2013.11.26.              html-2013/tilos-radio.htm                C.12517-528

Tilos Rádió / Tótumfaktum 2013.11.26. 18:45 -
Beszélgetés Váli Dezsővel  74 perc + zenék
kérdez:  Ivacs Ágnes és Pócs Ádám
kissé megszerkesztve az élőbeszéd

Váli Dezső a vendégünk, akinek „Szép képek” címmel november 15-én nyílt kiállítása a Próféta Galériában, a Szent Gellért téren. A kiállítás egyébként december 4-ig megtekinthető.

Ezzel kapcsolatban két kérdést szeretnék nyomban feltenni. Egyrészt a címre kérdeznék rá, hogy miért „Szép képek” lett a címe ezeknek a képeknek, méghozzá azoknak a képeknek, amik műterembelsőket ábrázolnak, és ha jól tudom, elég régóta fest műterembelsőket.

A cím. Hát ez egy móka, természetesen. Ez egy csacsi divat, 20 éve kezdődött és elburjánzott, hogy a képzőművészeti, konkrétabban a festészeti kiállításoknak címet kell adni, hogy „Angyal szállt el”, „A nagymamám kertje”, „Én szeretem az almát”…

Azelőtt nem volt címük az egyes kiállításoknak?

Volt ilyen, hogy „Tavaszi tárlat”, vagy „Kokas Ignác festményei”. Ez most divat lett, én ezen mosolygok, a divat ellen nem nagyon kell küzdeni, de ez gyakran erőltetett, sőt a legtöbbször egy kicsit mulatságos. A festészet nem az a műfaj, ami mulatság tárgya. A humor itt egy nagyon szűk terület, az inkább a grafikánál, a képeknél nem nagyon. Hát ezek „Szép képek”, azt nem mondhattam, hogy „Jó képek”, mert az már minősítés, akkor önmagamat osztályozom. Maradt ez a játék.
A második kérdése, hogy – műterembelső. Erre többféle szintű válasz van. A legegyszerűbb válaszom, amit szoktam mondani, hogy 23 éve nem jut eszembe semmi, és ittragadtam.
Aztán egy másik válasz az, ami pontosabb, hogy az én képeim az égvilágon semmit nem mondanak színek nélkül, fekete-fehérben. Ezt megtapasztaltam úgy, hogy volt a festményeimbőlegy archívumom , mert rendszerető ember vagyok, fekete-fehér fotókkal, el is téptem az egészet. Tökéletesen tartalmatlan. Én amit un. el tudok mondani, az csak a színek által történik. Valljuk meg, hogy nekem tulajdonképpen mindegy, hogy mi van a képen. Ezt nem illik elmondani. 25 éve 3 évig zsidó temetőket festettem, és egyebek mellett azok is a színek által működtek. A közös bennük annyi, hogy nagy felületen vannak foltok, bizonyos arányrendszerrel, ami az én világom, és ezen belül egy színharmóniát teremtek, vagy egy színdiszharmóniát. Hát ennyi.

Csak annyit, hogy a színre akartam rákérdezni, hogy azért érdekes, amit mond, és ezért a megfigyelésemért lehet, hogy megkövez, de nekem az volt az érzésem, hogy ugyanakkor egy festményen belül igen-igen kevés színt használ, ha jól látom. Vagy kicsi a színek közötti eltérés. Egy kicsit olyan érzésem volt, mintha színes képeket látnék, mégis monochromot.

Ez a legnagyobb dicséret számomra. Ha egy kollegámmal arról beszélünk egy kiállításon, hogy ez a kép színes, az nálunk szitokszó. Nem szabad észrevenni, hogy színes, és csakugyan akkor van egy szín a helyén, hogyha nem lehet észrevenni. Mint egy nőn egy jól elhelyezett ékszer, mintha az a születésétől fogva ott lenne. Ezt baromi nehéz megtalálni. Mondjuk, van 2325 féle piros szín. Abból egy 10-es, 20-as tartományt fölteszek, akkor az a helyén van, akkor megfelelő. Ha szűkítem és megtalálom azt az egyet, akkor, akkor fölrobban az egész, akkor olyan fokon a helyén van, hogy fontossá válik a kép, sőt, az un. mondanivaló. De nekem nincs olyan memóriám - nem tudom, hogy a világon van-e valakinek, - hogy ezt előre megtaláljam. Úgyhogy ez keresgélés tárgya.

Azt se felejtsük el, hogy te nagyon gyakran, egyrészt, mint a legtöbb festő, át is fested, hogyha valami nem tetszik, de a fontosabb az, hogy igen nagy energia-befektetést fordítasz arra, hogy dokumentáld ezeket a stádiumokat néha, mert adott esetben nem feltétlenül jó egy megtalált szín, ezt kirakod a blogodra - erről majd később lesz szó -, és van olyan, hogy egy évvel később előveszel egy képet, és átfested.

Ez megint két kérdés. Jó. Nem fontos nekem, hogy dokumentáljam a kép stádiumait, elvben nem is szoktam. Olyannyira, hogy követem Ady Endrét, aki a belejavított kéziratait nagyon szigorúan eltépte. Viszont tudom, hogy akik olvasnak, mert kapok visszajelzéseket, egy részüket jogosan és hallatlanul érdekli a képcsinálás folyamata, hát evvel én tanítok. Tehát elmondom, pl. hogy ez a most miért rossz. Ez a szerzőtől csakugyan érdekes. Legtöbbször, négyszer, ötször azt hiszem, hogy a kép már készen van, úgyhogy egy képnek alkalmasint 4-5 stádiuma fönn van, ez kvázi véletlenül jön létre, ilyenformán.

A másik, ami eszembe jutott még az Ági kapcsán, hogy a színek csak az egyik aspektusa a dolognak, a konstrukciónak természetesen legalább ekkora szerepe van. És akkor ne felejtkezzünk meg azokról, akik rád igencsak hatottak, amennyire én tudom – Mark Rothko, és Braque bizonyos korszaka. Ez így mennyire befolyásolt téged az alkotás közben? Mennyire gondolod azt, hogy most sikerült valami jobb kombinációt kitalálni, mint amit eddig láttál a példaképeidtől? Mennyire hasonlítod magad hozzájuk közben?

