előlem

sose jutok el hazáig.

Elhajlik az út előlem

búvó ordas minden árnyék –

óh, ha egyszer hazaérnék,

óh, ha mégis rád találnék!

2004.

Fáj

Fáj, hogy

a fakó ruhásokért

félszeg örök-szegényekért

a mindig cipekedőkért

a botozó öregekért

akik omló falú bérházakban

csépelik apró gondjaikat

míg seszínű napjaik összeérnek –

A nevetni csak tétován merőkért

a mindenkori balekokért

mindig kisemmizettekért

szürkének születettekért

szeretni bátortalanokért

bizalmatlan bizonytalanokért

káromkodókért

keserűkért

a gitárt gyötrőkért

a sörbe bámulókért

a koravén arcú kis kölykökért

az igézet-nélküli sorsokért

nem tehetek semmit.

Nem tehetek semmit!

1972.

A távolodó

Vonat viszi

a végtelen

időn túl

tágas téren át –

emlékem őrzi csak

lábnyomát...

2002.

Zokszó nélkül

Tárt-ölű vágyak ágyaitól

jóillatú ölelések után

zörgő lábasokhoz szelídülni

zokszó nélkül –

ha kibírod s beletörődtél

már nincs mitől félni;

megöregedtél.

1969.

Üres

Elfogynak lassan mind a társak.

Árnyak takarják fényük helyét,

korom, sivatag, kövek, koponyák...

Kapkodunk s üres, üres a kezünk.

Nem véd meg semmi.

A szerelem is elszökött.

1983.

Mind elmegyünk

W.S.

Tétova kezünket

még kinyújtjuk

a távozó után

nevén szólítjuk halkan

vagy üvöltve –

tudjuk hiába

sem szó sem kiáltás

már el nem éri

túl lépett már határainkon...

Mennek mind sorban

kikkel itt együtt

ha külön is –

Körülnéztünk

az idegen világban

és elindultunk

2005.

Megyeri Barna halálára

Mély a műterem döbbent csöndje.

Valami végleg abbamaradt.

Ugyan i gondolhatná végig

megszakadt gondolataidat?

Vörösréz csillan, odavetett

anyagából ki bontja ki

a formát, amit csak te láttál?

Mélán tűnődnek a szobrok.

Gipsz-kezek fehér

tiltakozása dermed.

Kedves kisfiú mosolyod

nem simogatja már a világot.

Letetted a vésőt, kalapácsot.

Örök lázban izzó, elégtél.

Gyötrött arcodat elsimította

a csontujjú kegyelem.

1966. március 15.

Barátaim!

Indulhatunk

a hűlő ég alól

a megalázott

szennyezett földbe

hogy kinyújtózva

félelem hagyón

várjuk a rettenetes

a sosemlesz

feltámadásra.

2003.

Karácsony előtt

A csillag nem jön.

Térdig szorongásban

kószálva vártam

bezárt ég alatt.

A három király

trónusára dermedt.

Már nekik sem jön

égi jel.

Az angyalok miniszoknyában

elindultak, hogy szeretkezzenek.

Csak szegény fenyőket

pusztítja megszokás.

Már nem maradt

csak villanygyertya

és mű-szeretet.

A barmok párás istállói

bevonultak a bibliába,

a kisded sincs sehol

Heródes nyugodtan alhat.

A megváltás ezúttal elmarad.

1969.

Versek

Versekkel írjuk körül a Földet

vers-lánc, eszterlánc, szavaink lánca

talán összetartja ezt a gyűlölettől

szétrobbanni készülő bolygót...

1969.

Itt állok

Ím, itt állok

talpig fényben

talpig tűzben

szerelemben.

Itt állok világolón

világot beragyogón

csodát adó ölelésre

várakozón.

Ujjaim virágszirmok

simogatásra

szemeim

tűz-parazsak

gyújtogatásra

testem szerelem-edény

befogadásra.

Itt állok fényben

talpig szerelemben

kiszolgáltatottan

ölelésnek

halálnak.

1969.

Bűvölő

Csillag csillog

S már a tót

Bűvölik a nádak:

Zúgnak vízi

Altatót

Tekergő hínárnak.

Holdat lógat

Égi csősz,

Vízen ring az árnya.

Égi felhő

Kergetőz,

Égi birka nyája.

Víz csobban a

Parti kőn,

S megrezdül a vállam,

Mert a habon hirtelen

Kettős már az árnyam.

Ellibbent az

Égi csősz,

Fátyolt ránt a holdra,

Eggyéolvadt

Árnyékunk

Ráhajlik a tóra.

1958.

Várakozó

Sötétedik a táj –

már közeledsz.

Véget nem érőn

ácsorognak az órák

amíg el nem érkezik

a tigristalpon osonó este.

És kettős máglyánk lángja

összefonódik.

1984.

Szeretők

Állok az ablak négyszögében.

Mögöttem szerelemre

áhítoznak a tárgyak.

S amott a gyárkémények

felhőkkel szeretkeznek,

az ég meg a földdel,

épp a láthatáron.

Zörren a zár. Itt vagy, ölelsz már.

Meglódul az egyenes világ,

aztán eltűnik hangtalan.

Az öröklétben ringatózunk.

Ez a teremtés hetedik napja.

1970.

Szeretőim csókja

Szeretőim csókja rajtam

nem hagyott nyomot.

Egyedül járom az utam,

mint más vándorok.

Napraforgók szép fejüket

hajtják a nap felé.

Hát én sosem fordulhatok

már a fény felé?

Kalászok összeborulnak

s széjjelhullanak.

Virágok feje lehajlik,

tűz a nyári nap.

Libben a fény s a szerelem

más palánkra ül.

Halott csókok között fekszem

temetetlenül.

1955.

Szeretőim szemei

Szeretőim szemei most

reám világítanak.

Aki ennyi csókot cserélt

ég örökké, mint a Nap.

1958.

Régi fiúk

Fiúk

kikkel a szerelmet tanultam

hová lettetek?

Melyik csillagról

nézitek emlék-idéző

arcom áhítatát?

Milyen virágok, füvek

kövek alatt

nyújtóztok boldog

szerelmek után?

Idéz-e engem álmotok

hogy átjárja forró

csontjaitokat

boldog feltámadásra?

A nektek

kik őszülőn

elmentek mellettem

a régi utakon,

feldereng-e szerelmes arcom

dúscsillagú nyári ég alatt?

Boldog sírások!

Mindig halálos

szerelmek! boldog

volt-ölelések!

Mert áldott mind,

akit szerettek

és aki szeretett

mindörökké!

1989.

Szerelmeink

Szerelmeink hová lettek?

Hová lettek szerelmeink?

Törékeny emlékké lettek

volt varázsuk fölparázslik

tovaszálló éveinkből

ragyogásuk elkíséri

tovaszálló éveinket

évek halmok árnyak mögött

volt szerelmek tündökölnek

lobognak a régi tüzek

lobognak ha múltból is már

1989.

Múlhatatlanul

Csukott szemhéjam boltíve alatt

ezer alakban őrzöm arcod.

Csak te élsz igazán,

Halott Szerelmem!

Az éj közepén veled ébredek.

Megszólítalak.

Szemem ablakán kitekinthetsz.

Utamat ujjad igazítja.

Mozdulatlanul

lettél mozgatóm.

Ha lépek, te is lépsz velem,

ezért botlásaim is vigyázom.

Hordozlak. Emlékműved a testem.

Örökre magamba öleltelek.

1969.

Csillagnéző

Volt egy férfi az életemben

aki ismerte s megnevezte

a csillagokat.

Múlhatatlan nyári estéket

töltöttünk együtt a csillagokkal.

Csak tudnám, ki volt

az a férfi?

2008.

Egy nap

Ez itt a könnyek s a messzeszökött

szeretők szomorú napja volt.

Távoli karjuk átölelt,

tovatűnt arcuk rámhajolt…

1968.

Álom után

Hajdani s majdan

régvolt s jövendő

szeretők, barátok

arcai közül

csak azt az egyet –

talán sosem volt

egyetlen egyet

Uram, mutasd meg!

