2014.09.18.                    html-2014/katolikus-radio-2014-09.htm        C.14680 -685

Katolikus Rádió / Legkedvesebb könyveim
olvasmányélményekről kérdezi Poór Tünde Váli Dezsőt

felvétel: 2014.09.18.
a teljes interjú

Szeretettel köszöntöm hallgatóinkat, Poór Tünde vagyok, beszélgetőtársam Váli Dezső festőművész.

****

PT:

Ugye ön itt született Budapesten, elég nehéz időszakban, háborús években és korán elveszítette édesapját. Az olvasmányok ebben az időben, ezek között a nehézségek között - hiszen édesanyja egyedül nevelte a húgával együtt – mennyire adtak önnek erőt?

VD:

Erőt, azt nem tudom így hírtelen, hogy erőt adtak… információt adtak. Anyám nagyon okosan úgy csinálta: elvitt valami barátjához, és onnét egy kosárral hozhattunk haza egy alkalommal ifjúsági és gyerekkönyveket. Amire így a legelejéről emlékszem: Vak Bottyánról, Mátyás királyról és később a Magyar – talán László – Afrika-kutatóról a múlt század közepén. Ezek férfiak voltak, felnőtt emberek. Nekem nem volt apám, nem is tudtam, hogy milyen egy felnőtt férfi, és az mit csinál, min gondolkodik. Ezekhez lehetett mérni a leendő világot. Ezek a legelső emlékeim.

PT:

Később, amikor már iskolába járt, miket olvasott szívesen? Akár költőktől, vagy novellákat, regényeket.

VD:

Milyen időszakra gondol?

PT:

Teeneger korában, amikor úgy az emberben kinyílik a világ, és kezdi keresni önmagát.

VD:

Azok érdekes évek voltak. Verseket 55 éves koromig egyáltalán nem olvastam, azóta szinte csak azt. Iszonyatosan tömör világ. A 14 és 18 éves korom között az 56 utáni évek, amikor egy nagy nyitás történt - ha emlékszik, vagy tud róla – a kortárs világirodalmat beengedték. Ez egy laza területe ennek az egész mezőnek. Dürrenmatt, a Max Frisch, a Camus – így hirtelenjében. Ezeket én mind végigolvastam nagy-nagy izgalommal. Az egzisztencializmust megismertem, nagyon meg is zavart, évekre. Hála Istennek, mert kellett gondolkodnom. Arra emlékszem, hogy másodikos gimnazista koromban elmentünk  az osztállyal három napos autóbusz kirándulásra, és az első nap Szombathelyen megtaláltam a Dürrenmatt kötetet, és megvettem, úgyhogy két napig utána csak kristálycukrot ettem, mert semmi pénzem nem maradt.

PT:

Melyik regényét?

VD:

Azt hiszem, hogy a „Baleset” című volt, amiben három ijesztő novella volt. Ezek nagyon kitágították a világképemet, és nagyon nehéz és érdekes feladatokat adtak.

Az egzisztencializmus nagyon belezavart az életembe, a gondolkodásomba, szerencse, hogy fiatal koromtól heti áldozó vagyok, és ezért az un. világnézetem alapját semmit nem zavarta meg, de azon túl mindent. Aztán 18 éves koromban kezembe adta egy tanárom Seneca „Erkölcsi levelek I-II.” kötetét, és az viszont teljesen pofán csapott. A sztoicizmus beépült az életembe, olyan módon, hogy a mai napig kb. 20 könyvem van a könyvtáram helyett. Diákkoromban már 300 könyvem volt, mert akkor már készültem az életre, volt érdeklődési köröm, saját könyvszekrényem volt, saját szobám volt, sőt saját katalógusom volt a könyveimhez. Aztán ezt egy tételben elajándékoztam a szekrénnyel együtt érettségi után, amikor a Seneca bejött az életembe.

PT:

Mi volt az, ami megragadta önt ebben a sztoikus filozófiában 18 évesként?

