2014.4.16.                        html-2014/bb-beteg-2014-4-6.htm        C.12797 - 799

Barsi Balázs atya (magnóra felvett beszéde) 2014.04.06.

Kedves testvérek!

Az Úr Jézus szenvedését most kezdjük ünnepelni.

Nekem megadta, hogy egy kórházban lehetek.

Vele.

Igazában a szavak ne tévesszenek meg, nem a szenvedést, hanem a szeretetet ünnepeljük. (elcsukló hang). Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Amen.

Kedves testvérek. Embertani csodálatos jelenség, hogy édesanyánk részéről, magzatként végtelen felelősséget tapasztaltunk. Ezt antropológusok megállapítják. Ez így van! Ez nem szerződés, nem az anyagtól jön. Végtelen. Totális, kihagyás nélküli és a jövőre irányul.

Isten megengedte, hogy még a bukott ember magzata is egyfajta paradicsomi állapotot tapasztaljon meg. A magzat Istenben pihen. Ez az, ami minket előkészít a kereszténységre.

Persze sérülhet ez a felelősség később. Az, hogy meghalnak a szülők – akkor hol van a totális felelősség? Hogy elvetik gyermeküket – hát akkor hol van a kihagyás nélküli, jövőre irányuló? Mindezek megsebzik az emberiséget. Talán ezek az igazi sebek, és azért jött Krisztus, hogy ezeket megváltsa.

Ahogy említettem a kereszténységnek egyetlen igazságát az is bizonyítja, hogy ezzel a világon túlról jövő – nem a főemlősöktől, nem a testtől jövő -, kihagyás nélküli, totális, jövőre irányuló szeretettel egyedül a kereszténység foglalkozik. Azért foglalkozik, mert Isten foglalkozik vele.

Ha nem szakadt volna el az ember Istentől, akkor nincsenek ezek a sérülések. Ezért nagyon fontos – azt mondanám fontosabb, mint az élet -, az örök élet megismertetése a gyermekkel. Mert hiába születtünk e világra, ha Krisztus ránk nem ragyog.

Sietve kell megismertetni a kisgyermekkel Isten szeretetét. Itt mi keresztények sokat vétkeztünk. Csak a számon kérő Isten, a félelmetes Isten szerepelt. Ezeket most el kell felejteni! A szerető Istenről kell beszélni! Ez a fajta szeretet olyan komoly, hogy ez az, ami majd megrendíti élete egy pontján, és megtapasztalja, hogy mit jelent Istennel kapcsolatban lenni.

A beavató szentségek. A keresztség után az elsőáldozás, az első gyónás. Milyen végtelenül fontos, hogy ezt a kisgyermeket 6-7 éves, felkészítik arra, hogy már bevallja bűneit, azon az áron is, hogy saját magát vádolja. De a félelmet el kell oszlatni! A gyónás az a szeretet szentsége. Milyen nagyon esemény, hogy az a kis gyermek nem a szüleinek, hanem Istennek mondja el az ő vétkeit. Rábízza magát arra a szeretetre, amely soha nem mondja azt, hogy most már elég, távozz innét! Nincs jól megszervezve az első gyónásnak az isteni felelősséggel, vagyis végtelen szeretettel való találkozása. Nem szabad kihagyni a gyermekek életéből a gyónást, mondván, úgyse vétkeznek nagyot. Nagy vagy kicsi –az isteni szeretet ellen van.

És az első áldozás. Nekem azt mondta Édesanyám, hogy életének a legboldogabb napja volt. (elcsukló hang) Áldozás. Milyen csodálatos - Isten összeköti önmagával az embert, Jézus Krisztus által, aki értünk meghalt és föltámadt. Belénk költözik.

És a bérmálás! Isten szeretete kiárad szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által. Ez lenne az a pont, amikor majd indul a fiatal papság, szerzetesség a család felé, de hogy indulhat, ha nincs előkészítve – hogy neki van egy isteni szeretőképessége. Hogy?! Nemcsak ideig-óráig, hanem örökre föl tud vállalni másokat. Mennyi tragédia, mennyi összeomlott élet, papi és szerzetesi élet is, és mennyi családi élet! Isten szeretete kiárad szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által.

Amikor majd mint Édesapa, vagy Édesanya bérmálás után, magától értetődően ránéz a kis újszülöttre, aki – antropológusok szerint azt mondja – nézz ide, én vagyok, és ez elég ahhoz, hogy végtelen felelősséggel vállalja. Milyen jó tudni a szeretet forrását! Igen.

Ettől kezdve a lelkiélet nem lehet más, mint Isten felelősségére bízom magamat. Olyan könnyű lenne, és mégis nehéz. Sok tevékenységünk van, rengeteget vállalunk, elvárnak tőlünk sokat, az Anyaszentegyház is, és ez oda fejlődhet, hogy nem tudunk elszakadni mindezektől. Persze benne léve az életben, nem is szabad elszakadni, de mégis úgy kellene élni, mintha mindez nem lenne. Nem a jó dolgokban kapaszkodunk meg, hanem Istenben.