Ha csak egyszer is

egyetlen percre

egy villanásra

azt az egy arcot

egyetlen egyet

Uram, mutasd meg –

mutasd meg Uram!

tedd meg

mutasd meg!

Azt a sosemvolt

egyetlen egyet!

2004.

Szobasirató

Kedvesem,

a szobánkban már más jár,

ágyunkra hűvös idegen került

Kiszórták a virágokat is,

meggyilkolt szirmukkal halottan hevernek.

Az asztal szorgos papírosai

helyén valami buta tárgy rikoltoz,

s elfeledte szép szánk nyomát a pohár.

A függöny mögött idegen szemek.

A kis kerti ajtón

oson-e más új találkozóra?

Kattanó kilincsnek

felel-e visszhangzó szívdobogás?

Szerelmünk elszórt szavai

még ott üldögélnek az ágyon,

kettős áramunk még ott kering.

Mint halott húrok végső rezdülése

hulltak le halk búcsúszavak.

Ajtónktól lábnyomok futnak szerteszét –

miénket meddig őrzi meg a föld?

Tavaszi virágok szerelmünk színeit

lobogtatják jövő napok felé.

1965.

Védd magad!

Fut a felhő, fut a víz,

Bodor, a karodba visz.

Lábamnál lohol az út,

Ajtómtól ajtódig fut.

Vérszínű a lenge ég,

Elcsendesül a vidék.

Nedvtől feszülnek a fák,

Szerelem-szép a világ.

Csillag csillan, fénye villan,

Felhő hátán hál a Hold.

Remegnek a rügyes gallyak –

vágyad tegnap átkarolt.

Védd hát magad, ha én már nem

Vágyom magam védeni!

Alattunk mély vizek sodra,

Húznak hínár-karjai.

Sebes a víz, elragad –

Hab fodrozza ajkadat,

Csókod akkor hol marad?

Védd magad, jaj, védd magad!

1964.

Hol vagy?

Hol vagy, szerelem ága,

virága, merre vagy?

Ifjú füvekkel szegetten vártak

bolyongásra a keskeny utak.

Hol vagy, szerelem lángja?

A tűz de messze van!

Szúrós tövisek ága

szegi most az utam.

Hol van szerelmed, drága?

Karod, mondd, merre van?

Csillag hullik a tájra,

alatta szél rohan.

Varázs

Cigány-varázslóm,

sátoros királyom,

barna hercegek ivadéka,

már csak te ölelj!

Csattognak sátorunk

fény szárnyai

meztelen csillagok alatt.

Most sátram üres.

Benn szabadon

kószál a szél is.

Bolyongok én is,

magam-vesztetten.

Messze jársz.

Sátorunk szárnyait

részegen rázza a szél.

1969.

Novemberi elégia

Tompán koppan a ködben távolodó

lépésed – hangja vissza-visszatér.

Tél lesz lassan. Már nem szökken a napfény

árva szobámba. Magam maradtam.

November lett már. Rémült levelek

sírnak a lépteim alatt.

Volt nyárnak fakó ágak intenek.

Visszatérted már sohase várom.

Örökre váltunk. Távolodó

árnyad idegen földre vetül.

Csönd lett. November.

Ködbe buknak a lángok.

Árva vagyok, s jaj, te is

árva maradtál.

1955.

Némán

A ruháid aléltan csüngenek

A szekrény sem érti. Vár.

Cipőid sarka indulást kopog.

Járni szeretnének.

Az ingek fehéren világítanak.

A nyakkendők kígyóteste bágyadt.

A szekrény mélyén megszökött gombok.

Fogkeféd dermedten ül a pohárban.

Rozsdát rágnak a pengék.

A fésűben

egy korábban halt hajszál.

Asztalon a toll, magnó, írógép.

Odébb tükör, melyből

arcod megszökött.

Magányos, néma jajveszékelés.

1981.

Baljós csillagok

Óriás udvara van máma a Holdnak

s röpködik körül baljós csillagok.

Hát te hová lettél?

Felhő-csorda nesztelenül robog,

szél-pásztor síppal tereli.

Hová tűnt a múlt?

Zuhannak reám lázas látomások,

s felzendül zagyva hang-milliárd.

Csak te hallgatsz, néma!

Lopva röpül a denevér-éjszaka,

csikorogva fordul holnapba a világ.

Nem látlak már sosem?

1959.

Börtönömből

Szerelemem börtönrácsi mögül

idegen szemekre vadászok.

Próbálgatom a nyilaimat,

mert a lángoló ég mögött

már a fekete éjszaka lapul.

Tigriskarmait kinyújtja a vágy.

Minden kanyargó ösvény ölelés.

Régi csókjaink csillagai

telehintették a völgyet.

Az utak végén izzó fények

kívántatják a messzeséget.

Sárga virágok ringatóznak,

mind arra hajlik, amerre járok.

Add a kezed! Hívnak a távoli

tünde kalandok újra.

Hűségem kemény óráit

lassan lepergeti az idő.

1967.

Levélváró

Hol vagy szerelmem?

Fellegek szállnak

nehéz a szárnyuk

ősz lett nagyon.

Nem jön levél –

messze van Páris

ott van már hó van

itt még csak szél,

tél-hírverés

nyári emléket

szétcibáló.

Levelek gyönge

betű fonala

nem tarthatja vissza

ami veszendő.

Mire szót cserélünk

tél lesz megint.

1969.

November

Szelek sziszegnek

A szeretőm messze

November ködöket kavar

Közénk dobta magát a tél

S a tér

az országhatárokat

Francia szavak simogatnak

levél-vállalta szó-szerelem

Átsegíthet-e a széles

távolságok örvényein?

1969.

Túl a határon

Láthatatlan határ választ el,

vonulnak közöttünk kőszívű hegyek.

Ablakod alatt a tenger dorombol.

A messzeség zord kilométerekkel

mérhető – de hogyan

mérje a szerelem?

Az alattomos éjszakák

hosszabbak a sokláncú hegyeknél,

és mint a tenger, nyugtalanok.

Ha menedék-karokban

próbállak megtalálni

keserű a reggel

idegen ágyban.

Menekülök és eltévedek.

Sikolyomat visszakiáltják

a szétvetett lábú hegyek,

könnyeimet a tenger elnyeli.

Szavam nem ér el. Levél se vár.

A semmibe kapaszkodom.

Megaláz a szerelem is.

1967.

Álomkép

Osonó álomkép, lopva visszajáró

lettél, megfoghatatlan.

Esték jöttében búvó árnyék,

idő futása.

Összebúvó

ajándéka a nyárnak.

Jó utánad még sírni is.

Csodálatos három napunk

minden éjszakám beragyogja.

Kelj át a konok hegyeken

hozd vissza sós ízű

tenger-sóhajú csókjainkat!

1967.

Idegenek

Csak a testünk érti meg egymást.

Gondolataidat idegen

szavakból formázod.

Éveid halmazában ismeretlen

tájak, emberek csöndje.

Ha ölelésünk tornya felépül

kettéválásunk romba rántja.

Szemedből szomorú

arcom visszatekint.

Ízeid túlzottan ízlenek.

Ha hozzád – tőled is futok.

Amikor kapcsunk kinyílik

vége a varázsnak,

már nem melegítesz.

Szemed homályában

idegen naplementék,

arcodon ismeretlen

szemek simogatása.

Hiába szeretsz –

hiába szeretlek,

világunk külön világ marad.

1970.

Tóparton

Rámnevettél – én követtelek,

Karodba hullón szerettelek.

A tó felett hullámzott a nyár,

Mikor a karodban ringattál.

Aztán elmentél, várva vártalak.

Nem jöttél mégsem, esőt sírt a nap.

Vihart borzolt a csendes Balaton.

A parton némán várt a bánatom.

Megállt a tó, a két part megingott,

Dőltek a fák, a móló ringott.

Üres, bús hajó üvöltött nélküled.

