2014.12.23.                html-2014/almasi-cikk.htm            C.14891 - 492

Kritika, 2015.02.,
A7/ internet portál, 2014.12.23.

Váli Dezső kiállítása a Műcsarnokban

Köznapi tárgyak, sírkövek, heverő, festőállvány, ablak.
Ám Válinál a tárgyvilág makacs sugallatával egyszer csak áttűnik valami másba,
a visszafogott színkezelés mögött transzcendens élmény bujkál.

Váli Dezső egyik legjelentősebb festőművészünk, most Hegedüs 2 Lászlóval és Lévai Jenővel közös kiállításon oeuvrejének legjobb darabjait tárta a közönség elé a Műcsarnokban (Képparxisok, bevezette: Szegő György, megnyitotta Dragomán György, 2014. december 12.-én.) Hármójuk közül most – némi önkénnyel - Váli Dezsőt választom, - mit tegyek, szívem oda húz.
Gyűjteményes kiállításnak tűnik, vagy inkább válogatásnak a legjobb anyagból. (A képek nagy része múzeumokból, gyűjtőktől, kölcsönként érkezett a Műcsarnokba.) A végigsétálva a termeken, először az elmélyültség, és koncentráció ötlik a szemembe. Két fő témacsoport köré szervesült a kiállítás: az egyik: a régi zsidó temetők, e képeket az elhagyott, földbesüppedt Észak-Magyarországi, zempléni és bukovinai sírok fotó-élménye táplálta. A mű-sorozat maga 1984 és 1987 közti időben keletkezett, korábban e témában fotózás: 1974-83 között. Ez évek alatt ez volt Váli kedvenc (rosszul mondom: fájdalmas) témája. A másik toposz a műterem, a munka tere, a nap, mint nap ugyanolyan, s mégis mindig más atelier, ihletforrás, alkotói szenvedés „helye”.

A temetők egyfelől az emlékezés restaurálásaként született képek, másfelől, általánosabb, vallásfilozófiai szinten a szenvedéstörténet darabjaként felfogott stáció, felejtett végállomás – a semmi üzenete. Ezért a reális térre való utalás csak igen elvontan tűnik elő a többnyire pasztellszínekből, legfeljebb egy-egy kőtáblán megjelenő Dávid-csillag emeli tudatunkba a nyolcvan vagy kétszáz éves sírkert emlékét – valamint a hatvan-hetven éves tudatos felejtés visszavonását.

Így aztán a nyolcvanas évek közepétől indult sorozat apropó: a mélyen vallásos Váli képein az emberi szenvedés reménytelensége szűrődik át, persze beleszőve az elhagyatottságot, a magára hagyott pusztulás (gyilkolás) ténydarabjait. A sorozat újabb és újabb nekifutás a téma megfejtésének, áttételesebben: mondanám - a „rejtőzködő isten” arca megközelítésének. Mindenütt: küzdelem a témával, küzdelem a képpel. Temetők: egyikben, másikban magam is voltam – pl. Zámolyon – a földbe süppedt sírkövek, némelyik 1800-ból, német felirat a héber betük mellett: megrendítő élmény volt a bokrokkal, fákkal belepett, tán soha nem látogatott sírkertben bóklászni. Váli nem ezt a földbe süppedős emléket hozza eléd -, bár egyik-másik képén ott vannak a korhadó, vagy tán csak őszi fák nyomai. Hanem a homályos, netán sötét háttérből kivilágító fehér sírköveket (Régi zsidó temető (évszázadok – A /1985/02 c. kép.) A képek homályosan emlékeznek, van, amelyik kemény grafit háttérből sejlik elő, van, ami ferde perspektívából tekint rád: a kép nem emlékezik, csak téged kényszerít emlékezni –, mire is? Nem tudsz kitérni előle, a szérialitásra hajazó téma-ismétlés körbevesz, a különböző szín és tér-variációk foglyul ejtenek: Másvilág – evilágban. Váli varázslata.

A műterem sorozat (Karcolt műterem – A/2000/48, Műterem rózsaszínben – A /2013/41, Kopott műterem – A /2012/72, Békés műterem - A/2009/04) játék az „ugyanaz, mégis más” élményével. Minden nap felfedezés és beilleszkedés és felborogatás és rendezkedés. A műterem-képek variációi az ablak nélküli üres – hűvös – tereket mutatják. Váli híres a külvilág totális kizárásáról (1966 óta lesmirglizte ablakait, hogy a fény azért bejöjjön, két kis lyuk kivételével: egyiken az órát lehetett látni, másikon, hogy milyen időjárás jön.) A műteremképek – akárcsak a temetők – a képíró makacsságáról vallanak. Minél jobban elmélyülni egy témában, jelen esetben az üres műteremben. Ahol legfeljebb egy szék, vagy egy ágyféleség, ritkábban egy festőállvány található. A félhomályban, ködben, pasztellben – vagy vörösben - kibontakozó képstruktúra az alkotás rabságáról, és a megváltásról mesél, mert végül is mindegyik műteremkép megszületik, - ami vigasz a rabságban, és ablak a szabadságra. Akkor is, ha másnap – egy újabb műteremképpel – minden kezdődik előröl. Váli naplói bizonyítják, hogy mennyire kötött „munkaidőben” dolgozik, hogy tehát a műterem szomorú, homályos színei a rabság és szabadság, no meg a végső önmegváltás árnyjátékai.

Köznapi tárgyak, sírkövek, heverő, festőállvány, ablak. Ám Válinál a tárgyvilág makacs sugallatával egyszer csak áttűnik valami másba, a visszafogott színkezelés mögött transzcendens élmény bujkál, ha engeded hatni a látványt, a képtárgy szellemi életet kezd élni. Nem arról szól, amit látsz – valami szellemibbről, túlvilágiról, szentről: varázslat.

A Váli Dezső nagy festő. A Műcsarnokba ellátogató alkotásainak legjobbjaival egy hihetetlenül mély életművet kapsz vademecumként. Azért így, mert egy-egy képét sokáig fogod magadban hordozni: valamiért bevésődik képtudatodba, lelked zártabb szekrényébe. Képsorozatai veled - velünk - maradnak.

Almási Miklós