Hát az régen volt, amikor én valakihez hasonlítottam magam. Nem azért, mert olyan nagy ember vagyok, hanem azért, mert szoros sínen futok évtizedek óta. Tényleg van egy utam. Ez kicsi út, vagy nagy út - akárminek nevezhetjük -, de egy szoros út. Ez azon alapul, hogy bizonyos körülmények között világosan érzem, hogy a kép most jobb, vagy rosszabb. Rothko, az nagyon hatott rám. A korai képeimen Bálint Endre volt egyébként látható.
Leginkább Paul Klee-ből indultam. Egy nagyon régi történet. 70-ben jártam a Klee múzeumban, Bernben, tudtam, hogy ott minek kell lenni, és láttam, hogy bizonyos képek, amik nekem nagyon fontosak, nincsenek ott. Bementem a titkárságra, hogy én az igazgatóval akarok beszélni – meg akartam nézni a többi képet. Azt mondja: Kedves uram, mégis, kit jelentsek be? Mondom: Mein Vater ist auch Klee. Az én apám is Klee. Azonnal rohant a telefonhoz: Es ist hier herr Klee, Herr Direktor! Azonnal bevezettek az igazgatóhoz, akinek aztán elmondtam, hogy nekem is Klee az apám – egyet röhögött, és utána három napig ülhettem a zárt raktárban, ahol fehér kesztyűs szolga hozta guruló kocsival azokat a grafikákat, amiket soha nem lehet látni. Vagy tíz ilyen nagy mappájuk volt, iszonyatos érték. Négy mappán piros pötty volt. Megkérdeztem, hogy az mit jelent. Azt mondja: tűz esetén azt kell legelőször menteni. A képeimnél én is bevezettem egy ideig, hogy ezt a minőségi rangsort. Tűzeset szerencsére nálam még nem volt.
A többi kérdést elfelejtettem menet közben.

Engem érdekelne még az átfestéssel kapcsolatban az, hogy Dzserri mondta, hogy átfested időnként a képeket, vagy a kezedbe kerül… hogy nem elégedett velük, ahogy kinéznek. Ez napok kérdése, vagy akár az is megtörténhet, hogy évek múlva elővesz egy festményt, és azt mondja: Jé!!! Azt hittem, hogy ez be van fejezve, hát még sincs, mert nem tökéletes.

Minden előfordul, az életformámból magyarázható meg ez az egész. Jó néhány évtizede az az életformám, márciusban elmegyek alkotóházba Kecskemétre, júliusban pedig egy kis somogyi faluba egy milliomoshoz, aki egy magánművésztelepen vendégül lát, egyedül. Ott kezdem el a képeimet. Én Budapesten alig kezdek képet, a neten látható, ott a képeim alatt ott is van, hogy hol kezdtem és hol folytattam. Alkotóházban viszont az a házi feladat, hogy minden nap el kell kezdeni egy képet. Gyerekes mód, ez a formám. Úgyhogy 25-28 képpel jövök meg egy ilyen alkalommal, egy évben kétszer. Budapesten a maradék 10 hónapban az a feladatom, hogy ezeket szerencsés esetben befejezzem. Nagyságrendben egy fél év, háromnegyed év, amíg egy képen dolgozom. Egyszerre nem eggyen, hanem veszem elő sorban. Egy-két év után szokott kiderülni, hogy képtelen vagyok folytatni. Az, hogy átfestem, az a munkámnak kvázi kezdete. Egy alkotóházban megkezdett képek, azok borzadályok.

A weboldalán vannak olyan képek, amik „kidobva”. Ez a címke rajta. Azok nem érték el az elvárásokat? Szanálva lettek?

Ha eléget egy palacsintát, mit csinál vele?

Kidobom.

Hát én is.

De ez mégse palacsinta?

Egy farost darab, amin rossz kép van. Szellemi környezetszennyezés. Fölösleges. Nem magamat akarom a Kedves Utókorra hagyni, hanem a legjobb munkáimat. De hát ez természetes.

Volt olyan is, amit megpróbáltál annyira átfesteni, hogy azt mondtad, már a menthetetlenből hoztad vissza.

Előfordul, előfordul, mert minden előfordul, még az is előfordul, hogy kidobok valamit, és öt év után rájövök, hogy kár volt kidobni. Ez szakmai selejt, 2%, vagy még annyi se. Kiszámoltam, sőt kipróbáltam – úgyhogy ez is rendben van.

Ha már rend. Az egyik legfontosabb jellemződ ez az abszolút rendtartás az életmódodban is, meg a műveid között is. A weblapodon fenn van a napirended, ami elvileg ugyanaz már közel 20 éve?...

Több, több. Azt hiszem 30 lassan. Igen, igen.

…ezt ugyanakkor ötvözöd egy olyanfajta abszolút toleranciával, ami nekem hihetetlenül unikális, már abban a tekintetben, hogy egy nagyon rigorózus-, majdhogynem… egy aszkéta életmóddal párosul egy teljes szabadságvágy. Ezt te hogy éled meg?

Na, várjunk csak! A szabadságvágy. Azt nem tudom, hogy pontosan micsoda. Nem vágyom a szabadságra. Hogy érted ezt?

Rosszul fogalmaztam akkor. Talán leginkább egyfajta olyan nyitottság, ami, ami…

Az se vagyok. Nem vagyok nyitott. Nem vagyok nyitott ember. Mire érted? Nagyon zárt életet élek, nagyon szűkek a… szándékoltan.

Szellemiekre gondolok, nem feltétlenül emberekre vagy tárgyakra.

Nagyon szűken fogyasztom a kultúrát. Tehát nagyon sok mezőt… tudom, hogy a magyar színházakban, a mai regényirodalomban nagyon sok minden történik. Nem, nincs rá kapacitásom. Ez egy jóindulatú feltételezés tőled, hogy én széles látókörűen, és befogadom, és érdeklődöm… Nem! Nem érdekel.

Amiről én eddig meséltem neked, azt mindig olyan lelkesen hallgattad, és …

Remélem, hogy nem udvariasságból. Hogyha elém kerül a világ… hát éppen ez a vicc, hogy zárt életet élek, és nem győzöm az élményeimet befogadni. Ez nem túlzás, ez így van. Tehát alig győzöm földolgozni. Hazajövök reggel a Lukács uszodából… alig győzöm földolgozni. Jövök reggel a Lukács uszodából, közben látok egy öreg nénit, egy mozdulatát… hát dráma! Nem, zárt életet élek.
Az életrendem pedig azért zárt, vagy szigorú, hogy legalább evvel ne kelljen törődni. Egyébként életfélelemből adódik. Ha még az is bizonytalan lenne – bármikor a fejemre eshet egy tégla – de legalább a vekkerem ugyanakkor szóljon.

Ez mindig így volt? Korábban is? Már a főiskolán?

Erre így nem emlékszem, de… ez is többágú dolog, tudod? A rend… 10 éves koromben elkezdtem térképet gyűjteni, és amikor 11 db térképem lett egy kis mappában – picik voltak, összehajtva -, akkor csináltam hozzá egy katalógust. Ez alkat és egy grandiózus játék. Azóta mindent beszámozok, a képeimet, grafikáimat, mind az öt vagy hat műfajt. Kérésére a fiamat is beszámoztam, tehát: Miklós M/82/01. Ez egyik könyvem fülén is szerepel. 1982-ben született, tehát 82/01-es. Játék. És egyébként megkönnyíti az életemet, alkalmasint majd a művészettörténészek életét, de ez más kérdés.