VD:

Ma már ezt nem is tudom hirtelen átgondolni. Tulajdonképpen az csapódott le, hogy a tárgyak nem mentik meg az embert a haláltól, a tárgyak szeretete. Azt mondja Seneca, hogyha elmész az uszodába, akkor gondolj arra, hogy el fogják lopni a pénztárcádat és lespriccelnek. Ha ezt vállalod, akkor menjél. Szóval ez belém ívódott, hogy vállalni, ami van, és másrészről pedig, hogy a fölösleg az szinte káros - úgy élem meg. Nem szeretem, ha három télikabátom van, mikor csak egyben megyek az utcára. Elfogadom, hogy van egész más életstratégia is, és sajnos mindenféleképpen lehet üdvözülni. A feleségemnek sok kiskabátja van, úgy is lehet üdvözülni. Tőlem ez teljesen idegen, ebben egészen másképp látjuk a világot.

PT:

Az egzisztencialista filozófia és az ilyen fajta regények miben kavarták fel az ön ifjúkori lelkét, mi volt az, ami akkor elgondolkoztatta?

VD:

Alig emlékszem már rá, mert ezt földolgoztam, átléptem rajta néhány év után, ma már evvel egyáltalán nem foglalkozom gondolatban sem. Ahogy fölbányászom, az egy perspektívátlan életet vetített ki, egy jövőtlen életet. Hogy mennyire mentek el ebben a gondolatsorban addig, hogy akkor viszont élj, amennyire csak tudsz ebben a pillanatban – erre sem emlékszem már. Valószínűleg ez irányban már akkor sem volt nagy csábítás felém, de hogy ez egy reménytelen világ, ahol kitett vagy, magányos, halálraítélt vagy, és társtalan vagy, tulajdonképpen éppen hogy csak létezel – alig emlékszem rá. Nagyon jó, hogy voltak ilyen ütközési pontjaim. Ez olyan, mint hogy nagyon jó, hogy nem vettek föl azonal a főiskolára, hanem segédmunkás voltam egy nyomdában, ahol kinevettek, mert a söprűvel nem oldalra söpörtem, hanem elérő-hátra, a lábamra söpörtem a fémforgácsot. Megtanítottak söpörni, meg sok minden egyébre. Ezeket se szégyellni nem kell, se sajnálni, ezek nagyon hasznosak voltak, nem kerülőút volt ez, hanem ezek a kitekintések.

PT:

Később aztán az Iparművészeti Főiskolára is járt és belsőépítészetet tanult. Ebben az időszakában, amikor egyetemista volt és érlelődött önben a művész, képzőművész… mi érdekelte? Milyen olvasmányok?

VD:

Nem emlékszem, de valószínűleg alig olvastam. Mi ott napi 8 órát-, este 6-ig benn voltunk majdnem minden nap. Egy korai könyvélményemre emlékszem, ami megtanított arra, hogy mi a szegénység, és egy életre megütött, hogy mi milyen rettenetesen gazdagok vagyunk. Az a Steinbeck-nek a Késik... az „Érik a gyümölcs”. A „Késik a szüret” az ennek a bevezető regénye, és jóval gyengébb. Az „Érik a gyümölcs”, ami nagyon megütött, de az annyira, hogy az tüske mai napig bennem. Ránézek egy koldusra és tudom őt, és tudom magamat, és tudom, hogy mi van. Úgy fiatalon az egy nagyon nagy ütés volt, olyan, mint egy első szerelem valami más létsíkon. Valamire rettenetesen megtanított. Erre a könyvre emlékszem.

Dürrenmatt. Camus, azt is 16 évesen olvastam. Az a létidegenségnek, a férfi felnőtt gondolkodásnak egy olyan tartománya, egyébként hitetlen tartománya, amit én nem értettem. Nem értettem a logikáját, a miértjét, a léptékeit, azok az ismereteimet tágították.

Dürrenmatt, Camus… a kortárs kisregényeket olvastam el, amik értelemszerűen az akkori világot térképezték föl, tehát tulajdonképpen ez a fajta irodalom a körbenézést produkálta, és indukálta a fölfelé és lefelé nézést, mert az ember az Isten és a pokol között koordinálja magát, és ezeket értelmezte és pontosította mindig újra. Illetve kellett ezekben újra koordinálni magamat.

PT:

Egy kicsit a festészetére sokan azt mondják, hogy nagyon egyszerű és trecentói, mint Szent Ferenc és az ő élete. Az ő életrajzát, ill. a róla szóló könyvet olvasta-e?