Villám fényébe fagyott a rémület.

Megnyílt a felhő, könnyem is szakadt;

Vert a zápor az üres ég alatt.

1958.

Nyár

Ez a nyár a miénk

ha köd takarja is

Szerelmünk átizzik

a kora sötéten;

jöhet a tél!

Már mindent betölt a szerelem.

Üres percek ketyegnek nélküled.

És ünnep minden óra, ha veled.

Mikor még nem szerettél

álltam fekete tájban –

aztán fölragyogott a kert

mosolyogtak a közönyös kövek

és a fügefa kivirágzott.

1983.

Együtt

Ha együtt, ha velem

a botlató kövek

macskaháta lábunk alá simul.

Ólmos eső vad ostora helyett

fények jönnek simogatóba.

Meglásd, lassul a szél is,

ha szemed tavában fürödhetek,

tovatűnik a tél és

felfénylenek a hosszuló napok.

1970.

Jöttél

Az arcod mögött

jöttél csöndesen te is

bőröd sátrába burkolózva

mert eső vert

és szennyezett a sár.

Szemeiddel mostad meg magad

hogy tisztán ölelhesd át

a szomorúságom.

Tengerek, tavak

enyhülését ígéri az öröm

amely testedbe rejtezett

bőröd sátrába költözött

és arcod mögött

jött veled, kézenfogva.

1969.

Egyedül alszom

A bánat ellen megvédtem magam –

rongykontyú fák zilálják az esőt

már csak a tócsák fénylenek.

Az ég sötét.

Az éj hideg.

Szerelem ellen hogy védjem magam?

Egyedül alszom

nélküled.

1970.

A szobor

Teremtő öleléseddel

saját képemre

megalkottál engem.

Azóta szobrász-kezed

már minden művedben

akaratlan is

formáimra fordul

kettőnk mozdulata

együtt él tovább

együtt születünk

újra meg újra

agyagban, bronzban

márványban mindörökké.

1968.

Még tombol

a nyár, de a lomb

bólongva hullásra gondol –

A kert alatt türelmesen

Szeptember ácsorog –

Érett-fényű délután és

egyre sűrűbb éjszaka

A lombok közt néhány sápadt levél

ámulva látja: ólálkodik az ősz

kertünk alatt.

Egy dió lekoppan.

A táj piheg. A nyár még itt időz.

Elfáradtak a lombok.

Este lett.

Az éjszakák akkor,

s a nappalok azután...

A szél a semmit cibálja.

10.

Távolodik a Vénusz a Holdtól.

Távolodik a szerelem.

11.

Elmúlt tőlem az arcod.

El a szerelem.

El a csillaggal rakott éjszakák.

12.

Koppannak az üres percek –

szétgurulnak értelmetlenül.

Ma sem vált Életté az idő.

13.

Esteledvén még egyszer visszanézett

talpig az arany-őszben a szerelem –

aztán csak tüzére, aranyára

fölfénylő arcára emlékezem.

1983-84.

Esti fényben

Esti fényben ringat ágyam,

karmos kínok jaja tép.

Kivirágzott szép szerelmem

konok dac szaggassa szét?

Rágnak féreg-fájdalmakként

emlék-szülte bánatok.

Semmi sincsen, csak a nincsen.

Nem vár senki. Meghalok.

1959.

Kint és bent

Minek a szoba?

Árnyad őrzi!

Minek a szőnyeg?

Lábad nyomát –

Minek az ablak?

Te látsz rajta

ha jössz zúzmarás

réteken át.

Te gyújtasz villanyt

a szobában

adjon jelt

és hazatalálsz.

1988.

Akárhogyan

akárhogyan

mezítelenül

a fagyos szél

ostromában

mezítláb a

térdig hóban

éhesen és

tépetten is

csak soha soha

nélküled!

Akárhogyan

üres napok kínjaival

elérhetetlen kezeddel

verseid varázslatáért

kiáltozva még utánad –

reménykedőn

jajban vágyban

ha magamban

ha egyedül

bárhogyan de

aztán veled

veled újra

Minden csillagfény

téged válaszol –

mégis hiába

énekelek – hogy kibírjam!

1985.

Szerte

A szeretőim szerteszét

már magamat sem tudom

összeszedegetni

ki a szavam

ki a szívem

ki őrző szemem

vitte magával

ülök kifosztva

rideg köveken

fürkészve párás

távolokat

jönnek-e újak

meg visszatérők

vagy én induljak

de melyik úton

s vezet-e még út

valahová

1970.

Nyárutó

Végigűztem magam az éveken

hogy teljesedni tehozzád érjek –

mindenné nőttél

A szívem körül tarka mosolyok

s benne piros kis csókok göcögnek

tenyeremben búvó simogatások

barna bőrödet áhítozzák

minden sejtem kicsi lángja

benned vágyna már lobogni

Komorodik már kinn az este

kis bánatok felém szitálnak

Állítsd helyre a dőlt világot!

Irgalmazz! Elfogy ez a nyár is...

Adj értelmet az elmúlásnak.

1970.

Késő

Hosszú szőke fürtjeidhez

hajamból néhány ősz simul.

Késtél ifjú hercegem.

A fehér paripa vágóhídon

és horpadt pofájú a Hold.

Soká maradtál jövendő-időben.

Búcsú-szerelem lettél, elmenőben...

1969.

Őszi

Hajamban motoz őszi szél

elsápad néhány sötét szál.

Rémült fehérben jön a tél.

Nem hajtottam új ágakat

sír a gyökér a föld alatt

simogató tenyered alatt

szégyenkeznek ősz hajszálaim.

1970.

Életeid

Gyermekkor-fényű réteken

gázolsz lepergett éveken

mégy valahol de nem velem

soha velem sehol velem

Szalmazsákokon priccseken

tífuszos táborhelyeken

halottak között éhesen

emléked sincs ami velem

Átlábolsz űző teleken

aknás erdőkön tereken

fegyverek közt fegyvertelen

földbebúvó emlékeken

hogy mind-mind ideadd nekem

hogy már együtt hogy már velem

terhüket veled cipelem.

1971.

Keserű hírre

Ebben a májusi nyárban

megkoccan a fogam alatt

a jéggé fagyott pillanat.

Ezt a keserű poharat

ki töltötte és mért nekem?

Csak érted, már nem magamért –

Ha csak így lehet, hogy legyen.

Magamért már soha, csak érted,

magamért már soha, csak néked:

röptetni ritka szavakat,

érinteni a pillanat

zirrenő pihe szárnyait –

Felidézni hajdani hit

semmivé mállott szavait.

Ha csak élet-foszlányokat

ha csak ellibbent álmokat...

Csak veled, csak együtt,

már csak így lehet.

Élesítik már a késeket.

1972.

Majd

Abban a sosemvolt nyárban

ülünk egy sosemvolt házban

túlnézünk kerten világon

szívünk és vállunk összeér.

2002.

„Asszony a hófúvásban”

/ZZ verséhez/

Állhat már egymagában

„Asszony a hófúvásban”

Mindig csak zúzmarásan

ha tavasz van, ha nyár van...

1981.

„Asszony a hófúvásban”

Csak egy asszony

rohanásban

Csak egy asszony

hogyha nyár van

akkor is csak

hófúvásban

Csak rohanás

a sírodig

s kérdezgetlek:

hogyan éljek?

hófúvásban

sivatagban

ha nyár van is

folyton télben?

hogy bírtad el

hogy bírjam el

ha már nélküled

kell élnem?

arcom sincs már

árnyam sincsen

csak rohanok

a sírodtól

a szobádig

ott is kérdem

mindhiába

hajolj fölém

álmomban is -

már csak kapkodok utánad

rohanok a hófúvásban...

1982.

Vas-égbolt alatt

Itthagytál engem.

Idegen szemek

martalékául odavetettél.

Magányomból idegen karok

ölelésébe menekítettél,

melegedni idegen szívek

tüzéhez futni kényszerítettél!

Ismeretlenek mézízű szavának

iszapjába hullani hagytál.