Az biztos, az biztos. Ennyire valószínűleg egyetlenegy más dokumentált alkotó sincs, legalábbis amennyiről én tudok.

Hihetetlen ez a weboldal egyébként. Én nagyon megdöbbentem rajta, tehát hogyha …

Ez a reklám helye, ez a deske.hu, deskeponthu – köszönöm.

Igen. Életrajz angolul, életrajz magyarul, a festmények, a grafikák, a fotók, plasztikák, dizájnok gyűjteménye, listája, könyvek, naplók, kiállítás, válinews…

Ez a blog.

Gondolom ez az egyik legfontosabb eleme, ez az, ami folyamat, a többi is frissül, de ez naprakész.

Igen, minden napra-, félórára kész, a többi is, de ezt naponta írom.

Ez aztán tényleg, gyakorlatilag percről-percre dokumentálja azt, hogy mi történik veled aznap.

Nem azt dokumentálom, hanem hogy minek örültem, vagy mi volt érdekes. Remélem legalábbis, hogy ezt a mezőt fedem le - és bocsánat -, hogy mivel taníthatok. Tehát a fogmosásról is írok, és Ezekiel prófétából is idézek, hogyha reggel azt olvastam. És, hogy nagyon szeretem a mákos tésztát, ezt mindenki tudja is…

Miért kell tanítani? Miért fontos? Miért akar tanítani ezzel?

Vissza kellene kérdeznem, hogy mire gondol. Avval, hogy én így élek, nekem ezek a fontos dolgok, ezt veszem komolyan, ezt veszem könnyedén, erre térek vissza, ehhez ragaszkodom, ezen nevetek… tehát én így állok a világhoz. Ez egy koordinátapont egy másik embernek, aki azt mondja, hogy én viszont este futok, én viszont az anyósommal veszekszem, én szeretnék megtanulni japánul. És akkor ő mérheti magát valamihez, hogyha ez érdekli. Egymáshoz is mérjük magunkat, a vágyainkat, a félelmeinket, a gondolatainkat, a terveinket. Tehát én egyszerűen mutatok, megmutatom, hogy én így. Nem direktben tanítás ez, hanem olyan tanítás, ahogy az ember a „Háború és békét” olvassa.  Az sem tanít, dehogynem tanít, meg nem is tanít, dehogynem tanít.

A tanítás itt akkor egy olyan értelmet kap, hogy a magam példáját megmutatva mutatni azt, hogy így is lehet, ez is egy út?

Igen.

Nem azt jelenti, hogy én egy kiemelt személy vagyok, akitől tanulniuk kell másoknak? Vagy azt is jelenti akár?

Az Esterházy azt mondja, hogy „minden ember érdekes”. A másik felét a mondatnak nem mondom, mert nem ide tartozik. Ez egy fontos igazság. Az életem egyik legsúlyosabb példaképe egy öreg kurva. Akkor már mosónő volt, és száz kilós. Későbbi éveiben presszós kiszolgáló volt. Azt az életnyugalmat, csendes életszeretetet és gondolkodási rendet, amit nála láttam, azt nagyon kevésszer. Mindenkitől tanulunk, értelemszerűen. Így. Nem vagyok kiemelt ember. A mezei emberek között vagyok, ugyanakkor persze érdekes vagyok, mint ahogy maga is érdekes, hogyha én jókat kérdeznék magától.

Zenéljünk kicsit, és utána folytatjuk…

Napirend 1985 óta, apró változtatásokkal.
05:23 vekker
fél liter Lipton tea három háztartási keksszel
05:40 - 06:40 ima, másodnaponként mise is,
kocogás uszodáig, 1200 méter
közben rózsafüzér a keresztgyerekekért
07:05   Lukács uszoda 20 éve, 1200 méter
08:40 reggelizünk: müzli lekvárral, sok éve
(Kata, gondolom, váltogatja)
Népszabadság, e-mailek,
blog: VÁLINEWS, 2000-óta
10:30 kb. festés
13:25   ételhordóval diákmenzára, 40 éve
14:00 telefon ki, pizsama, alvás, 40 éve
16:30   csipketea, honlap, és egyebek / tévé vagy 20 éve nem,
ezt az újat bekapcsolni se tudom
18:40   vekker, közös Mária-ima 10 éve,
vacsora útközben a hűtőszekrénytől a műteremig
21:40   szájzuhany, ágyban két Zelk vers
22:00   villanyoltás/bizony gyakran 22:15
Ez tehát a napirended, napirendje – bocsánat – mondtam, hogy nem feltétlenül működik a magázás a Tilos Rádióban. Tehát ez a napirendje 85-óta, némi, apró változtatások történtek benne, de gondolom alapvetően ez maradt.

Így van. Így van.

Hogyan lehet ezt?... nem is az a kérdés, hogy hogyan lehet ezt precízen betartani. Miben segíti az életét?

Nem tartom be precízen, 2-3 perceket is csúszom. Képzelje el!

Az előbb már említette, hogy igen, hogy ez talán valami életfélelemből fakad, hogy ilyen pontosan be kell lőni azt, hogy hogyan épüljön fel az embernek egy napja?

Lényegében és valahol persze nem ismerem magamat. Nekem ez a beosztás így nagyon jó. Evvel nem kell gondolnom. Körülbelül ezeket csinálom, egyszerűbb, hogyha ennek megvan a léptéke.

Valahogy ez kialakult magától. Tehát nem arról van szó, hogy ez egy erőszakosan felállított rendszer.

Nem, nem. Ez felépült. Kitaláltam 85-ben, hogy lemegyek a hajnali misére, mert ehhez nagy kedvem támadt, az 6 óra 00-kor kezdődött. Tehát ahhoz kellett a vekkert beállítani. Ebből indul az egész. Utána a misék elmaradtak, mert a ferences atyácskák nem tartanak ma már 6 órakor misét, úgyhogy ez egy kicsit módosult. Stb. Az 5óra 23 pedig műemlék. Ahhoz azért ragaszkodom, mert valamikor, amikor tényleg a 6-os miséből kellett visszaszámolni, hogy oda elérjek, akkor még nem digitális vekker volt, csak úgy körülbelülre lehetett beállítani - nem is tudom ma már, hogy mit akartam beállítani -, az akkor szólt. Ma már, hogy digitális – így hívják ezt az új vekkert, hogy digitális?...

Igen, digitális vekker, kvarc órának is szokták hívni…

…már műemlékként ez az időpont megmaradt, és meg is tartom, holott már régen, évek óta 2 perccel korábban kellene kelnem, hogy pontos legyek, de mondom, ez így már megmaradt.

