A Veronikákat nem válogathatjuk meg. A Veronikák maguk ajánlkoznak, és mi, a külvilággal már alig érintkező, aktuálisan épp szenvedő emberek, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy mérlegeljünk, vajon kell–e nekünk egyik-másik önjelölt Veronika, vagy sem.

Abban a helyzetben, melyben Jézus is volt, Veronika egy más nézőpontból kerül elő: teljesen mindegy, szép-e, csúnya-e. Abban a helyzetben többé nem számítanak ezek a kategóriák. Teljesen felesleges őt szép nőként bemutatni, mint passiót feldolgozó filmekben szokás. Amikor pokolian szenvedünk, és a szenvedés teljesen beszűkíti a látóterünket, akkor csak azt látjuk, hogy aki behatol személyes – szűk, csőszerű látóterünkbe, az milyen szándékkal teszi ezt. Ilyenkor csak az számít, hogy az, aki belépett szenvedésünk burkán belülre, az vajon ártani akar-e nekünk, vagy segíteni.

Sokáig néztem ezt a nőt, ebben a pöttyös kendőben, vizsgálva a szemét, az arckifejezését, és minél tovább nézem, annál jobban elbizonytalanodok jóindulata felől.

Egyszerűnek egyszerű személyiség, megkockáztatom, hogy vélhetően buta is, és ez megrémít. Dietrich Bonhoeffer írta a II. Világháború idején, hogy a butaság veszélyesebb, mint a gonoszság: „A butaság ellen védtelenek vagyunk… A buta önmagával maradéktalanul meg van elégedve, és alig ingerelve támadásba megy át.”

Egy ilyen Veronika, a maga buzgó, piachoz szokott tempóban előadott segíteni akarása talán csak növelte Jézus szenvedését, ahogy naftalinszagú, zsíros kendőjét odaerőltette Jézus arcához.

De annyira azért mégsem volt buta, hogy ne legyen meg benne a számítás, hogy még hasznot húzhat ebből. Bizony, a Veronikák jó üzletet csináltak a kendőikkel. Az egyik karrierje a Vatikánig vezet, hogy a világ legtitkosabb műkincsének kijáró tiszteletet és védelmet is bezsebelje magának.

Ezért is nevezik ezt az asszonyt „győzelmet hozónak.”