2014.11.11.            html-2014/hvg-2014-12.htm                C.14805 - 807
VD. interjú a Heti Világgazdaság számára.
Kérdez: Dobszay János. Megjelenik: 2014.12.6.

 

 

 

 

Váli Dezső

festőművész

 fotó: Horváth Szabolcs // F/2014/256

„Gyáva vagyok a lustasághoz. Harminc éve 05:23-kor szól a vekker; így érzem magam biztonságban” – ad betekintést a percre pontos napirend szerint zajló életébe a legjelentősebb kortárs festőművészek közt számon tartott, december elején a Műcsarnokban életmű-kiállítással jelentkező 72 éves festőművész. Tanítónő édesanyja, több számtankönyv szerzője volt, banktisztviselő apja 1945-ben szovjet hadifogságban halt meg. Testvére apáca. A budapesti Móricz Zsigmond körtéren laktak, a középiskolát a közeli a József Attila Gimnáziumban végezte, Dési Huber szakkörében tanult rajzolni. Az Iparművészeti Főiskola belsőépítész szakán diplomázott 1967-ben, majd a Lakótervnél, Finta József műhelyében dolgozott. Innen „a hatórás munkaidő lehetősége miatt” a Közért Vállalathoz ment, ahol például belvárosi édességbolt, antikvárium és hanglemez-bolt kiviteli terveit készítette. 1969 óta szabadúszó festőművész: kezdetben ösztöndíjakból és reklámgrafikai munkákból tartotta el magát, művei ma már milliós árakon cserélnek gazdát. Az absztrak-korszaka után 1984 és 1987 között – saját fotói alapján – zsidó temetőket festett, azóta a műterem-sorozatán dolgozik. Tanított a zebegényi Szőnyi István szabadiskolában, majd a Képzőművészeti és az Iparművészeti Főiskolán. Közel száz hazai és külföldi kiállítása mellett több könyve is megjelent, köztük a naplója, amit 2000 óta – ma már az OSZK tulajdonát képező - deske.hu blogján vezet.

Néprajzos feleségével, Jávor Katával egy Margit körúti társasházi lakásában élnek. Lányuktól, Zsófiától három unkájuk van, Miklós fiuk nemzetközileg is elismert grafikus. Az otthonából nagyobb utazásra csak elvétve kimozduló művész napi rendszeres úszással, hétvégi kirándulással, télen a Normafánál abszolvált síeléssel tartja kondiban magát.

 

 

- Egy festőművész számára, aki legendásan sok energiát fektet művei szelektálásába, - ám még a kidobott műveiről is nyilvántartást vezet -, mekkora energiát jelent saját életmű-kiállítása anyagának összeválogatása?

- Képeim felfűrészelését misztifikálják. Miért, ha Marika néni odaégeti a palacsintát, mit csinál vele? Kétezer döntést hozok - rettenetesen egyedül - festés közben, a kétezer egyediket ne tehetném meg?! Eddig 1008-szor. Egy munkafázis a sok közül; itt sem ment meg semmi a pillanatnyi mérlegeléstől. És ne is mentsen meg. 
A kiállítást illetően szerencsés helyzetben vagyok, most a Műcsarnok válogat helyettem. Tisztább egy idegen szem.

- Évtizedek óta készülő műteremképeinek jellegzetessége, hogy a szerzetesi vagy börtöncellát idéző csupasz tereknek szinte nincs témája, csak színvilága. A képeken megjelenő tárgyak – egy festőállvány, szőnyeg, vagy szék – az egymáshoz való viszonyukban nyernek értelmet. A hétköznapokban is ilyen minimalista?

- Puritán. Már kamaszként tudtam szűkös határaimat, hogy tehetségtelen vagyok a SOK befogadására. Nem is járok moziba, a tévénket bekapcsolni se tudom. Gyerekkoromban a Móricz Zsigmond körtéri szobámból a Gellérthegy oldalára láttam. Aztán 23 évesen az ablakot pauszpapírral letakartam, azon két kis lyuk. Az egyik magasan, mellette kiírva „várható időjárás”, onnét a felhőket láttam; a másiknál a „pontos idő” ; rálátás a körtéri órára. Piacra se járok, ha csak nincs rám feltétlen szükség a szombati bevásárlásnál. Terhes az a vibráló gazdagság.

- Sosem érez kísértést, hogy kirúgjon a hámból és egyszer ne csupasz műtermet, hanem valami egészen mást, mondjuk tájképet, portrét fessen?
Nem szeretek rugdalózni. Nem szeretem a változatosságot. Ugyanazt reggelizem, ugyannyit úszom reggel, 1254 métert, ugyanoda járok kirándulni, baj?! Tájképbe formálva is ugyanazt festeném; ugyanis csak egyetlen hangszeren tudok játszani, azon is kevés a húr. Amúgy is mindegy, a téma, a szék meg az ablak csak a kép küszöbe. Aki ott megáll, nem lépett be az ajtón.
 