Egyébként itt két tétel van, amiben legalábbis eleve meg van engedve a késés, vagy a csúszás. Az egyik a festés, ami kb.-vel van kiegészítve, illetve a villanyoltás, ami gyakran elcsúszik, akár 15 percet is.

Bizony, bizony! A festés nem tud elcsúszni, mert a feleségem rettentően éhes már ½ 2 körül, akkortól lehet hoznunk a kaját. Úgyhogy akkor indulok le ételhordóval, ott nincs mese, a festést be kell fejezni. Délután ma már, pláne télidőben, amikor sötétebb van, már ritkán festek. Egyébként is azt szoktam mondani, így 40 életév fölött hogy az ihlet keretmérethez és a napszakhoz, az álmossághoz igazodik. Nincsen akkor okom már általában festeni.

Keretméretből neked két fő keretméreted van, ha jól tudom.

Melyik a másik? 60x60.

Igen, a 60x60 a sztenderd, de én láttam… most a „Szép képek”-en két fajta volt, voltak nagyobbak is.

Igen, igen, ez néha… bár az alig fér be a liftbe, úgyhogy nem szeretek ekkora nagy képeket festeni.

…meg a kocsidba.

A kocsimra… ahhoz csináltam szerszámokat a tetőcsomagtartóra… A nagyobb képet nehéz már szállítani, néha már a fiamat kérem meg a cipeléshez... A nagy képeknek az a története, hogy engem elvben, illetve gyakorlatban is egy levélell meghívtak 2 és ½ éve a Műcsarnokba, egy önálló életmű kiállításra, és annak nyolc méter a belmagassága. Úgy éreztem, hogy az ihletnek abba az irányba kell elmozdulni, hogy nekem nagyobb képeket is kell festeni, és rendeltem 25 nagyobb keretet, meg aztán nagyobb farostlemezeket is loptam a pincéből, hulladékokat, és csináltam pár nagy képet. A műcsarnoki életmű kiállítás egyébként csúszik, mert a politika valahol belecsúszott, és az igazgatóváltás kapcsán az ügyem nem tudom, hogy most hol lebeg, melyik igazgató asztalán, és melyik fiók mélyén. Ez most bizonytalanná vált.

Hogyha már úgyis kiállításokról kezdtünk beszélni, akkor azt hiszem, hogy itt van a helye annak, hogy az életrajzod egyes lépéseiről beszélgessünk. Kezdeném az elején, mégpedig ott, hogy azt olvastam a neten, hogy 17 évesen kezdtél el festeni, előtte talán ásványokat gyűjtöttél, vagy az ásványok iránt… ásványokba voltál szerelmes, ha lehet így mondani. Nem túl késő ez a 17 év?

Mihez képest?

A nullához. Az egyhez.

Nem tudom, hogy ez hogy történt az első 17 évben. Az ásványokat visszafejtettem, hogy az ametiszt kristályok, meg a gipsz-, a mészkőkristályoknak, a piritnek, andezitnek szépsége az, ami igazán érdekelt. Vizuális élmény volt. És még egy, ami egy kicsit bonyolultabb, ha ebbe érdemes belemerülni. Egy ametiszt kristály, ami gyönyörűséges lila, abba belelátni metszetlapokon. Ennek egy nagyon sajátságos, csodálatos belső tere van, amibe soha, senki nem mehet be, de ott valami gyönyörű. Talán túl nagy az ugrás, de a zsidó temetőimnél 84 és 87 között, engem a mikró-enteriőrök érdekeltek, ezek a kis zárt terek, amit ezek a gyönyörűséges kis zsidó 2-300 éves kövek körbefognak, kis terek.
A színek… a lila-, szóval a köveknél a színek iránti érdeklődés, minden, minden valószínűen ezt készítette elő. Azt gondolom, hogy még az evezés is, mert azt is csináltam az MTK Sportegyesületben.
Az ember élete kialakul, végül is a képekkel egy második, harmadik, negyedik lépcsőben - már nem is a képekről van szó-, valamit átadok, ami nem is tudom pontosan, micsoda, de ami én vagyok, méghozzá a legénebb. Ez épül az ásványokból is, meg mi mindenből.
Nagyon későn találtam meg az un. szakmámat. Annyira, hogy Édesanyám pályaválasztási tanácsadásra elvitt, hogy mit csináljunk. Nekem fogalmam sem volt, nem voltam egy jókedvű gyerek, nem voltam felnőtt életre vágyó, nem tudtam, hogy mit akarok csinálni, semmit nem akartam. Nemhogy nem akartam; akartam volna, csak nem tudtam, hogy mit. Aztán ide keveredtem, ennek is megvoltak a lépcsői.

Az Iparművészeti Főiskolán végzett.

Igen, belsőépítész szakon. Igen, a diplomamunkámat magam választottam, nagyon le akartak róla beszélni. Egész tanári kar, hatan beszéltek le róla egyszerre. Csak előzőleg, fél éve, elkövették azt a hibát, hogy megengedték, hogy maga válassza az ember a diplomamunkáját.
1967, én akkor azt mondtam, hogy zsinagógát szeretnék tervezni, az izraeli háború évében. Nem igazán örültek neki, és valahogy sikerült engem lebeszélni. Ez tetszett volna, mert ugye, hívő katolikus vagyok, és akkor nekem igazán jogom van ehhez, beletanultam volna. Akkor kitaláltam ezt a Kelet-Ázsia múzeumot, amit megint csak állatira nem akarták odaadni, valamilyen taktikai okokból, de hivatkoztam arra, hogy ezt megengedték, és aztán azt csináltam. Nagyon hálás vagyok Istennek, a sorsnak, hogy az Iparművészeti… iszonyú jó tanáraink voltak. Én soha semmilyen Cambridge-i oktatást nem irigylek, az ország legjobb építészei, legjobb szakemberei, 56 után partvonalra került nagyon jó szakemberek, 1962-67-ig.

És aztán a Fiatal Művészek Stúdiójába felvették. Minthogyha azt írta volna, hogy az nagy lépés volt, talán azért, mert az, hogy az Iparművészetin végzett, az hátrányt jelentett a képzőn végzettekkel szemben.

Nem ismertek. A végzett képzőművészek, diplomázott festők, azok 5 évet fölfelé és 5 évet lefelé ismernek, arcra. Ma is ezek a csapatok működnek, zsűriznek, és hívják egymást zsűribe, osztogatják a kitüntetéseket – nem rosszindulattal mondom, hanem értelemszerűen kb. ez a világ menete. Engem nem ismert senki, egy végzett belsőépítész voltam, akit a Finta József fiatalon meghívott a Hotel Intercontinental tervezőcsapatába a diplomája alapján, egy kezdő építész voltam formailag, két évig. Onnét a festő szakmába bekerülni…, nem a szakmába akartam én bekerülni, szerepelni akartam a képeimmel. Ez ezért volt nehezebb, hála Istennek.