VD:

1984-ben elmentem a ferences plébániára, teljesen idegenül, és azt mondtam az első megtalált atyának, hogy adjon nekem korabeli ferences irodalmakat. Elmentem alkotóházba egy hónapra, - arra kértem -, és akkor mindent elolvastam a korabeli irodalomból. Úgyhogy most az imaközösségünk neve is Fioretti, mert az megint egy ilyen halálosan fontos koordináta.., hogy fejezzem ki egyszerűen, tisztességesen… egy tájékozódási pont az életemben, és remélem, hogy ma már a gesztusaimban, a gondolkodásomban is. Tehát ismerem a ferences irodalmat. Ferenc egy csoda. Amúgy egyébként civilben is zseni volt. Nagyszerű figura.

PT:

Mi az, ami az ő gondolkodásmódjában megragadta önt?

VD:

Erre így hirtelen nem tudok válaszolni, mert az egész lénye. A Fiorettinek ezek az aranyos anekdotái, amint teljesen kifordítja a normális gondolkodást. Hogy a rablótestvért vissza kell hívni, követeli, hogy azonnal hívjátok vissza az elkergetett rablótestvért, mert nem kapta meg az ebédet – hogy képzelitek?! Bocsánatot kell tőle kérni, hogy nem kapta meg az ebédet. Ezek olyan szélsőséges pontok, amiket tudtam, hogy meg kell tanulni, tudtam, hogy nem tudom teljesíteni, és itt látom a magam skáláját, hogy evvel éppen hogy állok.

PT:

Ha jól tudom, akkor Shakespeare is nagy kedvencei közé tartozik. Felesége mesélte, hogy korábban olvasott is fel a gyerekeknek nyaralás közben Shakespeare drámákat.

VD:

Ez a feleségem megszépítő megfogalmazása. Shakespeare-t egyáltalán nem ismertem, egy nyáron át olvastam, és megértettem, elfogadtam és rendben van, és tudom. Nem is érdekel továbbra.

Csak azért olvasok, és azért olvastam egész életemben, ami egy nagyon szűk látókör, de vállalom, hogy mit tudok megtanulni a saját életemre vonatkozóan. Tehát csak azért olvasok, hogy tudnék okosabban, értelmesebben, jobban élni. Engem az egész világ… nem érdekel, hogy a Jancsi és Juliska megtalálják-e egymást.

Amit azóta is olvastam, mit tudom én… Thomas Mann „József és testvérei-”t olvasom prózaként, szinte csak azt, negyven éve, hát annak az egyetlen szóban rögzíthető mondanivalója – a szeretet problémája. Lényegében ezt dolgozza föl az én fogalmaim szerint, és tanít a szeretetre. Tanít abban az állapotban, amikor harmadik napja a saját piszkában, összekötözött kézzel a kútban fekszik fél halottan, amikor tevegel, amikor cseveg a Mont-Kávval, aki a főnöke, aztán ő lesz a Mont-Kav főnöke… keverem a neveket… hogy hogyan kell viselkedni, hogyan kell a konfliktusokat szeretettel, magasabb rendűen egy emelettel följebb vinni, és megoldani. A József egy visszahozhatatlan zseni ilyen szempontból. Tulajdonképpen a fontos könyvek azért kb. mind ezt adják, a szórakoztatáson kívül. Tehát ha Déry Tibort vagy Ottlikot olvasok, hát kb. ott is létrejön ez a mező, megkapom ezt a mezőt. Nem szólva a versekről… de az egy más terület már.

PT:

Déry Tibortól, Ottliktól mik voltak a kedvenc olvasmányai, amik egyfajta eligazító pontot nyújtottak önnek?

VD:

Déry Tibort nagyon megszerettem, ellentétben sok-sok okos barátommal. Sőt, amit mindenki lekezel, és kinevet érte, a „Képzelt riportot” nagyon szeretem. Olyan létsíkjai vagy gondolkodási síkjai vannak, amik fájdalmasak, példaértékűek… – ha nem érti félre ezt a szót – egymásba csúsznak olyan gondolati és érzelmi síkok. Ugyanakkor elhülyéskedik avval, hogy fél oldalt ír a gazella alakú felhőkről, vagy antilopokról… és ott fölsorolja az antilopfajtákat. Szóval egyenesben hülyéskedik, nagyon szeretem. Ugyanakkor az „Ítélet nincs”, ami egyik öregkori összefoglalása, amikor ő magát úgy érezte, hogy elmegyek nyugdíjba, elmegyek Balatonfüredre öregembernek, okos embernek lenni, és akkor sorra vette az összes ismerőseit, írt róluk egy-egy fejezetet, némelyikről kegyetlenül, illetve nem is némelyikről, őszintén, és igyekezve – ez a leggyönyörűbb benne – igyekezve halálosan pontosnak lenni, ami hol fájdalmas, hol nem. Ha valaki igyekszik tisztességes lenni, és az is, és ugyanakkor olyan tehetséges, mint a Déry, akkor az remekmű.

