2003.03.                        html-2014/dettre-film.htm            C.12657-662

Talentem
Váli Dezső

rendezte Dettre Gábor
Duna Televízió film 28 p., 2003

a filmben hallható interjú szövege
félkövérrel a kérdést idéző felirat a képernyő teljese ezőjében 

Sűrű ködben célba lőni

születtem 1942-ben,

diplomát 1967-ben kaptam,

első kiállítás 1969

önálló kiállításom eddig 44 volt

külföldi kiállításom volt eddig 18

olajkép eddig csináltam 1521-et

ebből:

megsemmisítettem 782

köztulajdonban, múzeumban 98 képem van

magántulajdonban 611

díjat eddig 33-at kaptam

kitüntetést 1-et

gyerek 2

vagyis ez összesen 8987

Ez elég?

Az igazi önéletrajz

1951 májusában föltett kérdésemre

1983 augusztusában megtaláltam a választ.

Ez úgy indult, hogy 51-ben egy hónapig skarláttal kórházban feküdtem, és a 30., az utolsó napon mondtam magamnak, hogy én most egy hónapot itt voltam, és egy hónap kellett ahhoz, hogy megértsem, hogy itt vagyok. És várhatóan egy élet kell ahhoz, hogy megértsem, hogy én élek.

Mennyi voltam? Kilenc éves. Szerintem ez volt életem legokosabb gondolata.

Test és lélek

Kimaradt a harmadik, a szellem.

Konkrétabban az úszás, az úszás, de 13 évvel előtte, 14 évig jógáztam. Minden nap, ugyanúgy. A gyerekeim érdekes módon nagyon szerették. Készültek óvodába, a feleségem etette őket, én meg fejen álltam 180 másodpercig. A lányomnak volt egy nyuszija, aki ideszokott a műterembe, akkor odaugrált hozzám, két lábra állt és teljesen zavartalanul rágta a szakállamat, mert én megmozdulni se tudtam.

Azt, hogy az ember lélekből is áll, erről nem nagyon tudok, vagy akarok mit mondani. Mindnyájan úton vagyunk, és kb. a legfontosabb dolgunk, hogy ahogy megyünk előre, ne csak az utat tisztítsuk meg magunk előtt, hanem mi tegyünk magunkat alkalmassá a további utakra. Elvben, gyakorlatban ezt minden ember csinálja, hogy ahogy épül, fogadja be az információkat, a József és testvéreitől kezdve a képekig, hogy ők is tisztítanak, de hogy mit mondanak nekem, hogy hogyan kell, hogyan kell jobban, szebben, netán tisztábban élni. Azt gondolom, ez feladatunk is, és tulajdonképpen mindnyájan ebben vagyunk. Úton. Erről a kettősségről azt lehet mondani, hogy leginkább egy ember vagyok. Mondjuk: vallásosan biciklizek, és vallásosan mosok fogat. Amikor fogat mosok, akkor is római katolikus vagyok. A testem a lelkemmel együtt mozog az uszodában is, meg amikor a kefét vásárolom, akkor is.

Alkotás – Rombolás

Ha az ember a konyhában elégeti a palacsintát, akkor azt kidobja. Nekem a képeimnek több mint a fele nem sikerül. De úgy nem sikerül, hogy évekig állnak, javítgatom, kínlódom vele, megint félreteszem és nem sikerül. Egy idő után reménytelen, nem racionális, ebben semmi magasztos vagy rendkívüli nincs, én azokat kiselejtezem.

Más ágú-, és nem is tudom, hogy összetartozik-e, hogy én speciel a nehéz…, a mélyrepüléseimnél úgy tudok továbblépni a kínlódásaimból – lehet, hogy mikro-öngyilkosság -, hogy ami nélkülözhető a környezetemben, csak hozzám tapadt és netán szeretem, pláne nagyon szeretem, attól megszabadulok, azokat két nap alatt szétspriccelem… elajándékozom, kidobom. Ez is egy munkaeszköz az élethez. Egy kicsit jobban érzem magam utána.

A kamaszkorom végén már nagy könyvtáram volt. Azt egy hét alatt szétajándékoztam. Aztán tulajdonképpen azóta is, azóta minden könyvemet szétajándékozom, amit elolvastam, egy pár darabot tartok meg. Volt nekem ásványgyűjteményem, volt valami álomszép, gyönyörűséges német Voigtländer lemezes fényképezőgépem. A világ legszebb tárgya volt. Nagyon szeretem a tárgyakat. Vonzódom hozzájuk és szembenézek velük…, és nem mentenek meg a haláltól.