Az első egyéni kiállítása mikor volt?

1970-ben. Azt azért szeretem, mert a Bálint Endre nyitotta meg, hiú ember volt, feltételezem, rangon alul nem nyitott volna kiállítást.
Egy komolyabb, az 1974-ben volt. Akkor elindult a szakmai életem. Akkoriban egy évben 15-20 kiállításra volt lehetőség, szabad beadással. Én a Képzőművészeti Alapnak tagja voltam, tehát jogosult voltam, mint belsőépítész, képet beadni, és mindig beadtam. Aztán lassan megismertek. Egy pár év után, a ma már legendás Kokas Ignác felhívott telefonon, és gratulált egy képemhez.
Évente volt négy zártkörű kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában, egynapos. Minden festő a hóna alá fogott egy képet, bevihette, és azt sorban fölakasztották, minden rendezés nélkül. És szombaton végigment egy szakmai zsűri és a magyar múzeumok számára vásároltak. Ez egy remek szisztéma volt. Van is ezekből az évekből anyaga sok magyar múzeumnak.
Oda bevittem egy 4m-es képet, aminek az égvilágon semmi értelme nem volt abból a szempontból, ha én azt akarnám, hogy megvegyék. Egy 4m-es képet egy kezdő festőtől nem vesznek meg. A kép jó volt, annyira jó volt, hogy aztán erre kaptam egy telefont, egy gratulációt, és kezdtek ilyen formában megismerni, aztán megszoktak.
A három éves Derkovits ösztöndíj pályázatra, amit festőknek írnak ki, évről-évre küldtem képet, évről-évre kidobtak, aztán egyszer csak megkaptam, mint festő.

Azt olvastam még, hogy 69-től szabadúszó.

Az egy nagy dolog volt.

Igen, pontosan ez a kérdésem, hogy ez még abszolút a kádárkorszakban volt. Hogyan lehetett akkoriban szabadúszónak egyáltalán lenni? Hogyan lehetett megélni ebből?

Ez egy Isten csodája volt, hogy ez… ugyan nagyon megdolgoztam érte, ezért meg is érdemeltem, de ez egy csoda volt. Mindent elkövettem…, csináltam egy alkalmazott reklámgrafika anyagot, hónom alá vettem, és avval jártam nagy cégekhez. Technoimpex, Textilkülker micsoda…, nagy cégekhez, hogy én itt lennék reklámgrafikus maguknál, én ezt tudom. Annyi a feltételem, hogy otthon dolgozhassak. Udvariasságból nem azonnal röhögtek ki, hanem csak másnap vihettem haza a mappát.
Mígnem egyszer ahónom alá vettem egy képemet, amivel nagyon boldog voltam és fölszaladtam Bálint Endréhez , és mutattam neki. A kép neki nem tetszett, az akkor nagyon fájt, de ott volt egy reklámgrafikus, akinek bemutatott, és a fizimiskámat megnézte, aztán azt mondta: „Elmennék a maga műtermébe körülnézni.” Körülnézett. „Meghívlak, ha legközelebb lesz kiállításom, akkor jöhetsz dolgozni rá. 1969, autószerviz kiállítás az Ipari Vásáron. Moszkvicsokat mutattak be, más nem volt, Moszkvicsokat, de nagy számmal. Nekem ott 5-6 napig méteres betűket kellett 5m-es létra tetején a pavilonokra ragasztani, meg fotót kinagyítani, térképet rajzolni ecsettel, falra. Ebből annyi pénzt kaptam, hogy utána két hónapig festhettem. Ez volt az életformám a következő években. Valami csoda.
Nem tudom, hány festő van Magyarországon, aki ezt meg tudta csinálni… nem büszke vagyok rá, hanem ennek borzasztóan örülök, hogy én nem illusztráltam, nem tanítottam, az égvilágon semmit nem csináltam, mert festettem. Egész életemben.

Sőt, van itt egy dátum, hogy innentől fogva megél a festésből.

Megélek a képeimből, viszonylag hamar jött a Derkovits ösztöndíj, az három évre szólt; hát azóta, 77-től. Szűkösen, gyűjtők által. Illetve első években még múzeumok, és az állami vásárlások. Bizony, bizony. Múzeumok vásároltak, meg díjakat kaptam, abból éltem, bizony. Később aztán lassan-lassan a gyűjtők, és ma már csak a gyűjtőkből élek, ha szabad így mondani, és miért ne szabadna.

Viszont mindegyikről tudod, hogy kicsoda, és mindegyikről tudod, hogy melyik képedet...

Ez nem olyan nagy baj.

Nem! Ez abszolút nem, de volt egy olyan korszakod, amikor pl. a képeid hátuljára oda volt írva, hogy nem vihetik ki az országból.

Ez végig volt, ez harminc évig volt.

Már nincs?

Nem, öreg vagyok, most már mindegy, most már minden megtörtént. A fontos dolgaim itthon maradtak. E mögött az a gondolat, hogy a maga és az én unokáimnak festek, és nem a müncheni fogorvosoknak, akik kerestek egyébként, a zsidó temetőimért különösen. Én ennyiben vagyok hazafi. Ezt megtettem az országért. Szabad ilyen mondatot mondani? Minden magyar múzeumban van munkám.
Megkérdeztem – mondjam ki a nevét? Nem mondom a nevét – egy festő kollegát, aki nagyon sikeres, és nagyon sokat dolgozott azon, hogy az egész világon állítson ki. Mondta, most éppen Hollandiában csinált egy kiállítást, és minden rendben volt… És mi lesz, ezt a magyar kultúrkör hogyan ismeri meg? Ó, azt mondja: egyet haza is hozok. Na most, ez a fiú hol lesz 40 év múlva? Tudniillik, nem vagyunk olyan nagy festők, hogy a világra szétszórjuk a dolgainkat, de egy kultúrkörön belül, ha én azt írom egy kép alá, hogy „Szentendre” –, azt értik.
Brazíliában van egy kiállítás, és ott van a kép alatt: „Szjentöndre, Bartsáji,  hungry" – nagyon jó kép, nagyszerű... és másnapra elfelejti. Ennyi, ilyen egyszerű. Ez maga az önzés, hogy amit csinálok, az működjön. Egy kultúrkörön belül működik. Ennyi.

Most, hogy főleg gyűjtők vásárolnak, vagy csak gyűjtők vásárolnak képeket, festményeket, változott a megélhetés? Abban az értelemben, hogy könnyebb, vagy nehezebb most, mint mondjuk volt annakidején, amikor akár a kádárrendszer idején múzeumok, intézmények vásároltak, vagy nagyobbrészt ők.