Hajnalok alól

alkonyok alól

tündöklő nappalok

hamvas estelek alól

hová tűntél?

Néma sírodnál

ki vigasztal engem?

Égre verődő viharfák alatt

jég ver, zápor ver – nem óv már szavad.

Kihez fussak árván?

keményen kongó vaségbolt alatt?

1966.

Sírfelirat

Asszony voltam, férfi voltál

mikor éltünk, átkaroltál,

mikor éltünk, szerettelek

terád vártam, ha este lett

nappal s éjjel csak rád vártam,

álmomban is érted vágytam –

mi a nappal? mi az éj?

mi a vágy és mi a kéj?

Az álmom már álomtalan

ágyam már mindig vágytalan

rögöket ölel a karom –

sem öröm már, sem fájdalom

Tested voltam – testem voltál,

Árnyam lettél, árnyad lettem.

Ki ölel most tehelyetted?

Ki szeret most énhelyettem?

1970.

Bolyongó

Azok a nappalok

Azok az éjszakák

Egymásban otthonra leltünk

most vak ujjakkal matatok utánad

bolyongok otthontalan.

1981.

Délután

Alattomos napszak. Délután.

Kúszni készülődnek az árnyak.

Régen járt itt a fényes szerelem.

Porosodnak a lombok.

1981.

Az Idő malmai

Elmúlnak minden szerelmek

csak állunk a hamvadt partokon –

megrebben egy-egy emlék.

Elfordul az út előlem

már árnyékom is elhagyott

A tükörből arcod megszökött,

kereslek árva tárgyaid között.

Halottaim köréből fölcibál

az erőszakos tavasz.

Színpompás enyészet

már a tavasz is;

még csak titkolja

a hervadást.

Az Idő kettéhasadt

szakadékát már

nem tudom összerakni.

Szélszabadon sem

tudok már szállani.

2003-2004.

Végül

A szemében kés volt.

És a félelem hideg kígyói a gerincemen.

Simogatásában

gyilkos szorítás lapult ---

Utoljára csak a félelem

ölelt görcsösen

nem a szerelem.

Régi szerető titokban

éjszaka visszajár

hajdan ölelő karja

fojtó gyűlölettel

kiszolgáltatott testemen

simogató tíz ujja

nyakamon kapocs.

De minek megölni a régi

szeretőt, ha már mást szeret?

ha már az idő tovább lép,

miért lép gyűlöletet?

1969.

Bezárom...

Ha elmentél –

hát elmentél

Elment a nyár is.

Összébb húzom

a kabátot

meg a takarót.

Felkészülök az estére

a bomlott agyú csend

zagyva dünnyögését rettegőn,

a kislányarcú rebbenéseket

rémülten rejtve a magány

füstfalai mögött

az ijedtszemű tükör előtt.

A csengőt is kikapcsolom,

nem a te lépted koppan.

Kívül marad a világ:

kulcsra zárom az életemet.

1970.

Este

Sírok elárvult ég alatt.

Hol vagy te, kedves?

melyik csillagon?

Szeretet nélkül. Nélküled élek.

Ajtóm feljajdul, mikor becsukom.

1981.

Leveleim

Körülvesznek engem

akik szeretnek

s akik szerettek

valamikor.

Magányomat felém üzenőn

ölelik ár.

Felbúg a telefon,

kopog a távíró,

röppen a légi levél –

és én csak ülök sárga

napmeleg szőnyegemen

egyedül – szomorú szép

leveleimmel.

1970.

Csak

Csak a fáradt szavak

padlón, szőnyegen.

Nem tudnak értelmessé

magasodni.

1989.

Álmatlan éjjel

Énekelnek a fékek

ballagó részeg

tántorgására toppanón.

A járdák épp lezuhanyoztak

és most tükörnek

képzelik maguk,

ragyogó szalagjaik

karcsún kerítik a várost.

A csodálkozó házak

a Dunában

ablakszemükkel képüket lesik

s himbálózva tetszelegnek titokban

majdnem-csend

fél neszek

gyenge fél álmok

suhanó

képek halálról, szerelemről

1965.

Vad álmok pora

Zöld bugyborékot vet a csend

Dülledt békaszemek bámulnak belőle

Megszűnik minden

Az óra-ketyegés

ringat álomba vad álmok porával.

Zöld buborékok fortyognak felém

mérget hány mocskos barna szájuk

a rám fröccsenő nedveik gyötörnek.

Szépségem szennyezik undorító szókkal

Szemükkel hervasztják simogató bőröm

és hajam hínáros vizek felé húzzák.

Vad görcsök rántják sima izmaim

és homlokomra verejték-szögeket

kalapácsol szívem.

Szédülve zuhanok

a messze-messze lent

vad buborékokat vet a csend

s bámulnak belőle dülledt békaszemek.

1961.

Félelem

Ölbe hulló napjaimat úgy karolom át

Ahogy félti a zsugori fogyó aranyát.

Fogyó napok fogyó holddal szegve éjszaka –

Semmi nincsen csak elárvult suttogók szava.

Nincsen más mint ez a sápadt talán-szerelem,

Hamus tüzek hívogatnak játszani velem.

Semmi sincsen a csillagrend bambán hunyorog,

Nagyhasú füstfelhők fölé veszve tántorog.

Késpengeként vagdal a fagy hasítja bokám –

Melengető karok között éltem ostobán

Most didergek, jön a holnap

Futni hagyjatok!

Csók-erdőbe vagyok zárva

Karok ezre fog

1961.

A bagolyarcú

Hát sosem hagy el a félelem

Házak sarkainál huhogva vár,

árnyékból rém arccal toppan elém.

Muzsikás éjszakák alatt

hirtelen jött felhőkbe bújik,

s nincs levegő sem,

csak meztelen

lelkem remegése.

Zajjal riaszt,

ha puha csend ringatott.

Ha napsugarak ölelgetnek

kemény északi széllel kap belém.

Karmát álmaimba nyújtja,

s verejtéktől tapad takaróm,

ha rettenve, ocsúdva ébreszt,

s karvaly karokba menekít

újra meg újra a vad riadás.

A bagolyarcú Félelem

huhogva halált kiált.

1962.

Iszonyat

Barna botrány bugyborékol

lépteimet kandi szemek vigyázzák.

A párás reggelek alól

felém kígyózik a rontás.

Vakon lépegetek. Átvészelem

a nappalok buktatóit.

Rám vicsorog az esti magány,

a zugokban iszonyat lapul,

az ágyamban a félelem.

Ki vált meg engem?

A semmi ellen

ki kél harcra értem?

Vinnyog a csend.

Üres a nyüzsgő világ.

1967.

Kopár

Ágaim letörtek, levelem leszáradt...

A sárban kék szirmok sejlenek –

imbolygó árnyam még remeg.

Lemállott rólam a világ –

földre hajtom a fejemet.

Minek az árny, ha nincsen ág?

1982.

Hold

Siklik a hold.

Sima égi útja,

Arca kereken fényességes.

Nem fátylazza felhő,

Hivalkodó máma.

Mégis egyedül jár,

Sohsem akad társa.

1958.

Most

Valaha fényben

virágot léptem

taposok most sárban

ködben, éjszakában

1982.

Aki már lépni nem kíván

mire való annak az út?

1984.

Füst

Felhők között

bolyong a szél –

A gyertya füstjének árnya

remeg a falon.

1985.

Éjszaka

Jajszavú alkonyok lopva lépegetnek,

fordul a Föld, hogy megreccsen belé.

Bocsánatot kér a Nap

s lángvörös arcát a földre lehajtja.

Az Égenjáró megaláztatik.

Itt a kék alkonyi óra

elnyújtóznak a gyanútlan hegyek

de távol kések villognak –

Milyen lesz ember nélkül a Föld?

Felragyog egy-egy pillanat

mielőtt végképp

lemegy a Nap

Az ég vizében óriás

lomha halak hada

egyre mélyebb tengerré

kékül az éjszaka

Hová rakjam a sok értelmetlen estét?