PT:

És Ottliktól?

VD:

Ottliktól? Hát persze, az „Iskola a határon”, ami olyan szempontból a legérdekesebb, hogy nem tudom, hogy mit tanulok tőle, de tanulok. Csak a tanulás érdekel. Az Ottlikra azt mondom, olyan, mint egy távoli oboa zene, egy távoli zene, ami édes, fájdalmas, gyönyörű. Közhely, hogy mint zene vagyis lefordíthatatlan a szavakra. Valószínűleg ennek van szociológiai, történelmi, mindenféle vonatkozásai, hogy az apám is katonatiszt volt életének egy rövid idejében, a háborúban, meg mi minden logikai, meg értelmi kapcsolatot lehetne találni… érdektelen, érdektelen. Persze ez is valahol a szeretetről, és az időről szól, ami mindig egy fájdalmasan érdekes mezeje az irodalomnak is, meg hát nekünk is.

PT:

Említette, hogy a versek később robbantak be az életébe, de annyira, hogy van egy honlapja is, ahol szívesen beszél a kedvenc költőiről.

VD:

Igen, én nagyon szűk látókörű, vagy szűk körű vagyok, nagyon sok mindent kizárok az életemből. Nagyon zárt életet élek. Megvan az a baja a munkámnak, hogy nincsen nagyon vége, és valahogy úgy vagyok beprogramozva, hogy napközben olvasni szégyen, hiszen az munkaidő. Na de a munkaidő úgy néz ki, hogy ½ 10-kor szól a karórámon a vekker, hogy most már el kéne kezdeni befejezni a dolgokat, mert ideje lefeküdni, mert 10-kor oltani kell. Úgyhogy fogalmilag olvasásra egyszerűen nincs idő szánva. Ez szégyen. Úgyhogy néha penitenciának azt kérem, hogy napi 20 percet kelljen olvasnom, és meg is kapom.

Ilyen háttérrel a vers, ami a világ legtöményebb információ halmaza, azt hiszem, hogy még a Hankiss is így fogalmazta meg. Elismétlem: A világ legtöményebb-, amit az utókornak át lehet adni információt, ez a legtöményebb, a vers.

Én un. harmadrendű költőket olvasok, nem érdekel az eredeti ranglista, és ezért néha sajnálom magamat. Nem vagyok érdeklődő. Nekem beválik az, hogy évek, most már évtizedek óta esténként egy 10 percet beszélgetek. Baráti beszélgetés Zelk Zoltánnal, és Illyés Gyulával, akik engem tanítanak. Néha megnyugtatnak, azt mondják, hogy nyugi, ezt így kell, ez volt, ez nekem is volt, ez jó, maradj, csináld. Ezek olyanok, mint – ismétlen: nem volt apám – az apám. Vagy egy idősebb barát, ma már, hogy öregember vagyok... – egész életemben mindig az idősebbeket kerestem – ez olyan nekem, mint egy idősebb barát nekem. Aztán még van az Oravecz Imre, akit nagyon szeretek. A Rakovszky Zsuzsa, akit én fedeztem fel magmnak, ami ritka dolog, mert csakugyan nem vagyok érdeklődő, és így sajnos nagyon sok mindent nem ismerek. A Petri Gyurkát ismertem, és egy szűkebb tartománya, ami ma is nagyon fontos nekem.

PT:

Oravecz Imrétől mi az, ami fontos önnek?, vagy akár Zelk Zoltántól? Melyik versei? Milyen jellegű lírája?