Hullámzik. Szokva vagyok az ilyenfajta bizonytalansághoz, de a létminimum, az mindig megvolt. A legsötétebb pontja ennek amikor a nagyon komoly fotóaparátomat be kellett adni egyszer zálogházba. Mert nem tudtuk a kosztpénzt és a lakbért előteremteni. Ritka volt ez a fajta teher, bár most is előfordul. Most is gyűjtök a jövő évi Lukács uszodabérletre, megígérték, hogy nem emelik, 265e forint lesz.

Egy évre?

Igen. Még nincs együtt. Sokszor könnyebb, sokszor nehezebb. Van, amikor a két gyerekemet nagyon komolyan tudom segíteni, van, amikor nem, de megélünk. Tök mindegy! Vagy hogy mondjam? Élünk.

Az tény, hogy materiális javakban nincsenek nagy elvárásaid, vagy egyéb technológiai kütyükön kívül, természetesen a számítógépet leszámítva, amivel a blogodat készíted.

Az fontos, abból két széria van. Van egy biztonsági rendszer. Az alkotóházba nem tudom az egész aparátot vinni, arra ott a notebook, ami ugyanazt tudja. Nem vagyok nagyigényű, de hát ez megint életstratégia. A Szent Ferenc egy jó fej volt – bocsánat. Az, hogy nem kell törődni a javak… de ez alkat kérdése is. Gazdagon is lehet meghalni. Én ezt az utat választottam, nem vagyok rá büszke. Tehát nem érdem, hogy én kerülöm a gyűjtést, a gyarapodást. Azt is mondhatom, még kényelmes is.

Nekem az életrajzban nagyon tetszett az, hogy mennyire eltérő minőségű dolgok vannak kiemelve. Az egyik ilyen kiemelt pont volt, hogy 69-től szabadúszó…

Életem nagy ugrása… az egy igazi életdöntés volt. Ez olyan fokú sötétbeugrás volt, olyan fokú döntés volt, mint egy házasság, ami a mi hitünk szerint felbonthatatlan. Nem is bontottuk fel, akármilyen keserves volt időnként.

A másik ilyen, hogy a számítógép… szó esett a számítógépről. Az hogy 94-ben lesz komputere. Ez miért van annyira kiemelve? Mennyiben, miben változtatta meg az életét a számítógép?

Itt el kell húzni a függönyt, ami mindent eltakar. Az életművem ettől nem jobb, nem rosszabb, de úgy gondolom, hogyha dokumentálva van, akkor jobban működik a társadalomban. Ezért egy pontos opuszjegyzéket csináltam, tehát képeim adatai olvashatóak, megnézhető a kép, és lehet tudni, hogy most hol van, mi történt vele. Tehát un. rendben van, és fellelhető. Az egész komputer-dolog ezért van.
Rettegtem attól – egy kis túlzással -, hogy egyetlen kockás füzetbe voltak mindezek beírva, egyetlen példányban. Olyannyira, hogy le is másoltam xeroxszal annakidején, hogyha egy tűzvész… Aztán erre kitalálták nekem a komputert, nagyszerű, nagyon köszönöm, ezúton is..., és az egészet egy adatbázisba tettem. Így most ez a Széchenyi Könyvtár szerverén ott van, tehát én bármelyik percben meghalhatok… Sőt, vendégszervereken is. Éppen a napokban volt evvel dolgom, hogy Ukrajnában és Erdélyben is van egy-egy szerverük. Az összes többi hozzá csak játék, mert lehetőség van rá, ingyen, mert van rá kedvem és van rá időm, szeretek írni, régóta írok naplót. Ez mind játék. Az opuszjegyzékért van az egész.

Arról mesélnél, ha már napló… hogy ez az egész, hogy a levelek Le Meux-be hogy kezdődött? Akkor, amikor te elkezdted 98-ban talán, vagy korábban? A honlapon 2000-től…

A levél, az 10 évvel korábban, Le Meux-be, az Párizs fölött 20km-re egy kis falu.

Még 2000-ben sem volt a blogolás olyan elterjedt dolog.

Hát nem annyira.

Végeredményben neked az a stratégiád, hogy egyszer beállsz valamire, és akkor azt így, mint gép.

Hát ha nekem ez jó.

Abszolút. Teljesen korrekt. Igazából az a… az egyik furcsaság benne nekem, nem furcsaság így utólag, hogy igazából a honlapoddal – már elnézést a kifejezésért, de magas ívben teszel a naptári trendekre, hogy most milyen motorokat használnak, hogy néznek ki a… ez 2000-ben is úgy nézett ki, és most is úgy néz ki. Az az egyetlenegy érdekesség, hogy honnan indult az egész? Meg miért került fel aztán a netre, ha ezek levelek eredetileg…

Valódi levelek.

…akkor miért gondolod, ha konkrétan egy valakihez szól, hogy ezt bárki megtekintheti? Hogy indult az egész?

Úgy indult az egész, hogy 1946 augusztusában meghalt az apám, orosz hadifogságban. Apa nélkül nőttem. Anyám nagyszerű és okos pedagógus is volt, és jól nevelt, de pl. mikor 16 éves koromban elkezdtem onanizálni, és ugye azt a hitünk szerint nem szabad, akkor nagyon megijedtem. Láttam, hogy itt valami nagy erő, nagy erők, itt valami baj van. Tanácsot akartam kérni. Lementem autóstoppal Győrbe egy barátomhoz, speciel egy bencés paphoz. Na most, ha az ember izgatott, ma is így vagyok orvosnál, elővettem egy jegyzetfüzetet, hogy amit mond, azt leírjam, mert a felét elfelejtem. Tehát én így kezdtem, és ezért írtam naplót, hogy ami nekem fontos. Aztán, amikor magammal veszekedtem, a világgal - ezeket is leírtam. Azonnal kiderült, hogy így egyszerű tisztázni és súlypontozni a dolgokat. A naplómnak ez volt az értelme, és aztán ezt megtartottam. Ez működött, és ilyen- olyan formában ez végigvitte az életemet.

Elnézést, egy kérdést közbeszúrnék. Az a pillanat számít, amikor leírja, vagy vissza is olvassa magának és feldolgozza, amit akkor leírt?

Tulajdonképpen a fogalmazás a kritikus, mert akkor van átgondolva minden, újra. Tehát attól kerül be egy koordinátarendszerbe, ami az én életem. Akkor értem meg a világot, magamat, ahogy megfogalmazom, és ahogy át- meg átfogalmazom.
Volt egy játékos távirat…, a családom valamit kifogásolt, és én erre egy képletes kis mesében válaszoltam, pár mondatban. Azt 37-szer fogalmaztam át. Ez véletlen meg is van… Szóval a megfogalmazás, ami átgondolást jelent, ennek a fő értelme.
A folytatást elfelejtettem, hogy mit akartál volna kérdezni.