Miféle vak isten lábaihoz?

Jaj, szerelmem, ma véres lett a Hold,

s a csillagok az éj iszapjába hulltak.

Újra párásak a hegyek,

ősz kullog a kertek körül.

Kísérik hosszú éjszakák,

nehéz álmok, sivár reggelek.

Megdördülnek a záródó kapuk.

Óvatosan oson part mellett az út.

Egy csillag üzen barátként naponta,

míg az éj ében kontyát lebontja.

Könnyebbednek űző gondjaink –

a fájdalom íze is édes:

fakó szobákból elmenekülhetsz

emlékek kedves, meleg színéhez.

10.

Az utakra zuhanó éjben

pislogva loholnak a lámpák.

Fényt és zajt zabál az éjszaka,

lapul, mint ősállat mozdulatlanul.

Elmúlt napokat emészt.

Hüllőteste elomlik feketén.

11.

Valaki jár a bútorok között

megbotlik egy cipőben

ajtó nyikordul halkan –

elszántan fel-

kattintom a villanyt.

Előttem áll a Félelem.

Mögötte a Magány.

12.

A csillagok ma nagyon elfáradtak

rendetlenül cikáznak az űrben

egy a szelekkel viteti magát

madárként villanva lebben –

a másik

aprócska

aranypihés, kedves,

itt lüktet, pislákol

a tenyeremben.

13.

Egy éve halott cicám

oson a szőnyegen

csíkjain ragyognak

kósza csillagok

minden éjszaka

hazalátogat

hogy megsimogassam

s álomba dorombol.

2004-2006.

Így igaz

Minden hajnalban

patkócsattogás ébreszt.

Álmomból kilépek:

odakinn csak a Csend,

csak a Hold gurul fényesen

és a Hold alatt kényesen

holdfény-csóvásan

kúszik az út

ragyogón, üresen.

1971.

Álomból, hajnalban

Jönnek már a lovacskák, jönnek

patkócsattogásuk az ünnep

nyomukban emlék-tikettek szállnak –

mögöttük minden elmúlt vasárnap...

döccen a kerék, font kosár huppan –

megáll a szekér, szénnel rakottan.

1978.

A világ

Fellegek vonulása

madarak vonulása

évszakok színeváltozása

lezuhanó nap vérhullása

leszakadó éjszaka sátra –

az ablak négyszögébe zárva

mögötte két szem a világra

a tovább vonuló világra

egy szoba négy falába zárva

bámul a vonuló világra

madár-érintett deres ágra

eső tükrében fénylő tájra

viharban szélverdeste fákra

kapaszkodó fekete ágra

virágban forgó menyasszony-fákra

egy szoba négy falába zárva

tájra felhőre madárra

virágos ágra deres ágra

a csukott ablak mögött állva

zárt világból

a tág világra

várva a patkócsattogásra.

1979.

Hold alatt

Erkélyre ül ki a Magány

bámul rá a sanda Hold.

Emlék? Vigasz? minden csak az

hogy tegnap még társa volt...

1983.

És végül...

Hány milliárd magány

ül reménytelenül...

a semmire a semmi hull

és végül a rög.

1989.

Üres

Üres órák következnek

Üres órák és napok.

Az árnyékom is elhagyott –

az árnyak irgalmatlanok.

2006.

Csillagsors

Eltávolodtak már a csillagok

hiába nyújtom

értük a kezem

már ritkán simulnak

a tenyerembe

Sziszegve száguldanak

a zűrös égi tereken

szenvtelen szputnyikok

és önhitt műholdak között

A szelíd ég

összekarmolászva

üres üregeiben

halomba hullott

holt angyalok

csillagpor hull rájuk

meg sóhaj

1970.

Éjjel

Megteltem éjszakával.

Holdak és csillagok

nyugszanak bennem

s a sötétség

bársony árkai.

Homlokomon a langyos este.

Testemben elnyújtózott

a macskaszemű éjszaka.

1969.

Még

Távolodó arcok

és romlandó tárgyak –

Kihull kezemből

amit megfogok.

Visszanézek a Földre –

de egyre

közelebb jönnek

a csillagok.

1992.

a valószínűtlen

hajnal érkezik.

1988.

Valaki

Valaki áll a tükör mögött

szeme szomorú

hajában ezüst

az arcán karmos évek

ha megfordulok

eltűnik

2000.

Múlóban

Hiába próbálom felrajzolni

arcodra azt a régi képet –

átsápad rajta úgyis

amit rákarcoltak az évek.

Tolvaj vagy, Uram!

naponta orvul

visszaveszed amit

dús kézzel adtál!

Aztán titkon torz tükrök mögé

rejted előlem –

Uram, megcsaltál!

2011.

Villám-hárító

Menjetek már aludni

tente

eleget villámlottatok

széthasogattátok az éjszakát

csillagok leple

ázott rongyként csurog

a feleselő ablakok előtt

felriasztott álmaim

a bútorok mögé ijedtek

várják, hogy továbbálmodjam őket!

1969.

Vihar

Dühös démon engedd el az

ablakunkat s az eget!

Haragodat ne hintáztasd

nádtetős házunk felett!

1969.

Óhaj

Milyen jó lenne vidáman

ébredni – nézni a boldog fák

reggeli nyújtózkodását

a távoli ablakok

napra villogó fogsorát –

Milyen jó lenne

örülni esőben fürdő

friss leheletű világnak –

várni az új nap játékait,

arcokat, szavakat –

Milyen jó lenne...

2006.

Az úton

Nincs már idő se, tér se, én se

vagyok rég, csak a látszat

aki valaha voltam még kísér

semmilyen utakon –

hegyre már soha

botorkálok mélységek felé

magasság nem integet már

talán átlépek még egy szakadékot...

1990.

A döntés

A döntés előtti nyugtalanság

amikor

valamit meg kell tagadni

a nemmel

amit kizörget a szánk

mintha dönthetnénk bármiben

mintha nem hinném:

minden determinált.

És az oldódás

az izmok ernyedése

amikor végre kidobtam magamból

az igent meg a nemet

felszabadultan

megalázott kényszerűségből

büszke biztonságra fordulón

Napsugarak derülnek újra

Árad a zene

zongoraszó s éteri szép hegedű

1970.

A kísérő

Már nyomomban lépked

hangtalanul

de lihegése

hajszálakat rebbent

nem nézek hátra

el ne rettentsem

várom

utolér és átölel –

2010.

Félálomban

Nem vettem észre

hogy isten éppen

másfelé figyel

mikor féktelen szívvel

szóltam utána káromkodón.

Másfelé figyelt –

viszont egy egészen

kicsinyke ördög

mellém szegődött

csak maradjon velem

ha már az isten

másfelé figyel.

2010.

Árnyéktalan

A lépteim elkopogtak mellettem

árnyékom is utánuk kullogott.

Így hát csak ülök ámulón

önmagamtól is elhagyatva.

Szerelem-szerte emlékek hevernek,

béna ujjakkal köztük matatok.

Talán egy isten kellene –

de már nem tudok magamnak

olyan istent teremteni,

akiben megfogózhatok.

A gótikus hit csipkéi

rég kicsorbultak.

Minden valamirevaló

isten kiszorult a világból.

1970.

Készülődés

Csontjaim már készülődnek:

keményítik magukat.

Ízület, ín, izom és bőr

visszavonulóban

míg mindegyik megadja magát

végül rejtő burkából kibomlik

és győzelmesen fölragyog

fehér, fehér, fehér - - -

1983.

Közeleg

Csak a röpke percet leállító

elorzó halál félelmetes

a másik, a türelmes

pazarló éveinkből

csont-koronát kalapál

ráérősen közeleg

és mikor elfáradtan

nem kívánunk már semmit

utunk összeér

és békés barátsággal

belenyugodva parolázunk.

1969.

Ölelés

/Szántó Piroska képéhez/

Csont a csonttal –

a legmeztelenebb

ölelkezés, ezért

izzik föl fehéren.

1983.