Most itt a betegágyon tapasztalom, hogy nincs zsolozsma, még a Rózsafüzér se nagyon ment, és egyszer úgy felszabadultam. A breviáriumon, a sok szóbeli imádságon és a keresztúton, a Rózsafüzéren túl van az imádság. Nem ez az imádság (elcsukló hang). Ezek kellenek, kellenek a mindennapokban, amikor nem látunk világosan, amikor Isten még nem adja meg azt a nagy kegyelmet, hogy - most mindent hagyjál el! Mindent! Mindent! Igen, mert lassan valahogy sok-sok emberrel kerülünk kapcsolatba, akik szeretnek minket és ez nagyon jó, a mennyország előképe. Törődnek velünk, mi is törődünk velük – de ez kötelességünk. Mégis előfordulhat, hogy csak ebben mozgunk. Nem látjuk meg mindazt, hogy ezt mind elsöpri egy forgószél, Isten tisztító szele, akkor nem marad már senki, csak Ő. És van Vele egy néma kapcsolat, ahogy diákkoromban megrendülve olvastuk Sík Sándor utolsó versét. Talán halálos ágyában találták meg. (elcsukló hang):

„Akarom élni, élni az egész hitet,

Szeretni, ahogy Isten szeret,

És bízni, bízni akarok.

(Abban, amit a Krisztus hozott.)

Nem érzem, nem is gondolom,

De akarom, akarom, akarom.”

Ez egy akkora öröm. Meg lehet tapasztalni, hogy ingyen, szavak nélkül, minden nélkül, Isten fölvállal minket.

Húsvét szent titka éppen arról szól, ahogy magzatkorunkban megtapasztaltuk - az igaz. És minden tragédiájával, lehetőség szerinti szétszakadásaival Jézus Krisztus megszerezte nekünk, bebizonyította nekünk Isten szeretetét.

Ez kettős volt a kereszten. Egyrészt Ő olyan totális szeretettel hagyatkozott az Atya felelősségére, amely tudta, hogy kihagyás nélküli és a jövőre irányul, hogy belehalt az Atya felelősségébe. Mert belehalni, mert tudta, hogy mindaz, ami történik ebben a világban, az ebben a világban történik, de ezt a világot beburkolja Isten, és az embert arra hívta, hogy Vele kapcsolatban legyen. Átszakította az emberek bizalmatlanságának bűneivel megterhelt, rémületeinek betonkerítését, amikor helyettünk magára véve minden bűnt, már feloldozta a jobb latort is, és így szólt: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.”

Az Atya is. Ekkor történt a húsvéti pillanat, csak ez láthatatlan. Most az Atya embert úgy szerethetett, ahogy még soha a bűn után, és Benne minden más embert. Ez a halál titokzatossága, ezt mi meg nem tudtuk volna, ha az Úr föl nem támad.

A föltámadásában különösen kiemelném a Galileai Húsvétot. Lelkükre köti – már az utolsó vacsora termében – „menjetek Galileába!” Az asszonyoknak megjelenik az angyal és azzal a hírrel, hogy Jézus föltámadt, és hogy menjenek Galileába. Jézus találkozik megrendült asszonyokkal és azt mondja: „Mondjátok meg tanítványaimnak, menjenek Galileába!”

Miért?

Mert az volt a szeretet első találkozási helye. Az volt az az új anyaméh, ahol nem egy Édesanya, hanem Isten szeretette az embert és hívta meg.

Csodálatos még az is, hogy a galileai jelenésekben és a többiben is nagyon vigyáz az Úr Jézus nehogy színében elváltozzék, nehogy ragyogjon, mint ahogy a Lourdes-ban megjelent Istenszülő – először mindig megjelent egy fény, a fényben az Istenszülő Szent Szűz…

Nem! Jézus teljesen hétköznapi. Attól félne, nehogy azt gondoljátok, hogy most már túl vagyok mindenen – úgymond – és már nem érdekel a galileai tenger, a virágok, Péter, János, Jakab, a többi, hogy valami hatalmas elszakadás a Húsvét.

Nem!

Itt Galileában megtanulják, hogy Isten földi színekben ott van velünk, meghív reggelizni, segíti Pétert, hogy szeretetének leragadásaiban eljusson a hitvallásig, hogy „Uram, te mindent tudsz…”, és hogy így az Úr Jézusba vesse szívének horgonyát, ne pedig abba, hogy ő szereti Jézust, hanem abba, hogy Jézus szereti őt.

Talán mindenkinek megvan a maga Galileája. Az egyik egyházközségnek azt mondja a feltámadt Úr a Jelenések könyvében. „Elhagytad első szeretetedet. Térj vissza oda!”

Ez az igazi Húsvét ünnep.

Fölragyogott Isten, halálunkat, rothadásunkat, szégyenünket, a világtörténelem minden bűnét beburkoló, hatalmas szeretete, amely Krisztus Jézusban van. Amen.