Seneca megtanított, én nem akarok gazdagon meghalni, nem akarok gyűjteményekben gyönyörködni, legfeljebb szellemi gyűjteményekben, mert végül is van egy magánmúzeumom, de az virtuális, az a komputerben van, a világ legszebb képeit összegyűjtöttem, és az itt van, az egy cd-n, az megfogható, azt én minden nap megnézhetem.

Az üresség, az igaz. Az egy igaz helyzet. Az egy olyan pont…, ahol látom, érzem a talajt a lábam alatt?! Mit mondjak?

Magány és kitárulkozás

Nekem a magány szóról rögtön az a sivatag, a kiszolgáltatottság és segítség nélküliség jut eszembe, ami a kép csinálása közben van. A munka. A munka az magány, mert az halálosan egyedüli. Az a szó szoros értelemben a magány minden terhe, mert a döntések, az 1000-2000 döntés, ahol ég és föld mozog, vagy sors dől el, mert abban a pillanatban az  a kép a világ legfontosabb dolga. Déry azt mondja: a világ legjobb novelláját akarom megírni ma délelőtt – természetesen – különben el sem kezdem. Ott nincs irgalom és ott dönteni kell, és abban nincs segítség.

A kitárulkozás – az nem az. Azt én magamnak csinálom. Én ilyen-olyan okokból nagyon érdeklem magamat, hogy mi ez az élet, aminek már mindjárt vége van, hogy mi ez?! Mit gondolnak az emberek. Mit gondolok én. Mi történik. És mi történt speciel két hete, amiről fogalmam sincsen, ha nem írom le. Ez tulajdonképpen magamnak megy. Az nem zavar, örülök, hogy mások elolvassák. Nem annak örülök, hanem annak örülök, hogy sajnos tudom, hogy másoknak is érték, hogy evvel adok valamit.

Két dolog fut az életemben. A munkáim, a képeim, amiért mindig aggódtam egy kicsit, hogy a képeimnek a 95%-a magánlakásokban van, szinte soha senki nem fogja látni. Lehet, hogy… vannak köztük, amiket kellene látni. Na most közbejött az ég áldása – ez is a Szentlélek találmánya –, a komputertechnika, hogy praktikusan 200 Ft alapanyagért, ingyen, vagy az interneten ingyen, igaz, hogy nekem 2 év munka volt – minden képem megnézhető. Ha ilyen csökevényesített, torzított formában is. Igenis ez állati fontos dolog. Én valami 35-40 évig dolgoztam, ennek a java, én ezt nem magamnak csináltam, valamilyen értelemben persze magamnak, amit ebből használni tudnak, az legyen elérhető.

A másik: ezek a bizonyos följegyzések. Az életnek ezeket a papír dokumentumait, meg valóban a gondolataimat, megtalált, leírt értékeket én gyűjtöttem, elraktam. Beszámoztam és elraktam és aztán egyszer ez kiderült, hogy egy irodalomtörténész váratlanul megnézte, és azt mondta – meg voltam döbbenve – bocsánat, ez nemzeti érték, ennek közgyűjteményben a helye. Én erre, ilyen formában soha nem gondoltam. Nagyon… egy éven belül kiadták könyv formában. Onnét azért adódik, hogy én ezt folytatom. Ugyanezt interneten elkövettem..., ezt a mókát egy barátom ötletére, hogy naplót, meg a gondolataimat naponta fölteszem az internetre, és ezt naponta olvassák 35-40-en.

A világnak egy részét valóban kizárom. Megint csak alkati dolog, de van benne tudatos dolog is. Színház, mozi, televízió, ezek kimaradnak. Egyébként olyanfajta oka is van, hogy én egész nap dolgozom, nekem itt bőven van mit tennem, én ezt szeretem csinálni, jól érzem magam, nekem itt vannak ügyeim. A nagyon kevésben is benne van a minden. Ha az ember – bocsánat – jól megválasztja - ami az input -, egy kis rövid Illyés Gyula verset, hát az azért hetekig muzsikál, és az elég. Elég. Nagyon gazdag az életem.