VD:

Várjon csak! Oravecznek minden versét elolvastam, a prózája kevésbé érdekel, nem is olvastam el mindet. Több periódusa van, és mindegyikben vannak nagy értékek, amiket használok. Az, hogy ő ilyen bolondosan szerelmes volt, és ettől rettenetesen vergődött és nagy szamárságokat is csinált, és mindenféle kelepcébe beleesett, és amilyen tisztességesen keresi önmagát..., ezek a versei is nagyon szépek. Volt egy képzelt indián ősmítosz történet, amit ő megírt, ami egy hablaty és nagyszerű. Aztán, amire az Esterházy Péter azt mondta, hogy ez neki való feladat volt, a „Halászóember”, az a nagy kötete, amiben a falujának a múltját leírja, végtelen informatív, és bevallom, hogy itt örülök a többletinformációnak, holott ezek egyébként nem nagyon érdekelnek. Végtelen informatív, de talán azért, mert egy-egy embert leír, meg egy-egy szituációt, e mögött igaz tanítás van, hogy ők hogy csinálták. És én is azért írok most naplót a honlapon, és azért mondom magamat, sokszor nevetségesen magánügyeimet, mert tudom, hogy ez egy információ lehet valakinek, hogy azt mondja: „Aha, ő ezt így csinálta. Én nem így fogom csinálni, hanem 20 m-rel arrébb”, de akkor már tudja magát mérni valamihez, és akkor ez egy tanítás.  Vagy „Ezt ő rosszul csinálja” – hát ennyi.

PT:

De a versek nem csupán információt adnak, hanem nagyon sok érzelem is van benne és idő sűrítmény. Ezeket hogy dolgozza fel? Mennyire szereti?

VD:

Mondom, hogy az információ nem nagyon érdekel. Az információ vetülete érdekel, amit én hasznosítani tudok. Elsősorban az, hogy hogy élj, hogy élj értelmileg, akaratilag és érzelmileg és persze ezek érzelemteli dolgok. Nincsen kutyám – azt tudnám így simogatni, ilyen szeretettel, amilyen kapcsolatban vagyok egy-egy verssel. Ahogy simogat ő engem, vagy én a verset. Tehát ezek végtelenül gazdag dolgok. Ezek ma már nem tanítanak, öregedve, hanem megerősítenek. Én erős vagyok, de jól esik tőlük is egy – Isten tudja mi – egy simogatás, egy megtámogató történet, hogy ő ezt hogy, hogy neki ez így fájt, neki az úgy történt…

PT:

Esetleg más mai írótól szívesen olvas-e? Esterházytól vagy Petri Györgytől novellákat vagy regényeket?

VD:

Nem. Regényt egyáltalán nem olvasok. Ez helytelen és vállalnom kell ezt az egyoldalúságomat, vagy még az se, még egész egyoldalú sem vagyok, nem vagyok tájékozott és nem is keresem, nincs rá figyelmem, időm, pedig elhiszem, és tudom, hogy van sok érték. Nem foglalkozom vele. A mai irodalommal se.

PT:

Mi az, ami a mostani festészetében, esetleg, amit az irodalomból tanult, akár az érzelmekből, akár az információkból, vagy az életről, mi az, amit szeretne megvalósítani?

VD:

Én semmit nem szeretnék megvalósítani. A munkám az annyiból áll, hogy egy okker színhez egy nagyon pontos szürke színt találni. Ez nem intellektuális tevékenység. A műveltségem, az érzelmi életem, a tudásom, a génjeim nyilván benne vannak a képben, de ez nem a logikán és a gondolkodáson… ismétlem: nem a gondolkodási tartományon belül kerülnek bele. Én ezeket nem tudom – Isten óvjon attól, hogy tudjam – és a szegény kritikusok próbálják mindig szavakra lefordítani, ami történik. Ez nem a szavak és a gondolatok tartománya. Nincsen kapcsolat az olvasmányaim és a képeim között, és én egyébként ráadásul egy olyanfajta festő vagyok, aki nem tervez.

A festőknek egy része olyan, hogy „tudod, én olyan lusta ember vagyok, és kerülöm a munkát, de amikor már szétfeszít, hogy már pontosan tudom a kép minden részletét, akkor muszáj..., és akkor kirobban és megcsinálom.” Én nem szeretem ezt magamról elmondani, mert nem értik az emberek, de mégis így van: én 5 percre előre soha nem látok egy képet. Elkezdem és majd lesz belőle valami. Természetesen egy alaprajz fönn van, ami teljesen érdektelen. Tökéletesen érdektelen, amit 20 éve festek fogalmilag; két szék, egy ágy, egy asztal, egy sarok. Ez nem információ. Ebben semmi információtartalom nincs. Ez attól lesz – szerencsés esetben – hátborzongató tartalom, amiért 2milliót adnak, hogy olyan színek, olyan ritmusok, és olyan formák sikerednek oda, ami hátborzongató, anélkül, hogy tudnánk pontosan… nem hogy pontosan, pontatlanul sem tudjuk, hogy miért hat ránk. Egy szellemi, lelki érték jön létre, ami megfogalmazhatatlan, és kétségkívül hozzátesz valamit a világhoz.