Majd megtudod

Majd megtudod

mikor a tükrök

összegyűrődnek

s a homályos ablak

már nem mutat tájat –

majd megtudod

hogyha a lábad

nem akar lépni –

minek az út?

elhajlik ha indulnál mégis

a sehovába

mert menni kell...

majd megtudod

mögötted a tegnapok

a holnapok meg

elfordultak mind –

majd megtudod!

2009.

Halálaim

Minden tél hosszabb

és minden nyár

gyorsan surranóbb.

Tűnő szerelmek után

magányos hosszú éjszakák

bevezetőnek

az örök egyetlen végtelen éjszakához.

Az ember egyedül hal meg

bárhogy is szerették

senki se tudja

mit gondolt utoljára

és mit akart még

elmondani.

1969.

Vasárnap

Régen ünneplőben érkezett –

más lett a levegő szaga

ahogy a fény is; elsöpörte

a hétköznapokat.

Kiszépültek a szekrényből

türelmetlenül várakozó

ünneplő ruháink –

mosolyos arccal vigyáztuk egymást...

Hová lettek a fénylő vasárnapok?

Esküvéseink, bűneink hova?

Üres ágon fekete

varjak csapata.

2005.

Szürke

Annyira szürke

hétköznap ez –

csak meghalni való.

Megfulladnak

a szavak is

Csak a kövek

kiáltanak.

2003.

A kő

A döbbent kő deresre őszült;

hiába őrizte, nem takart aranyat.

Dohos fekhelyén sárga fűszálak

s fakón lapuló bogárhad maradt.

1970.

Ezüst

Fázik a pázsit bársonya.

Hideg ezüstpénzüket reszketve

rejtegetik a csillagok.

1969.

Télelő

Reggelre a tócsákon jég feszült

koppant a kemény sarok

reccsen a tócsa jege

s csikorognak a karcos egek

ahogy a jeges szavak.

A testek magán-területe

nagykabátokkal elkerítve,

rideg arcokkal lelakatolva.

A szegények ideje bezárult –

A megváltást megint

elhalasztották tavaszig.

1969.

Télen

Páris

meglepetten hallgat a hó alatt;

nem törnek át

a szerelmes szavak

elmaradnak a levelek is.

Már a nyár sem ér idáig,

sem a szerelem.

Szürke sár a tegnapi fehérség

és minden este

elfojtott káromkodás.

1969.

Téli táj

Barna bokor borzong bokáig a hóban

vállra terülő köd-kendő alatt.

Égre felkönyörgő karmos ág-karjai

mozdulatlan madarat tartanak.

Szakadékok szélén öklös fagyökerek

kapaszkodnak kétségbeesve.

Madártollak szállnak fáradó fény felé.

Hópuha léptekkel setten le az este.

A havon óriás lábnyomok baktatnak,

sarkaik mögött kaffog a fagy.

A feszülő út pattogva pendül

talpak, sínek, kerekek alatt.

A szél az úr a holt mezők felett,

éles fokosa villog a havon.

Reccsen a jég, parttól partig feszül.

Gyötri a folyót fehér fájdalom.

Partjaira rongyként csapódnak a varjak.

Ijedt halak hallgatnak odalent.

Fölötte farkas-szelek száguldanak,

bárányremegéssel lapul meg a csend

1963.

Jégvirág

Karcsú jégvirág ága

Dermed az ablakon.

Gyász hullt a néma tájra,

Mint hóra a korom.

Gyász hullt a néma tájra,

Szelek sikoltanak.

Hó szálldogál a fákra,

Köd mögé bújt a Nap.

Hó szálldogál a fákra,

A nyár se messze van...

Emlékszel még a nyárra?

Rikoltó szél rohan.

1963.

Nagymama

Előbb a lányát. Anyját azután.

Visszájára fordult a sorsa.

Elfogyott szájából az ének.

Aztán a szó is.

Bánatra nem jutott idő.

Együtt kél a Nappal –

s ha lenyugszik

ágyra dől, hogy

kezdje megint.

Zokszó soha. Megállás soha.

Keze tele tennivalókkal,

lába rohanással.

Fut a dolga után. Vele az idő.

Aztán kifut belőle hirtelen.

Pedig nappal

nem szokott ledőlni.

2003. (ma 48 éve halt meg)

Üzenet

Egy pillanat csak

s a tavaszi sűrű

illat-suhogásból

elém lépett és átölelt

nagymama orgonája –

A nádas vályogház mögött

sorakoztak hatalmasan:

egymást karoló bokrok

nyújtották lila díszeiket

árnyékul játékaink fölé –

Hová lettek a boldog bokrok

s hová a ház?

Nagymama sincs már

de ötven múltán

ölelő régvolt

illatokkal üzent.

2007.

Gyász

Meghalt. Ruháit az ócskásnak adták.

Sírva alkudtak avas rongy felett.

Szégyen? Az. De régi rongyok árán

Etetni kell az éhes életet!

Minden utána sír az ócska házban.

Öregje egyedül ül rideg szobán.

Kendője kihűlve búsul a sarokban,

gyomos kertje sóhajt asszonya után.

Akit itt hagyott, nagyon egyedül,

már múlhatatlan magányban maradt.

Botra támaszkodva jár az őszi ködben:

múlt fakó árnya üres ég alatt.

1955.

Hárs Erzsébet

Hol vagy, nagyanyó?

Rokkád duruzsolása,

meséid varázsa

hová lett?

Kezed nem nyújtod felém

hogy segítse

még mindig botladozó

gyermek-lépteimet.

1966.

Rend

A nőkre festett arc mögött

a gonddal felrakott

szabályos színek alatt

micsoda összevisszaság van?

Mosolyuk mögött

milyen jaj rikoltoz?

A sietős sarkak kopogása

versenyfutás a rohanó idővel.

A tükörből a távozó

még távolabbról tekint vissza.

Aki szerencsés,

még búcsút is vehet

mielőtt szívünkből kilépne.

Tükrünk és ablakunk

s végül szemünk is elereszti:

járdára, fákra, levelekre

nem vetíti többé sohasem

aki a valóság négyszögéből

emlékeink zárt szobáiba lépett.

Árnyak járnak

és újra meg kell halniuk

ahányszor szívünkből kiszakadnak.

Elfogynak a pirosbetűs napok

szürke a csend

lárvák az arcok

a kagylóhéjak üresek

és szellőzetlenek a gondok.

1964.

Őrült nő

Őrült nő törött

tükrei között

áll és fésülködik

áll és mosolyog.

A Nap fölkél –

úgy találja.

A Hold fölkél – úgy találja.

Tört tükrök között

tört árnyú alak

ezüst szálakat

szánt a fésűvel –

sosem fárad el.

Áll és fésülködik.

Áll és mosolyog.

1971.

Öreg hölgy

Az öreg hölgy mindent magára aggatott

ami a szökevény évekből maradt.

Üveggyöngyök kuncogják, hogyha lép,

nyakára fáradt csipkék omlanak.

Magas sarkakon botlik a bokája

csontos – nem karcsú -, hajcsigáiból

mintha por hullna. Bőre gyűrt papír.

Őt is csókolták valamikor?

Vonszolja magát – ó, régi ringás!

Kezéből kihullt régen a világ.

Motyogva totyog. Senki nem néz rá.

Letaposott lomb. Elszáradt virág.

1964.

Banya

Én nem kendővel ábrázolnám.

Nem.

Cifra kalap virulna sárgán

sárga fején.

Májfoltos kezén

vörösen görbülnének a karmok.

Lilára mázolt ráncai közt

csomókban gyűlne a smink.

Mosolya pokolba

kergetné, akit igéz.

Hamis ékszerek tömkelege

csörrenne, ha mozdul

hogy ne tudd, csontja

vagy karperece zörög?

Fonnyadt fülét hatalmas kövek

húznák föld felé...

/hisz arra tart!/

Bágyadt bokáján hajdani táncok

emlékei bukdácsolnának.

Irigy szeméből sárga lánggal

kígyózna felénk a rontás.