Rend

5²³-kor kelek, hatra másodnaponként lemegyek a ferences templomba, elmondjuk a reggeli zsolozsmát is, 7¹⁰-kor vagyok a Lukácsban, úszom 1200m-t. ¼ 9 körül szoktunk reggelizni, 10 órakor, annál korábban nem szoktam elkezdeni festeni. 1 órakor szól a vekker, hogy le kell menni az ételhordóval a vendéglőbe, illetve a diákotthon kollégiumába, 2 órakor lefekszem, akkor kihúzom a telefondugót, pizsamára vetkőzöm, ½ 5-ig alszom. A legközelebbi időpont az este ½ 10, amikor el kell kezdeni lefeküdni, és 10-kor oltok, bizony. Olvasásra alig marad idő.

Irigylem azt a franciás magatartást, arra képtelen vagyok. - Olyan jót beszélgettünk a barátommal, hogy nem is vettük észre, hogy ránk hajnalodott -. Elképzelhetetlen számomra, mert ½ 10-kor szól a vekker a komputeremben, hogy le kell feküdni, ez azért, mert ha nem fekszem le 10-kor, nem oltok le, akkor hullafáradt vagyok másnap, egy munkanapom kiesik, márpedig arra figyelek.

Német és porosz őseim is voltak. Isten tudja, hogy ez mennyire meghatározó. Én valóban szeretem a rendszert. Egyébként állítom, hogy ez a gyenge, de teljesíteni vágyó emberek életformája. Félek a szabadságtól, félek attól, hogy elúszna az életem, hogy nem tudnék teljesíteni. Ez okból egyszer 9 évig írtam egy napra-pontos munkanaplót, hogy mennyit dolgoztam és hogyan. Aztán 9 év után megnéztem, láttam, hogy nem vagyok lusta, akkor azt el is téptem, kidobtam, akkor ez kiderült. Szóval ez bizonyos fokig életgyávaság. Nem olyan nagyon látok én vidám jövőt, jelent magam körül, a munkámba kapaszkodom, és ennek meg ez számomra a legjobb módja.

A festésnél ez abszolúte nem működik. A festés az olyan, nekem, mint sűrű ködben célba lőni. Én ott a következő percet nem tudom. Egy percre tudok előre gondolkodni egy képnél, ott tényleg az ösztönök, vagy mi a kutyafüle, nem tudom mi… hogy ott meghallja az ember, hogy éppen most evvel érdemes foglalkozni. A teljes keresés és a teljes bizonytalanság minden pillanatban.

Tehetség

Van az az embertípus, leginkább férfi, aki mindig dolgozik. Egész életében. Ezek tulajdonképpen játszanak. Ez állatira igaz.

Érettségi környékén még annyira nem tudtam, hogy mi akarok lenni, hogy el kellett, hogy vigyenek pályaválasztási tanácsadóra. Csavarokat kellett összeraknom, meg mondatokat, és a végén kitalálták, hogy a művészi, vagy a humán érdeklődésem kb. azonos a műszakival. Akkor egy véletlen folytán bezuhant a szoba közepére három nap alatt a festés. Valamit megtaláltam 17 és fél éves koromban. Azt, hogy ez állatira fontos, nekem ehhez közöm van, és ezt nagyon szeretem, szeretném csinálni.

Tavaly halálosan fáradtan fölnéztem egy képemre, már félálomban, ebéd után, és észrevettem, hogy rossz. És ez a tehetségnek egy kristálytiszta, esszenciális pillanata volt, hogy oly friss szemmel láttam azt, amin hetek óta nyüglődtem… föltápászkodtam, fölkeltem, a képet eltörtem, és elkezdtem lapozni a képeimet, aztán még 22-öt.

A tehetségnek az is ága, hogy az ember… bocsánat, hogy rendületlenül kitart. Vannak olyan éveim, amikor nincs jó termés. Nem is egy. Akkor se fékezek, vagy akkor se festek kevesebbet.

Nem tudom, hogy milyen lehet tehetségtelenül élni. Így élem meg, hogy nehezebb életet élek. Bőven nehezebbet, mint egy nem tehetséges ember. Nagyon sok mindenre vagyok képtelen. Nagyon sok mindenre vagyok alkalmatlan. Nem vagyok rá büszke.

Én alapvetően két részre osztanám, ameddig én ellátok, a tehetség fajtáját. Azt tudom, hogy én nem tudok egy képet kitalálni. Öt percre előre nem tudom, hogy milyen lesz a képem, szinte soha. Azt kell mondanom, hogy ez az erősségem is, mert olyan helyekre eljutok a véletlenek által, ahova tudatosan biztosan soha. Egy 5 cm-es kis kompozíció kis vázlatot rajzolok 3 perc alatt, és ha annak az arányai elfogadhatóak, azt rögtön fölteszem egy 80 cm-es lemezre, most, így indulok. Tehát ennyi az előgondolkodás.