PT:

Volt olyan már, hogy egy-egy sor festés közben, alkotás közben, vagy akár csak utazás közben feljött önben és elgondolkodott rajta – egy versből.

VD:

Nagyon szeretné, hogy én intellektuális legyek. Teljesen hiányzik belőlem ez a vonal. Egyébként is a gondolkodásom a csinálásra van fókuszálva. Tehát nem körbenézek, nem elgondolkodom a múlton… Elfelejtem, hogy mit csináltam tegnap délelőtt, mert azt már megcsináltam. Nagyon szűk a fókuszom, ami nem érdem. Nem érdem, tény. Így tudok működni, nem látok körbe, nem is nagyon érdekel, ebben még szégyenkeznivalóm is van, és akár meggyónnivalóm is van. Nem, nem megy másképp. Most ebben a pillanatban az érdekel, hogy a kompjuterbe mit fogok írni egy óra múlva, miközben magával beszélek.

PT:

Mi az, amit még szeretne elolvasni, aminek még szeretné felfejteni a titkát, akár versből, akár regényből, akár novellából?

VD:

Nincsen ilyen. Nincsen jövőképem. Nincsenek vágyaim előre. Sajnos. Nem tudja belőlem kihúzni. Nem szeretnék elmenni nyaralni, nem szeretnék most már elmenni New York-ba se, pedig talán meg lehetne oldani még egyszer. Nincsenek terveim. Munkaterveim sincsenek. A mai nap van, amit optimálisan kell megoldani. Szeretnék egy anorákot, de tulajdonképpen ez sem olyan fontos dolog. Nem akarok semmit elolvasni, sőt nem is akarok… sőt, nincs is szándékomban új regényeket, könyveket, szerzőket, verseket fölfedezni.

Illyés Gyulát nagyon szeretem. Van tőle egy válogatott kötetem 15 éve, még nem fejeztem be. Megszereztettem magamnak, mert ugyanakkor mohó vagyok ösztönösen és aztán ezt korrigálni is kell, megszereztettem magamnak Illyés Gyula összes verseit, ami nagyon nehezen elérhető könyv, nagyon kis példányszámban adták ki. A múltkor egy fiatal festőnövendéknek elajándékoztam, és nem is tudom már, hogy kicsoda, nem is tudok már utánamenni… nem lesz az elkövetkező pár évben, vagy évtizedben erre kapacitásom, azt hiszem. A válogatott versei, amiben van 500 oldal, az valószínűleg a halálomig elég lesz.

PT:

Miért fontos akkor önnek az olvasás, mi az, amit ebből kap?

VD:

Az olvasás már nekem nem fontos. Inkább feladatnak tekintem, ami édes, és ami végül is működik. Ez, ennyi és nem több, hogy majd minden nap 10 percet beszélgetek Zelk Zoltánnal. Ennyi az irodalom ma nekem. Nem több. És ez egyébként nekem minden.

PT:

Mi az, amit önnek tanít ezekben a verseiben?

VD:

Nem tudok erről újat mondani, nem tudok. Zelk egész érzelmi életét töviről-hegyire ismerem. Minden dolgát ismerem ezáltal, és nagyon szeretem. Nem tudom, hogy nem-e ez működik leginkább, hogy én nagyon szeretem.

Persze vannak mezők. Illyés Gyulának a „Ditirambus a nőkhöz”, ami egy nagy verse, figyelmeztetett arra, hogy mi férfiak soha nem fogjuk megérteni a nőket, és ez a dolog soha nem lesz rendben köztünk, és hogy nagyon tisztelettel kell kezelni ezt a helyzetet. Tehát ilyenekre figyelmeztet. Ha jövőre elolvasom ezt a verset, akkor újra figyelmeztetni fog.

**** 

Legkedvesebb könyveim című műsorunkban Váli Dezső festőművésszel hallhattak beszélgetést. A zenei szerkesztő Laczó Zoltán Vince nevében is megköszönöm a figyelmüket. Búcsúzik a szerkesztő Poór Tünde.