1962.

Némber

Rémhír-arcára ferde mosoly

ütközik, ha sötét zugok zörögnek

hogyha feneketlen, gomolygó gyomrába

sóhajtó szépet csúsztat a szenny.

Ferde vigyora ragyogva virít,

ha ősemberi, rángó ösztönök

baltát emelnek,

vér visít,

s feketére síródnak a színek.

Távoli városok tengervízbe fúlnak,

kiáltó jajukat veri az ár –

ő kivirul,

rosszfényű örömét

szívrepesve, részvétes arccal

adja tovább hökkenőknek.

Röpül a hírrel, hogyha fekete,

hogyha keserű,

hogyha fáj,

hogyha valakit bánthat, -

hogyha fonnyadt szemével könnyek

égő nyomait olvassa ki, derül.

Apadt agyában

szakadtan lógnak a vezetékek.

Csak a jaj csihol szikrát a roncsból

s rémhír-arcára

ferde mosoly

ütközik, hogyha

fekete zajok zörögnek

1961.

Az öregasszonyok

Az öregasszonyok éjjel nem utaznak

ó-kalapokra új fátylakat raknak,

Motoznak ócska limlomok között.

1958.

Három...

Arrafelé már

három sötét madár

három öregasszony

arrafelé

halál felé

mozdulatlan

ráncaik közt

nem tanyáz már

félelem.

1971.

Öregember

Öregember

megy az úton –

fáradt.

Mögötte már

kopárak az

ágak.

1998.

Az öregek

Az öregek másképp állnak meg;

megroggyanó térdekkel

furcsa formájú cipőik orrával

tétován szimatolva

a meddig még

a merre még-utakat.

Fejüket tűnődve leeresztik

mint a kikötőkben

a hajók vitorláit.

Nem az elkövetkező –

a tűnt lépéseket figyelik

rég-halottakkal találkozón.

Valamikor el nem mondott

szavakat motyognak maguknak

időt idéznek

életük éveit

s elszíntelenedett szemeik

nem is látják a közeledőt

hisz a távolodót vigyázzák.

Arcukra rótt életüket

vonszolják törten bukdácsolva

köveken, sínek és autók között,

emberek közt, akiket nem látnak.

Események sodrában,

amikre nem figyelnek

mert nincsenek már erre napjaik

a halottakkal társalgóknak

az életükkel számot vetőknek

akik már mindent befejeztek

s fáradt szemeiket

a mindent befogadó

és mindenkit visszaváró

föld hívó ölelésére nyitják

borzongva és beletörődve

a visszatérő fáradt nyugalmával.

1965.

Arc

Kit álmom megőrzött

semmiképp sem akar

azonosulni az öreg

arccal, ki rámköszönt.

1983.

A katona

Nem tudom miért

huszonöt éve

rá emlékezem

fekszik szétvetett tagokkal

a zsongó tavaszba fogózva

fölötte imbolygó egek

mintha csak egy percre

mezítelen testét

napra tárva

szőke fején félrecsúszott

csillagos sapka

hetyke legény

csak a hasán az a sötét folt

csak a bőrén a tompa sárga

szeme mozdulatlan

egeket vallat

iszonyatos

könyörtelen tavaszt

1969.

Emberek

Az emberek

szögesdrót mögé zárják egymást

gázkamrába terelik

gyötrik és alázzák egymást.

Az emberek

gyermeket szülnek és mosolyát lesik

és szánják, aki boldogtalan.

Van, aki villamosszékbe csücsül

és aki bekapcsolja

az áramot.

A hóhér

virágot ültet ablaka alá

és meglocsolja

mikor munkába indul.

1966.

Egy ismeretlen

Én nem tudom

milyen élet gondját –

terhét viseli szúrón hegyes vállán

nem ismerem

csontos ujjai

akit simogatnak, az asszonyt.

Azt sem tudom,

hogy mindennapos

tucat-ruháját milyen munkahely

koptatta itt-ott fényesen simára,

s hogy ökle milyen szerszámot emel.

Idegen titok a gondolata,

nem tudom, nő-e néha szárnya,

s ha kedve tombol

hogyan röpíti

örömét égi madarak útjára?

A szenvedélyek – milyenek dúlják

mozgatják gyenge játék gyanánt?

S könnyű-e, ha ráborul a bánat

vagy zordan keserű, kirobbanó?

Mit és kit szeret, kit gyűlöl,

kit hív, ha kétségbeesett?

Itt ül előttem. Szemében

idegen tüzek,

ismeretlen tájak.

Előtte pohár. Már üres.

Fölösleges, mint az emlékezés.

1963.

Útitárs

Csak titokban mert rám pillantani

nagy barna szeme, puhán, mint a bársony

vallatta bezárult arcomat.

Ha ferde oldalvillanással

figyeltem, tekintetét már a

soklámpás suhanó tájra vetette.

Mikor leszálltam, visszanéztem.

Szikrák gyulladtak a szemében,

s búcsút inteni lendült a keze.

1968.

Két óra

A focistáknak az életemből

két óra jutott

de a rezgő-lábú presszó-asztalra

két kávé mellé halomba szórta

mélyen elrejtett kétségeit

a kérdést hogy mi lesz azután

ha az utolsó labda elgurul

és más nevét ordítja a plebsz.

Megszántam kitakart magányát

fukar napomból két órát kapott.

Aztán kiejtette sivár

sorsát szétnyitott ujjai közül.

Az arca elé ködfátyol bukott

sorsa idegen sorsok közé került

alkoholok és értelmetlen

ölelések oldják kétségbeesését.

1966.

Szemek

Lágy tekintettel férfiszemek

kísérnek – hát mitől félnék?

Vad tekintettel férfiszemek

követnek – hát miért ne félnék?

1968.

Koldus

Mint egy eldobott rongycsomó,

úgy kuporog a járdaszélen.

Csak kinyújtott, aszott keze beszél.

Csupa alázat. Csupa szégyen.

1957.

A bagós

Füst-szakállat

fújt magának

s melegedni

belebújt.

1990.

Liliom

A vasúti aluljáróban

bambán tántorog egy férfi

kezében három

tejszín liliom

álmélkodik.

1969.

Tántorgó

Borízű alkonyok várják valahol

szennyes sikátorok

bűzös lépcsőin botorkál

egyre csak lefelé.

Szesz-szagú cimborák

árny-hada odagyűl.

A szavak szöknek a nyelve alól.

A fény is eloson és amikor

nem jut szeméhez már szikrányi sem

a leokádott földdel csókolózik

de az sem adja vissza erejét.

1968.

Rajt

Feszes fenekű riszálás mögött

loholnak löttyedt nadrágú vágyak

1967.

Vég

Szökő szöcske-pálya vége:

vonszolja hangyaszorgalom.

1965.

Politikus

Az ő igaza a legigazabb

bizonyítékul, ha kell, üthet.

Méltóságán esik a csorba,

ha végül mégis visszaütnek!

1990.

Nincs

Nincs Másik Élet

A napok mutatója

csak körbejár

az idő közönyével.

Roncsolt tudatunkban

hordjuk makacsul

pergő percek – napok –

évek – századok

kudarcait

Üvöltenünk kell

mindenért

mindenkiért

aki van

aki volt

aki nincs

aki eltűnt

el, valahova…

1978.

Űr ura

Csak ül – lábát a Semmibe

miközben zúgva vonulnak

halott századok az időtlen

űr-éjszakában

Mellette a Semmi, a Nincsen.

2006.

Vonaton

Harangzúgással érkezik az este,

már lábai elé feküdtek a házak.

Érleletlen napok hullnak le mögöttem.

A sínek mentén loholnak a tájak.

Emberszabású zajok üledékén

hálóját már az éjszaka csomózza.

Vackában zümmögve fészkelődik a csend,

csápjait fülelő sötétségbe nyújtja.

Csillag alatt kunyhó könyököl az égre,

eresze alatt a Magány üldögél.

Pattogó szakállát növeszti az Idő.

Csendes holnapot érlel a éj.