- Gyakran idézi Tornyai Jánost: „festek, ahogy az egér rág; muszáj, mert nől a foga”. És az ihlet?

- Ihlet, az csakugyan létezik. Hirtelen fölgyorsult gondolkodás. Nálam ez négy nap egy évben, a többi pedig tisztes hivatalnokmunka, órarend szerint. Az  éves képadagot márciusban a kecskeméti alkotóházban, és júliusban egy kis faluban kezdem; ott minden nap kötelezve magam egy képet elkezdeni. Aztán egész évben ezeket kapirgálom, és ha netán sikerül (50 év statisztikája szerint a fele), akkor is még sok munka vele; lefényképezeni, keretszínezés, adatbázisba és a honlapomra, címadás, satöbbi. Vasárnap nem dolgozunk ugyebár; akkor séta a Svábhegyen.
- Miből érzi, hogy egy kép már kész, „jó”?

V. D.: Egy kép megtörtént, ha ránézve az ember szíve kicsit elszorul. Remekmű az, ami egy villámvillanás idejére megmutatja Isten köpenye szegélyét.

- Bár a műtárgypiac értékítélete alapján az egyik legelismertebb kortárs festő – képei több milliós árakon forognak - a Kossuth-díj, amelyre már ötször is felterjesztették, eddig elkerülte. Sértődött?

- Megsértődni-, ilyenre nincs időm. Az én dolgom a festés, maradjunk ennyiben. Ugyan szeretek Kossuth-díjat kapni, bár... Tényleg nem akarnék senkit nemzeti érzéseiben kicsit is megbántani, de Munkácsy-díjammal halkan azt mondom, szerintem Munkácsy valamivel jobb festő volt, mint Kossuth. 

- Mint az a deske.hu-n az internetes naplójából is kiderül, régóta várja, hogy legalább valamelyik művészeti akadémia a tagjai sorába emeli…

- Persze, építész diplomámmal még maradt bennem parány kisebbségi érzés. Pedig ősszel majdnem sikerült. Jelöltek és meg is szavaztak Széchenyi Művészeti Akadémiai tagságra, aztán kiderült egy apró technikai probléma: egyszerre csak egy 70 év fölötti tagot vehetnek föl. 72 vagyok. Ez már a második akadémia, ahova jelöltek és nem vettek föl. Széchenyi és Makovecz után talán nekem is alapítanom kellene egyet.
- A festés, a fotózás mellett - az ország alighanem legidősebb bloggereként - élete legkisebb rezdüléseit is dokumentálja. Ezt a fajta nyilvános naplóírást is munkaköri kötelességének tekinti?

- Tulajdonképpen igen. Bár fontosabb, hogy rettenetesen élvezek (monitoron) fogalmazni, órákig cserélgetni, míg meg nem találom a legjobb szavakat. Dilettáns e téren, mert egy profi ilyenkor szenved, nemdebár.
Persze az írás a felszíne a dolognak, gondolkodni jó, gondolkodni érdekes. Uszodából hazatérve reggel már ki se mozdulok itthonról, mégis élménnyel zsúfoltak a napjaim, alig győzöm feldolgozni, megírni. Eredendően egy Franciaországba szakadt barátomat, 2000 óta pedig a neten napi párszáz embert informálok, szórakoztatok, olykor még tanítok is, bocs. Remélem, nem bölcs kádi pózban.

- Hívő ember, de bizonyos körökben liberálisnak is mondják önt. A zsidótemetős festői korszakába is sokan valamifajta világnézetet látnak bele. Mit kezd az ilyen címkézésekkel?

- Katolikus vagyok, élem a hitemet. Vallásosan biciklizek és vallásosan mosok fogat, bizonyára így is dolgozom. Lehetek akár liberális is, ha annak van katolikus változata. De nem ilyen partok mentén mérem a világot. Na, akkor ide ez a kényes kérdés: nem szimpatizálok a zsidósággal. És nincs is velük bajom. Ahogy a pékséggel, népséggel-katonasággal, Hansággal se. Semmiféle -ság, -séggel. Isten szintén nem ismeri a többes számot. Nincs kollektív felelősség. Van Sanyika a szatyorral és van a púpos Sári néni a pult mögött. Bűnös ember, foglalkozzam a magam bűneivel.

- A Műcsarnokban megnyíló kiállítására évek óta készült. Ha ez az álma is beteljesül, hogyan tovább, milyen tervei vannak?

- Nem álmom, munkafázis, ez a dolgom. Tervek nincsenek, nem nézek, nem látok előre, nincs ott semmi. Avval foglalkozom, azért adok hálát, ami most van: ma reggel például a két 23 collos monitoromért. Egy tavaszi Harangvölgy-fotóm a háttér-kép rajtuk.