Véletlen – tudatosság

Szándékolt partok között élek. Ezen belül működik az esetlegesség, a véletlen. A képen belüli véletlen, az még egy lépcső befelé. Engem a szakmában a véletlen éltet, és ez a munkámnak a lényege olyan módon, hogy én megtaláló-fajta festő vagyok. Baromira nem találok ki semmit. Hát itt lehet nevetni a kétszázszor lerajzolt, rosszul lerajzolt asztalomon. Fölteszem kétszázegyedszer, és véletlen a kép jobb alsó sarkában megint csak egy vonal és egy szín úgy találkozik, hogy hirtelen érdekes, hirtelen fontos lesz, és elkezd vezetni. Ha szerencsém van, akkor pont ez… lehet, hogy e köré, mint egy ékszer köré a foglalat, lehet, hogy ez az egész kép erről a pontról fog szólni, és az asztal, a fal, a világmindenség ezt veszi körbe, mert ez a lényeg, amit persze nem tudom, hogy micsoda.

Természetesen egy nagyon szűk és nagyon pontos két határ között csinálja az ember a dolgait. A véletlen nélkül – azt úgy hívják, hogy mérnöki teljesítmény, amit megfelelő szakképzettséggel, diplomával létre tudna hozni bárki. A véletlenszerű pedig egy fa lombkoronájának a gyönyörűsége, ami egy természeti kompozíció, az nem kép. A kép az nem erről beszél. A véletlennek és az akaratnak tényleg egy nagyon-, egy elég szűk határa közötti nagyon pontos aránya az, ami a képzőművészet területe.

A kép

A szakralitás, mint olyan, az van. El ne felejtsük, hogy minden kép, minden jó kép szakrális. Másképp nem létezik. Pilinszky mondja, hogy a „szakrális festmény”, az tautológia, szóismétlés. Minden, minden jó mű egy villanásra megmutatja Isten köpenye szegélyét.

A jó mű, hogy mitől jó, azt még soha senki nem tudta megmondani. Van, aki azt mondja, hogy a hátgerincén érzi. Bernáth Aurél azt mondja, hogy megcsendül a kép. De hogy abban az a piros, és mellette az a zöld – az csoda. Ugyanaz a piros, ugyanaz a zöld egy másik képen förtelem.

Miért néz az ember képet? Aki egy műtárgyra néz, az fölfele néz, az ég felé, akkor is, ha nem hívő. Alapvetően a festészet, az két irányból indul el, és szerencsés esetben ugyanoda megérkezik. Az egyik a gondolati tartalom, a mások pedig a festék, mint a fogpaszta, meg lehet fogni, színe van, és kenni lehet. Kétségkívül, hogy ahol van, ahol a tematika dominál, vagy súlyosabban esik latba, ha ez nincsen festőileg megcsinálva, akkor kutyafüle, úgy hívjuk, hogy minimal art, vagy szocialista realizmus, vagy valami csacsiság, de ha meg van csinálva, az festészet. Mint a Balthusnál is, hogy vannak ezek az elképesztő kobalt világos és okker színei, másrészt pedig a fölhúzott szoknyás kislány. Ez a kettő találkozik és fölemeli, és már nem a combok-, nem felejtem el, arra képtelen vagyok, de a kettő már mégiscsak az egekbe repül. Bizonyos színkonstellációk megrendítenek. Nekem azt hiszem ez a tehetségemnek a magja. Itt rendülök meg, itt könnyezek, itt borzong a hátam időnként.

Ha vízszintest látunk, az horizont, vagy padló falvonal, és ha függőlegeset, az falvonal, vagy egy fának a vonala, vagy a gravitáció. Tehát mi ebből a nagyon kevés elemből is a földi életre következtetünk. Azt hiszem, hogy ilyen szempontból Rothko nagyon érdekes. Tudniillik a legtöbb un. nonfiguratív festő tulajdonképpen absztrakt, vagyis elvonatkoztatott valóság ábrázoló. Az én nonfiguratívnak hitt képeimnél is én tudom, hogy milyen csendéleti háttere van. Egy padlószemét fotóból átvett arány és ritmusrendszer.

Hát, én tudom, hogy miért élek. És azt hiszem, hogy a képek erről beszélnek.