Igazából hogy lettek ebből levelek?

Levelek, igen. Tulajdonképpen ürügy. Egy nagyon közeli barátom 20 éve áttelepült Franciaországba, és akkor boldogan megtaláltam ezt a formát, hogy miért írok. Havonta leírtam neki, mi történik Magyarországon, de leginkább és főleg a műtermemben, meg a fejemben. Mindenfélét, ami nekem fontos. Ez neki nagy segítség volt, már franciául ugyan tudott, de egy tökéletesen idegen környezetben alapított családot, és minden ismerős nélkül élt. Havonta küldtem neki egy jó pár gépelt oldalas levelet. Nem egyszerre írtam meg. Egész életemben a nyakamban lógott egy kis jegyzetfüzet csipeszen, és amikor valami eszembe jutott villamoson, futás közben, vagy otthon… egy vezérszót leírtam, egy dossziéban gyűjtöttem. Hónap végén kinyitottam a dossziét és valamilyen sorrendbe tettem, vagy kitaláltam valamilyen átkötést és ezeket leírtam. A levelek így indultak.

Elindult a honlapom, aminek az értelme tényleg az volt, hogy megmutassam a világnak, hogy én mit csinálok. Minden képem megnézhető. Minden munkám mind az öt műfajban. Erre egy barátom az első hónapban azt mondta: Deske, ez baromi jó, ez komplett, csak unalmas. Ezt megnézi valaki, hogy te most mit festettél, aztán majd fél év után újra megnézi, hogy mi változott. Kell valami aktuális! Legyen valami, ami érdekes, amiért érdemes ezt…” Ja, hát akkor a Le Meux-i leveleket beteszem, hátha érdekes, és azonnal kiderült, hogy akkor nem havonta kell. Megszűnt a kis csipesz és a jegyzetfüzet, hanem ami eszembe jut, ami tegnap történt. Meg itt lehet képeket is beletenni, tehát azonnal fotóztam hozzá, és ebből nagyon hamar kitaláltam ezt a formát, napi napló lett.
Ellentétben a világ nagy részével… bocsánat, hogy hencegek -, én nem egy panaszkodós - nyafogós típus vagyok, nekem soha nem a világgal van bajom, a pártokkal, meg az esővel, a drágasággal, meg a sáros utakkal, hanem ettől jobb dolgok érdekelnek. Úgyhogy ez ebben az értelemben egy egyoldalú napló, mert hiányzik belőle a nyafogás.

Ez objektív. Végül is egy csomó mindenre reflektálsz, ami történik, csak szűrve. Egyfolytában azon morfondírozom, hogy most akkor a képek, vagy akkor a napi történések kommentálása a fontosabb, vagy melyik az izgalmasabb játék? Milyen viszonyban áll a festés a mindennapon történtekről való beszéddel? Melyik kreatívabb? Melyik inkább játék? Hogyan egészíti ki a kettő egymást?

Ezt nem lehet bevallani, tehát nem is mondom el, hogy sokkal jobban szeretek írni, mint festeni. A festés az munka, amit tudok csinálni, kb. 40%-os sikerrel, vagy 50%-os sikerrel,  - nagyon sok a selejtem. Az egy munka – bocsánat –, tudom, hogy értéket termelek. És amúgy sem lehet egész nap festeni, már csak azért sem, mert hála Istennek sötét is van, és írni meg szeretek. Ez az írás, ami elsősorban gondolkodás, bocsánat.

A minap belépett a vízbe egy öreg néni, egy futóvendég, mert sárgaórás volt. Állt a medence szélén, bokáig vízben, és állt. Én gyorsan úszom, de kidugtam a fejem, és mondtam neki, hogy „ma meleg, jöjjön csak nyugodtan”. Ugyan fogalmam sem volt róla, hogy hideg volt vagy meleg, mert 23 év után erről nincs vélemény. És a  néni azt mondja: „Jaj, kicsit szédülök!” Ez egy dráma, önmagában. Hogy egy öreg néni, aki futóvendég, mert sárgaórás, rászánja magát, hogy reggel 7 óra 5 perckor lejöjjön a Lukács uszodába, kifizeti a 3.000 Ft-ot, borzalom, és akarna úszni, de kicsit szédül. Nekem egy dráma. Ebből szerintem Spiró egy novellát írna.  Ez megrendítő. Volt pillanatnyi ihletem, és azt válaszoltam neki, hogy „jöjjön nyugodtan, mi vigyázunk egymásra!”  Ez összesen három mondat, és ilyen ezer van az életben. Nekem ez egy nagy történet, egy teljes körű történet. Ezt átéltem, és le is írtam. Ezekből áll az életem.

De ezt eszébe nem jutna lefesteni, vagy vizuálisan…

Mert nem tudnám, nem tudok arcokat rajzolni. (nevet) Kérdezik, hogy miért nem festem le a nagynénimet. Mert nem tudom. Dehogyis. Dehogyis, meg nem is érdekel. Egyszer hála Istennek – megnyugtatásképpen egy művészettörténész azt mondta: „Dezső, ha te akarnád, megtanulnád.” És azt hiszem, hogy ez még igaz is. Nem érdekel az a mező.
Nekem ma már ebben a témában, hogy műterem, három vagy négy motívumom van, nem több. Rituális tárgyam, amik, nem tudom egyszerűbben fogalmazni, amik már át vannak lényegítve. Éteriek már, a helyükön vannak, vagy lebegnek, szóval azok léteznek. Igen ám, de a festőben mindig munkál az, hogy ne ismételjem magamat, hogy újítsunk… tovább kell lépni, ez egy rettenetesen keserves kérdés, és egyébként nagyon sokan ebbe bele is buknak. Úgy értem, hogy még Mark Rothko is, a XX. század egyik legnagyobb festője. Beletettem egy állólámpát a szék mellé. Az ott helyén is lenne. Röhögnöm kellett, mert az egy állólámpa volt, és nem a képnek az eleme. Az nem úgy van. A szék, amíg az számomra működő szék lett, az körülbelül 10 év alatt alakult ki. Ez a pár motívum ide-oda lebeg, és évente tudok néhány igazán jó képet csinálni belőle.

De akkor voltaképpen ez, ahogy mondtad, nem egy evilágot ábrázoló képek. Nem tudom hogy kellene kifejezni.

Igen. Így, ez egy kicsit más világ. Persze.

