Ujjgyak
A Tettamanti-napló (megnyitótöredék)
Hétfő. - Vajon tudok-e mondatokat írni a napló névadójáról, anélkül, hogy nézném a képeit? (Persze nézni, látni nem ugyanaz...) Ez már egy mondat volt, a kérdés értelmetlen tehát, pontosabban (hogy mindennapi Wittgensteinünket add meg nekünk ma), ha van válasz, van kérdés is. Mindenkiről lehet egy mondatot írni, ha mást nem, hogy nem lehet róla írni. Mért van az az érzésem, hogy ezeknek az önmagukba visszaforduló, a saját önellentmondásukkal foglalkozó mondatoknak elemi közük van T. művészetéhez?
Hétfő. - Hahh, tehát megállt az idő. Az égen néma álló csillagok, de ezt nem folytatom. Az (számomra) érdekes kérdés, hogy van-e idő a képekben. Egyáltalán mit jelent, ha van, mit, ha nincs. Vágyom egy kedd után.
Kedd. - Szokásom szerint őrjöngve keresek egy cédulát, amelyre T.-ről írtam egy mondatot. Fontosat. Jelentőset. Megvilágító erejűt. Még a Szütsnek is tetszenék. Ennek a nem-talált mondatnak kellene az utolsó mondatnak lennie. Vagy ha tényleg nem találom, akkor annak, hogy: „Nem találom azt a cédulát.” Itt most egy gyakorlatias semmiség, a végén azonban világító fáklya volna, amely szép, metaforikus jelentéseket vehetne föl – a gondolkodás elvi korlátosságáról (lásd bevált Gödelünket), amely tán kiterjedhetne a látás, az ábrázolás korlátaira is. Nem a tehetségére, hanem az elvi korlátokra. Erről T. művészete is sokat tud.
Szerda. - Hogy kevés volna a három dimenzió? Marhaság. Mindazonáltal Escher jól jön. A nagy Magritte is. És ha nem itt, de valahol jusson eszünkbe Borges is, a gondolkodás érzékisége.
Csütörtök. - Lehet-e a teret ironikusan kezelni? A látás az közmegegyezés, kulturális konstrukció, tanulás eredménye vagy személyes elhatározás? Esetleg mindközönségesen sejtek, biológia?
Más szóval – és szinte már péntek van – hol a bánatos micsodában találkoznak a párhuzamosok? Kérjük az érdeklődőt, forduljon NP gombosszegi lakoshoz.
Péntek. - T. eminensen európai. Ezt nem dicséretnek szánom, tárgyilagosságnak.
Szombat. - Elvileg a szombat nyugodt nap. El lehetne gondolkodni az újságrajzok természetén. Hogyan érhető el, hogy alkalmazkodjunk, de ne alkalmazott művészetet műveljünk? Nagyon is általános kérdés. Mi a mai művészet viszonya a közönséghez? Láthatóan nagyok a különbségek, mintha a két végpont a zene és a képzőművészet volna. A modern zene mint a legradikálisabb, de bizonyos értelemben legzártabb és így a legmagányosabb terület. A képzőművészet mint galériaművészet? Vagy inkább galériás? Kurátorművészet? Inkább csak kérdezem.
Hol válik el az emancipáció és a gőgösség, méltóság és nagyképűség?
Vasárnap. - T. újságrajzai nem illusztrációk, az illusztráció helyben járás, ugyanazt célozza más eszközökkel. Ezek a rajzok továbbgondolnak, bele- és visszaszólnak, kiegészítenek és kiegészülnek. Új nyelvet teremtenek, kép és szöveg közös nyelvét, nyelvtanát.
A látszat mögött a látszat van. És a kettő közt a valóság. Látszólag.
Tegyük ide Goethe mondatait a Színelméletből (valaki idézi épp): A szemlélődésből vizsgálódás lesz, a vizsgálódásból elmélkedés, az elmélkedésből gondolattársítás, így azt mondhatjuk, hogy valahányszor figyelmesen pillantunk a világba, teóriákat alkotunk. Ám jártasnak kell lennünk abban, hogy mindezt tudatosan, önismerettel, szabadon és – merész kifejezéssel élve – iróniával műveljük, ha óvakodni kívánnánk az absztrakciótól, és eleven hasznos tapasztalatot remélünk.
Hétfő. - Az az érzésem azért nincs, hogy ezeken a képeken az emberek boldogok volnának. Vagy akár csak jókedvűek. Persze a hétfő nehéz nap. Hétfőn mindenki magányos.
Kedd. - Tárgya a nézés. A nézés nézése. A nézés nézésének a nézése. A nézés né. Még szerencse, hogy vége a napnak.
Szerda. - A tárgyak emberek, az emberek tárgyak. Ha nevetségessé akarnók magunkat tenni, ami ha nem is a legfőbb vágyunk, de némiképp munkaköri kötelességünk, akkor ennek kapcsán Arcimboldo hatásáról beszélnénk. A kevéssé nevetséges változatban a kései Mándyt említjük. Az ő ember nélküli emberábrázolását. Egy sértődött szék elfordul. És persze a kabinszúnyogok!
Csütörtök. - Vagy egy ember van a képen, vagy végtelen sok. A háromdimenziós tömegember.
Péntek. - Csupán azért nem mondom, hogy hazafias költészet ez, hazafias világköltészet, mert még tagadásban se akarok kapcsolódni e mostani giccsparádéhoz. (Amúgy ha valaki tudni akarja, milyen lehet a modern, a mai nép-nemzeti művészet, amely tehát nem deklaráció, öblögetés, vacakkonzervativizmus (egy szó), sértettség és frusztráció, az nézze meg gyorsan, míg lehet, Bukta Imre Műcsarnokbeli kiállítását.)
Szombat. - De mi az, amit látunk? Zongorabillentyű, csipesz, bábú, ember, Klee-s színgyakorlat? Őszi levél, vagy a nyálas Kisherceg bolygója? A lent fönt vagy a fönt lent? És hol a van? A bent kint, a kint bent? Csak ami nincs, annak van bokra? Férfi vagy nő, hal vagy madár? Kint férfi, lent hal, fönt nő, bent madár; vagy fordítva.
De kin van a harisnyakötő?
Vasárnap. - Ezek a képen nem metaforák, nincs nyelvi megfelelőjük. Nem mondható el a tartalmuk. Nem mondható el, miről szólnak. Megfelelnek az imaginárius nagynéném művészetkritériumának: Olyan könyvet, fiacskám, melyet össze lehet egy mondatba foglalni, nem olvasok. Ezek olvasható könyvek itt.
Vasárnap. - Végre megtaláltam a múlhatatlanul fontos zárócédulám. Semmitmondó. Ez persze sokatmondó.