Nem tudom, hogy mi az a tökéletes. Értelemszerűen mindig a legjobbat akarom, és amennyire türelmetlen vagyok az autóvezetésnél, látom, hogy egy 2cm-es formát harmincszor-negyvenszer-ötvenszer átfestek. Mindig a tökéletességre törekszünk. Nincs, nincs, nincs középút. Nem akarok sok képet csinálni, hogy megvegyék, vagy hogy… sok képet akarok csinálni, és sokszor ismétlem magam, hogy hátha az ötvenediknél fölrobban.

Kell kompromisszumot hozni, mert nem tudom minden nap a világ legjobb képét megfesteni, és ahogy öregszem, egyre több hibát látok Paul Klee képeiben, Picassóról nem szólva, a legnagyobbakról beszélve. Nem szégyellnivaló. Ilyen értelemben nem kell tökéletesnek lenni...

A munkáimat regisztrálom, tehát ezek betűjelet is kapnak műfaj szerint. Ez úgy néz ki, hogy „A” a festményeim, ez a képek hátán jó nagy számokkal, betűkkel rajta is van.

„B” a rajzok

„C” a gondolati naplóm, amiből egyszer könyv is lett.

„D” a napi munkanaplóm

A belsőépítész terveimet egy darabig őriztem, azok „F” jelet kaptak

A fotóim „KN”, vagy „NO” – aszerint, hogy mekkora a negatív méret.

Külön lajstromozom a képeim tulajdonosait, és vezetek 71-óta egy szereplésnaplót, hogy a képeim merre jártak, ki a tulajdonosuk, mi történik vele. Ez az „S” sorszámú napló. Ez mostanáig kb. 6000 sor.

Monománia

Semmi közöm a műteremhez, amikor festek. Nem keresek én semmit. Ez szoktam mondani: egy okker mellé egy jó szürke színt akarok megtalálni. Ez a boldogság kék madara, és a kék színt keresem. Azt nagyon keresem, ott minden azon fordul meg, de nem látok én ezen túl. Nem azt tűzöm ki célul, hogy elmondjam, hogy érdemes forradalmat csinálni, mint ahogy vannak Delacroix-nak ilyen képei. Én ilyeneket nem mondok. Valahogy a békéhez, a csendhez és a harmóniához húz a szívem, vagy a vágyam. Valószínűleg a képeim is.

A szocializmus nem változtatta meg a házak formáját, amiket akkor festettem, vagy a fák formáját. Az én szemem előtt lévő tárgyak nem változtak meg, ahogy, amennyit én belőlük látok. Itt nincs szó November 7-ről és az azt követő november 8-ról. Egyébként nem érdekelnek ezek a gyors változások. Egy részét nagyon felületesnek tartom. Egy részét nincs kedvem vagy tehetségem követni. Lehet, hogy nincs kedvem követni semmit. Egyik megfestett képemből következik a következő. A festészet azért mégiscsak az örök tartalmakkal foglalkozik: az élettel, a halállal, a szerelemmel, a fájdalommal, a konfliktusokkal, a kontrasztokkal. Segít élni – szoktuk mondani.

Valamit megtalálok, jó a kép, akkor másnap szeretném ugyanazt még jobban megfesteni. Ha most elém tennék, hogy én fessem meg a magyar búbánatot, vagy a 424-es mozdonyt – elég nagy zavarba jönnék.

Boldogság

Gyerekkoromtól minden teher volt. Sétáltam egy barátommal, és kiszedte belőlem, hogy tulajdonképpen pap akarok lenni. Azt mondja: miért? Tulajdonképpen azért, hogy ne kelljen megházasodni, mert azt még szörnyűbb dolognak nézett ki. Ezt egy mondattal elintézte nekem egy életre: kisöreg, a szenvedést nem lehet megkerülni.

Az életemnek a legkeservesebb és leg panasztelibb periódusai ezek a nagy munkák voltak. Persze, hogy ezek voltak a legboldogabb pillanataim. Ez a kettő így együtt, így együtt van. A komoly munka az nagyon keserves. Szóval az nem örömkavicsokon való ugrálás. Nagyon ritka az örömteli pillanat. Viszont minden pillanat súlyos reménnyel van tele. És ez az élet.

Szeretet

Azt hiszem, erre nekem nagyon kevés-, vagy közepes tehetségem van. Én most, a már fogyó energiámmal baromira dolgozom, és nagyon arra van, szinte csak arra van a figyelmem.

„Én alulírott Váli Dezső, ép elmével, világos tudattal, és szabad elhatározásomból úgy rendelkezem, hogy halálom esetén nem kell csinálni semmit.

Képeim szétszórva, minden munkám megnézhető, tudniillik interneten és CD-n. Minden jó helyen van ott, ahol van.”