Köthetjük ezt a vallásosságodhoz? Ezt sem tudom, hogy milyen szóval kellene…

Igen, a hitemhez. Nem is olyan sokára már a mennyben leszek, ez így teljesen rendben van, hála Istennek, ez így élő. De hát egy jó kép nem csak a hívő emberek számára készül, tudják élvezni mások is… Bár én azt mondom, hogy egy igazán jó mű, egy villámvillanás idejére megmutatja Isten köpenye szegélyét. Csak a szegélyét, de azt megmutatja. Azt mondom, hogy minden mű szakrális. Hogy kinél a szakralitás mit jelent, és hogyan éli meg, az egyrészt természetesen magánügy, másrészt főleg titok, nagyon sokszor önmaga előtt is. De valóban a kép, az túlmutat valamilyen értelemben a… min? Ezen a világon. Én így élem meg. De ezt nem elhatározom – Isten ments -, abból Jézuska lenne, jászolban.

Honnan jött, hogyan kerültél kapcsolatba a ferencesekkel? Olvastam, hogy 85 óta katolikus imakört vezet.

Ez a véletlen műve volt, a Margit körutat éppen akkor föltúrták, és hogy is volt? Egy barátommal átbeszélgettünk egy egész délutánt, esti misére kellett mennie, és az már csak ott volt nálunk, a ferenceseknél, és ugyan én voltam, az esti mise szerintem egy hibás struktúra, én reggel járok, de elkísértem, kvázi udvariasságból. És ott egy pap prédikációja pofán csapott. Én gyerekkorom óta rezzenetlenül hívő vagyok, nem vagyok olyan bátor, mint húgom, aki két évig ateista volt - ez belőlem hiányzik -, aztán egyébként apáca lett. De az a prédikáció megrendített, hát harmadnap bementem a paphoz egy diktafonnal, hogy akkor most beszélgessünk, mert engem egy-két dolog érdekel, amit a prédikációjában elmondott, de nem egészen világos. A pap magában röhögött, mert Belügy kereszttüzében deklaráltan egy figyelt ember volt, és gondolta, hogy akkor ez most az újabb formája a találkozásnak. Később mesélte, a gyóntatószékbe nyomozók betérdeltek, hogy megpróbálják kihallgatni. Jóba lettünk, megértette, hogy én ki vagyok 40 évesen. Éppen, részben a zűrjei miatt, átköltöött Ausztráliába, egy plébániát vezetni; de volt egy imacsoportja itt Budán, és azt valakinek át kellett adni. Én egy generációval idősebb voltam, mint a fiataljai, és látta, hogy én ezt… ugyan nem értek hozzá, de idősebb vagyok. Úgy átadta az imaközösségét, hogy… speciel nekem elfelejtett szólni. Mentem reggel 8 órakor a Margit körúton és egy kb. idegen lány odaszólt, hogy „Ugye, akkor most hozzád megyünk szerdán.” - Miért? - Hát az imaközösség. Ez volt 85-ben valamikor, és ez azóta van, azóta csinálom. Egyetemisták voltak, ma már őszülő családanyák, az én őszségemről nem is szólva. Én akkor voltam nem tudom mennyi, most vagyok 71 éves.

Amit még mindenképp meg akartam kérdezni – egyáltalán nem reflektál erre, ha még lehet, van rá talán öt percünk –, hogy számodra a harmadik legfontosabb dolog, legalábbis azok alapján, amennyire ismerlek, olvasom a blogodat, és megnyilvánulás… számodra bizonyos versek elképesztő erőt képviselnek. Leginkább Zelk és Petri.

Meg Illyés és Szabó Lőrinc. Igen, igen. Hát, nem volt apám. Na most ezek az emberek valamilyen létsíkban nagyon sokat tudnak. Olyan sokat, mint más létsíkban a zsoltárok, amiknek egy részét a Dávid király írta. A vers az egész egyszerűen a világ… – Hankiss Elemér mondta, hogy a világ legkoncentráltabb információ átadási módja. Én lustaságból is..., nekem a regényre nincs időm, meg kedvem se, napi 10 percet vagy ¼ órát olvasok… egy Zelk vers, az egy világ. Két jó versszak, este. Az apám. A pótapám. Egy öreg barátom, akit nagyon jól ismerek, és aki nagyon szeret engem. Ez a vers.

Eszencia.

Igen. Igen, igen. Mint tulajdonképpen a kép is, amit még végig se kell olvasni, hanem elvben egyetlen pillantásra átadódik mindenféle információ.

És hogyan jönnek ide az állatok? Ugyanis van egy „cicatár” nevezetű a weboldaladon – cicatár nevezetű képgyűjtemény, ahol azért az esetek többségében macskákat látunk, elég különleges pózban, és helyzetben.

Ige, van filmtáram, van verstáram, van miminden-tár,.. Az állatokat mindig szerettem, egyszer egy bernáthegyi kutyát felneveltem, az első kiállításom megnyitóján még ott is volt, a 70-es években. Erre most nincs kapacitásom, időm, de a szeretet megmaradt, és valami kapcsán egyszer-kétszer pár cicát föltettem a honlapomra… szeretek hülyéskedni, és föltettem.

Ezeket gyűjti, ezeket a képeket, tehát nem maga fotózza?

Nem, nem gyűjtöm. Olvasóim elkezdték küldeni nekem a cica-fotókat, és én azokból, amiben valami kis csavar is van, azokat… Akkor már miért ne filmtár, meg a verstár mellé egy cicatár. Nem is az én művem, de nagyon szeretem.

Vannak ám ott, tehát ugyanebben a netes gyűjteményben, vagy adatbázisban, ez így szebben hangzik, híres ember-fotók, családtörténethez kapcsolódó fotók is, amik csakis gyűjtöttek lehetnek.

Gyűjtöttek, igen. Édesanyám, mielőtt meghalt, fotótárát odaadta nekem. Azt a pár fotót, ami nekem kellett belőle, digitalizáltam. Még azt sem gyűjtöm, a többit a húgomnak adtam, nem eltéptem őket. Kedves dolog, és van tartalma a nagyapámra ránézni, 1932, fácánra vadászik. Ez ennyi.

Azt hittem, hogy nagy gyűjtő, de akkor ez nem.

Akkor nagyjából ennyi volt. Azért mindenképpen mondjuk be a honlap címét: deske.hu oldalt.

És a válinews a naplóm, mert az, ami érdekes, naponta. Ezt a nevet találtam ki ezeknek a Le Meux-be írt leveleknek, hogy válinews.

És még egyszer azt, hogy a Próféta Galériában, a Szent Gellért téren december 4-ig.

Vigyázat, mert csak keddtől-péntekig, és csak délutánonként 1 órától 6-ig. Keddtől-péntekig. Csak egy délutános galéria. Hát igen, és megköszönöm, ha megnézik.

Nagyon köszönjük, hogy eljött.

Köszönöm én is.

Sziasztok.

Sziasztok.