2014.09.                                html-2014/film-2014-09.htm                C.14791- 792

Néhai p. Demeter István plébános 100 éve született;
jubileumi ünnepség a sajószentpéter, kat. templomban.

D.I. 1972-ben kért föl temploma egyik falmezője megfestésére.
Az ott festők közül egyetlen még élőként meghívtak, s váratlanul beszélni kellett.

az élőbeszéd szerkesztett változata

Váli Dezső vagyok, 72 éves, tehát 1972-ben 30-éves voltam, vagyis 42 éve történt, hogy Pista bácsi meghívott ennek a templomnak, a már majdnem készre festett templom egy mg üres falának megfestésére, hogy oda egy freskó-szekkót én csináljak meg. Vendége voltam egy pár napig és megcsináltam. Hála legyen neki.

Erről olyan sokat nem tudok mondani, pár napig nála laktam és a munkát megcsináltam. A Pista bácsival még egyszer találkoztunk, 1972 őszén, amikor Kondor Béla temetésén én díszőrséget állhattam, úgy emlékszem, ő temette. Akkor láttam utoljára. Se előtte, se utána nem találkoztunk.

Erről a munkáról: fiatal fejjel festettem, életem egyetlen murális munkája. Most lesz egy gyűjteményes kiállításom a Műcsarnokban; számba vettem, hogy ezt nem lehet ott bemutatni, mert ezt sehogy se tudom a falról leemelni. Ezen kívül csak még egy pannóm van, ami nagyobb méretű.

Most, hogy 42 év után újra látom ezt a munkát, és újra látom a teret, megnyugtatóbb számomra, mint az akkori emlékem, mert akkor utólag úgy ítéltem meg, hogy ez a  munka kiesik az akkor már megfestett környezetéből. Most tudtam meg - vagyis most látom, hogy  később egy másik festő szimmetrikusan egy hasonló gondolkodású művel teljesen rendbe tette ezt a teret. 

Erről a magam munkájáról annyit tudok mondani, hogy én azokban az években, és még kb. egy évtizedig nonfiguratív festő voltam. Vagyis inkább absztrakt, ami nálam annyit jelent, hogy tán csak a magam számára kiolvasható formában táj- és csendélet-részleteket festettem meg. Én akkor és tulajdonképpen ma is hiszek abban, hogy egy igazán jó mű az irodalmi tartalmának a lefordíthatósága nélkül is értéket hordoz, illetve információt ad át. Vagyis hogy beszél valamiről, méghozzá  -- a képzőművészet az nem egy humorra termett szakma --, a világ legfontosabb dolgairól beszél, a legfontosabb dolgokról. Azt szoktam mondani, hogy egy jó mű, egy igazán jó mű, az egy villámvillanás idejére megmutatja Isten köpenye szegélyét. És ezt nem csak azért mondom, mert hívő vagyok, hanem mert élettapasztalatom is, hogy minden jó mű Istenre mutat, mint ahogy minden jó mű Istentől származik, a Szentlélek ajándéka.

Tehát a képzőművészet arra termett, hogy fölfelé mutasson; a jó mű végső soron, nem feltétlen egy lépésben, Isten ajándéka. Pilinszky, akit nagy költőnek tisztelünk, mondta ezt a szellemes mondatot, hogy: „szakrális mű = tautológia”. Vagyis szóismétlés. Minden mű szakrális. Nemcsak ami az egyházban termett, hanem az is, ami a kocsmában. Mondjuk, Petri Gyurkának Istennel veszekedő versei. Azok is a jót keresik, a legtisztábbat keresik, és a legfontosabbat.

Még egy vonatkozása a képzőművészetnek, hogy ebben a században már nem lovakat, lovasokat és csatajeleneteket festünk… vigyázni kell evvel, mert azok se a lovakról és lovasokról beszéltek. A téma csak az első lépcső elindulni az emeletre, a további emeletekre, ahol a fontosabb,  magasabb rendű dolgok vannak, harmóniák, vagy diszharmóniák. Aki ebben él, az tudja, hogy egy jó mű a halálról beszél, az életről beszél, az Istenről beszél, a szerelemről, a barátságról, az életünk legfontosabb dolgairól, bár kódoltan, bizonyos fokig rejtve.

A virágcsendélet korábban gyakori téma volt. Minek kell egy virágot lefesteni? Ha odateszem az asztalra egy vázában és locsolom, annak három dimenziója van, illata van, változik, ragyog. Miért kell azt lefesteni? Mert az a mű egészen másról beszél. Borzasztó egyszerű, és ezt  tulajdonképpen mindenki érzi, csak legfeljebb nem fogalmazza meg. Az öreg Munkácsynak van a Nemzeti Galériában hátul az emeleten egy nagy virágcsendélete. Az maga a békés megelégedettség és nyugalom. Talán sokan ismerik Van Goghnak a virágcsendéleteit, ami az őrület előtti állapotában festett teljes nyugtalanság, a létben való bizonytalanság, a helyzetéből való kitörni vágyás, a változtatás vágyát fejezi ki. Tehát amikor egy lovat, egy arcot, vagy egy virágot lefest egy festő, akkor nem arról beszél. Hogy mit, azt nem lehet rajta számon kérni, mert ő sem tudja. Paul Klee svájci festőnek van erre egy hasonlata, hogy a festő olyan, mint a fa törzse, hogy a világból, a tudásából, a tapasztalatából fölszedi gyökereivel az információkat, a világ dolgait, ezt átengedi önmagán, a saját törzsén, és ebből lesznek aztán a lombok, a mű, ami nem ő, és nem is az ő dolga. Az ő dolga a szállítás. Persze a festőnek van egy olyanfajta tehetsége, hogy amit a legtöbb ember ilyen vagy olyan formában érez, lefordítsa a képzőművészet nyelvére, a festmény nyelvére.

 Egy mű eljuttathat a katarzishoz. Ami megdöbbenés lehet az önmagunkkal való hirtelen és radikális szembenézés, létélmény. Eljutni a legfontosabb dolgokhoz. Akár a végső kérdéshez, amit az ember föl tud tenni magának, hogy miért élünk. Ehhez egyfajta hozzászólás, válasz a képzőművészet.  De tudni kell, erre nemcsak a művészet alkalmas. Ez egy János-hegyi sétán, vagy egy vendéglőben eltöltött sörözéses délutánon is létre tud jönni. A képzőművészet csak az egyik eszköz ehhez, sajnos.

Köszönöm.