A hároméves kisfiam, Kristóf mindent felszed a földről, ami épp megtetszik neki, legyen az bármennyire jelentéktelen, koszos. A legapróbb dolgokkal képes órákig játszani, amit útközben talált. Egy darab faág, egy apró kavics, egy papírdarab így válik értékké. Én meg, mint felelősségteljes apa, eldobatom vele, mondván: Fúj, az koszos! Beteg leszel tőle! stb.

S azon töprengek így a tavasz első napjaiban, hogy milyen egyszerű és ősi mozdulat a lehajlás. A mozdulatban benne van a túlélési ösztönünk, a teljes átadásunk, a szerénységünk és a megtalálás öröme is. Hisz aki lehajol, az talált valamit, rálelt valamire, közelít valamihez, közel kerül valamihez.

De ez csak a kezdet, hisz nem maradhatunk lent, nem az az ember alapállása. Fel kell tudnunk emelkedni, fel kell tudnunk egyenesedni és előrenézni. Lehajolni és felemelkedni, mélység és magasság, megtalálás és elvesztés – ez az én húsvétom. S ezen az ünnepen mindnyájan Kristófok lehetünk, akik megtalálnak és kezükbe vesznek valami látszólag lényegtelent. Krisztoforoszok vagyunk, akik magát a Krisztust hordozzák az életükön, a szavaikban. Mert nem úszhatjuk meg, hogy le ne hajoljunk a lábunk előtt, a koszban heverő keresztért.