Az év kosarába pergett ez a mai nap is.

Takarja ágazó gondjaimnak bokra.

Kattog a vonat. Futkosó fényei

felfeleselnek a csillagokra.

1967.

Vasút mellett

Vonatok

villanó ablaksorok

Európa idegei –

A reggelnek itt vonatfüst szaga van

és a távol mindig homályban...

1969.

Utak

Miért miért

hogy mindig visszatérünk

Párizsból

az Atlanti-óceán mellől

kirándulásról

rokonok és barátok köréből

szeretők öleléséből

vonatok vitorlások és repülők

kanyargós és nyílegyenes

országutak

hogy visszahozzanak

hogy újra rettegett

szobánkba zárjon rabtartó magányunk

önként vonulunk börtönünkbe

hogy elvágyódhassunk

hogy álmodozhassunk

távoli városokról

fénylő vizekről

rohanó országutakról

szeretők öleléséről.

1965.

Tornyok

Ragyognak a távoli tornyok

mögöttük titkon angyal áll.

2011.

Eső után

Felragyognak a gyermekkori tájak

szivárvány remeg az utak felett.

Guggolnak a nádtetők

a boldog fehér falakon.

2004.

Vidék

Itt lapos a táj

a hegy messze-kék

hogyha odalát

bámul a vidék!

Túl azon semmi?

Világ vége tán?

Felhő sem éri,

nem járja madár.

2004.

Délután

Délután ötkor

telthasú villamosok

loholnak sín-pórázaikon

Felbőgnek mind a motorok

a zsúfolt utakon

Délután ötkor

kitárulnak a kapuk

a fiókokat bezárják

elhallgatnak az írógépek

Seprők és vödrök papnői

szellőztetik a dohányszagú csendet

Délután ötkor

megcsörrennek a telefonok

a szobák lármája utcára ömlik

Kávépárás hang-gomolyag

úszik a ködös eszpresszók felett

pici székeken gubbasztva fáradt

szerelmesek bámulják egymást

Délután ötkor

kinyújtózik a sokkarmú város

járdára könyökölnek a kirakatok

rikoltó színnel kínálkozón

Friss levegő zuhan a munkahelyek

pállott falai közé

Az utak poros levegőjét

táguló tüdők zabálják

1964.

Vágóhíd

A vágóhíd kapujában

szégyentől égő kis fények mögött

lapul a gyalázat

bőr-burkuk nélkül a fehér

csontok nem ismerik egymást

dermedten összekoccanók

a véres bőrök várnak

mínusz húsz fokon

hogy átlényegüljenek

hasznos sőt csinos

tárgyakká – olykor

visszalehelve

a régvolt állat

eleven szagát...

1969.

A nap vége

A daru

kiszaladt az építkezésről

a mezőre.

S most ide-oda forgolódik.

Játszik.

A munkaidő befejeződött.

Sárga, tátott szájú kapualjak

nyelik el a hazaérkezőket.

Csend. Az ablakpikkelyes házak

nyugtalanul alvók álmát emésztik.

1968.

Ünnep után

A kirakatok az utcára könyökölnek,

a bámész szemükkel megfogják szemem.

Elmúlt az ünnep. Tarka kedvüket

újra szétkiáltják a boltok.

Munkába igyekvők lépteiből

elosont a ráérős vasárnap.

Megbízható vekkerek csörögnek;

nagyvárosi hajnal madarai.

Elmúlt az ünnep. Újra söpörnek.

Zászlódíszes arcát az utca

mindennaposra cseréli.

Gyárak mormolnak, lármáznak a piacok.

Kattognak az írógép billentyűi,

s köhögő hanggal rázördülnek a nyomdák.

A hajók már nem parádéznak

sokzászlós ünnepi muzsikára.

Indul a munka.

Ütemére fordul

jövendő ünnepek felé a Föld.

1961.

Szabóműhely

Szabóműhely.

Sárga félhomály.

Sarkában minden próbát kiálló

bábu dülleszti szúette mellkasát.

Görnyedt kis szabó öltöget

szája sarkában gombostű-hegyek

merednek sünös tüskeként.

A lámpa lomha

fényében feldereng

a titkok titka:

mesteri a mérték:

hitvány kis hímekből

itt készül a Férfi!

1963.

Le Havre-i búcsú

Az a város

nem a térképen –

bennem található.

A rózsaszín járdára

a tenger opálos

fényt permetez.

A parti sétány kihalt

de a piacon

zsong a népünnepély:

a város szentjét

búcsú tiszteli

ringlispíllel

síppal-dobbal

italokkal

nádi hegedűvel

pufók léggömbökkel

zacskóból falható

apró fánkokkal

tarka ricsajban

sátorok között.

A villasorok

alvó Csipkerózsikák

mozdulatlanok.

1969.

Székesegyház

Úgy kínálják magukat itt a szentek

mint két utcával arrább a lányok:

festett arcokkal, tág szemekkel,

üdvösséggel csalogatva.

1968.

Altemplom

Kopott-sárga falak.

Sorakozó boltívek.

Rémült szemű szentek.

Gregorián.

2006.

A kolostorok

A kolostorok nagyon hidegek

Körülöttük égigérő hegyek:

csak egy lépés a menny.

Messze az emberi hajlék

Itt csak Istenre

nyílik kilátás.

Madarak röptét,

hangyák vonulását

nézdelheti a merengő.

És benn a hűvös kerengő

imák moraját görgeti.

Meg-megzirren egy mozdulat

villan egy tétova tenyér –

a szem nyugodt, békés a vér...

Felsírok a harang szavára.

Béke velünk!

Minden hiába.

Bennem itt is árad, zuhog az élet.

A távoli. Másik. Amire ítéltek.

1970. július 4.

Régi börtön

Mintha letűnt évek húznának görcsbe

félelem lapul az ajtóhoz

sápadt reszketés

szívdobogása osztja a csendet

Ütlegek ütemét verdesi az ér

szemek előtt hamvas foltok topognak

fakó falakból felvisít a kín

Emberi hangra már nincs ki felel

feszül a négy fal a türelmetlenségtől

Várok

Lóca vár festetlen sánta

Papírterítős asztalon

Kancsó víz kínálja állott-magát

Ócska plakát

fenyít a légypecsétes falon

Az ablakon

nincs hely a napnak hogy beosonva

felvidítsa a várót

Lépések tompa sora

tapogatja a csöndet

Légy tisztogatja csöpp önmagát

s döngve mellettem körbe röpül

A padló kőből koppantja a sarkam

de órám ketyeg szüntelenül

Időtlen időt mér a mutató

Sápadt sarkokban

lehuppant sóhajok ülnek

A sűrű csönd fenekén

hűlnek a rég elszóródott szavak

1961.

Lakatlan udvaron

A kút beomlott.

Zöld kövén kiszáradt

csigaház porlik.

Sárga fűszálak

nyújtóznak kövek közül a fényre.

A küszöbön is fű.

Ajtó. Rozsdás lakat, repedt ablakok.

Mögöttük pókhálón himbál a múlt.

Egerek apró léptei neszeznek.

A vályog vicsorogva

emeli vállán a vetkőző nádat.

A tető vedlett gerincén

port táncoltat a fény.

Mind meghaltak a padlás csodái.

Hol vannak nagyanyám virágai?

Léptei? helyén

tolakodó dudvák henyélnek

belepik

tipegő gyermek-lépteim nyomát.

Árnyakká sokasodott a szökő szeretet.

A régi ház

porlad porladó gazdái után

föld felé hajolva.

Az eresz

Lehullt nád szőnyegén

lépegetnek a könnyízű emlékek.

Mesék szunnyadó

alakjai kapaszkodnak belém:

a rettenetes

Kapanyányi Monyók már szelíden

dúdolja az utolsó dallamot: „legyetek

porrá, kik porból lettetek...”

Porrá estek a félelmek is.

Csak a szomorúság

ül a horpadó hantokon,

süppedt nádtetőn,

hiányt harsogó falak között.

1964.