„Tiszta lapot kérek”

Népszabadság 2014. 09. 12.
Csordás Lajos

A Műcsarnok új igazgatója, Szegő György szerint kipukkadt a műkereskedelem diktálta sztárkultusz – teret kell adni a hagyományos képzőművészetnek is. Nem tudtuk meg, belép-e az egykori díszlettervező, kritikus az MMA-ba, de befolyásolni nem hagyja magát. Igaz, eddig nem is próbálták.

Ön, aki a régi, szabad szellemű kaposvári színház egyik meghatározó embere, miért egyezett ki egy erősen jobbra húzó társasággal, az MMA-val?

De hát nincs erről szó. Én bizalmat kaptam, és csinálhatok egy olyan Műcsarnokot, ami létre fogja hozni a nyitást. Nem lecserélni akarja, ami eddig volt, hanem kinyitni. És tiszta lapot kérek a sajtótól addig, amíg nem adok okot a bírálatra. Eddig nem adtam.

Babarczy László, „színházi atyja” hogy viszonyult ahhoz, hogy elvállalta az MMA-féle Műcsarnok vezetését?

Nem hatalmazott fel, hogy elmondjam, de lényegében pozitívan. Kérdezzen képzőművészetről... Az MMA-n tartottam egy koncepcióismertetőt, ahol válaszként elhangzott, hogy a Műcsarnokot meg akarják tartani korábbi független hagyományaiban. Miért gondoljuk, hogy itt valami szabadságelvonás lesz? A szalonokba valamilyen formában mindenki küldhet anyagot. A magyar művészek egyik legjelentősebb kortárs bemutatkozóhelye lesz.

Mióta nem az?

Nem tudom napra megmondani; ez nem azt jelenti, hogy lenézzük az eddigi gyakorlatot, hanem a minőség előtt szélesre tárjuk a kapukat. A minőségre koncentrálunk, de szélesebb körben. Azoknak a művészeknek is teret kell nyerniük itt, akik a hagyományos műfajokban alkotnak, akik nem jutottak ugyanolyan felülethez eddig, mint az a szűkebb kör, amely a nyugati művészet legprogresszívebb, technikafüggő tendenciáit követi.

Miért, azzal mi a probléma?

Az, hogy ez a közeg elvesztette a közönség érdeklődését. A rendszerváltás környéki művésszcéna megpróbálta a Nyugat érdeklődését a kilencvenes években is fenntartani, megpróbált bekerülni a nyugati művészeti kánonba. Ez Ausztrián túl nem sikerült, ott is csak Grazig. Húsz-huszonöt év után ezt be kell látni. Valami mást kell preferálni. Ráadásul a művészetcsinálás szerepét a kurátorok helyett a műkereskedelem vette át. A befektetői műkereskedelem diktálta kvalitás lufija most kipukkanni látszik. Hasonló válság jött létre, mint az ingatlanbefektetői piacon. Ezt a világot nagyon szépen megírta nemrég Martos Gábor a Műkereskedelem – Egy cápa ára című könyvében, mely szinte parodizálva mutatja be, hogyan csinált sztárt egy Charles Saatchi nevű angol médiamágnás-műkereskedő Damien Hirstből.

A Műcsarnok szeretné megtörni ezt a globalista művészetpiacot?

Nem gondolom, hogy megfordíthatom ezt az elüzletiesedett trendet innen a perifériáról, csak kihasználom, hogy tehetek valamit ellene, például úgy, hogy kinyitom a kapukat a tradíciók előtt is. Ezt képviseltem a képzőművészeti kritikáimban, egyebek mellett nyilván ezért is esett rám az MMA választása, amikor igazgatót keresett. A sajtó nagy része ezt a szabadság megvonásának állítja be, pedig inkább arról van szó, hogy az eddig érvényesülő tendenciák kevesebb teret kapnak.

Meg van mondva, hogy nincsenek kritikai kiállítások, nincs több Mi a magyar?-szerű kiállítás. Önnek is megmondták, hol a határ?

Ez a fajta határ belső tartás kérdése, és a saját értékítéletemre támaszkodva fogom megszabni adandó alkalommal. Például Serrano pisibe mártott keresztje tőlem távol áll, s nem is hiszem, hogy erre vágyik a közönség.

Az MMA részéről mennyire határozzák meg, hogy mi legyen a program?

Az elmúlt nyolc hónapban, amióta felkértek, hogy rendezzem meg az építészeti szalont, majd vállaljam el a Műcsarnok művészeti vezetését, semmilyen mértékben nem szólt bele az MMA.

Nem gondolja, hogy a maga részéről legitimálja az MMA térnyerését azzal, hogy elfogad tőle egy ilyen pozíciót?

A művészet egy befektetői piac eszközévé lett, én mint képzőművészeti kritikával foglalkozó és mint korábban kiállító művész ezzel nagymértékben szemben állok; most kapok egy sanszot, hogy ez ellen valamit tegyek, bolond lennék, ha nem élnék a legnagyobb magyar kortárs kiállítóhely vezetésének lehetőségével. Hiszen egyébként is így gondolkodom, függetlenül attól, kit legitimálok vagy nem legitimálok. A kaposvári színház sem volt direkt politizáló színház, hanem választást kínált: a saját gondolkodásoddal, ízléseddel, választásaiddal gazdálkodj magad.

Pályázata miatt nem nagyon kellett izgulnia egyedüli pályázóként.Mi szerepelt benne?

Lényegében az, amit most mondok. Konkrét neveket természetesen nem írtam.

Mi lesz a Műcsarnokban? Annyit lehet tudni, hogy jövőre képzőművészeti szalon.

Azt is lehet tudni, hogy az idei építészeti szalon helyén Csáji Attila kiállítása lett volna, s ez jövő év elejére csúszik.

Ha jól tudom, ő az MMA alelnöke. Nem lóg itt ki a lóláb?

Ezt az évet még elődeim állították össze, de Csájiról azt gondolom, hogy a fényművészet felé való tájékozódásban olyan jelentős, hogy a 2015-ös, UNESCO fény évében egy műcsarnoki bemutatkozás jár. De nem szeretnék jövőre más „összes termes” életmű-kiállítást. Számomra érdekesebb, izgalmasabb, hogy a három teremsorban külön, de egymással valamilyen kontextusban mutassunk be kiállításokat, s ez a világ teljességére kitekintő képzőművészeti attitűdöt is enged.

Nem gondolja, hogy korrekt lenne egy termet átengedni a szalonon azoknak a fiataloknak, akik tiltakoztak az MMA térnyerése ellen? Egyfajta ellenszalonként?

Vannak elképzeléseink, hogy miként lehetne teljes nyitottságot létrehozni, de ezt elsőként nem a Népszabadsággal akarom megbeszélni.