2014.11.        html-2015/deske-film-leirva.htm            C.15045 - 054

 

 

Váli Miklós: Deske film

első vetítés: Műcsarnok-2014

 

Végrendelet, Budapest, 2000 november 3.

 

Én, alulírott Váli Dezső, ép elmével, világos tudattal és szabad elhatározásomból úgy rendelkezem, hogy halálom esetén nem kell csinálni semmit.

Képeim szétszórva. Neten és CD-n minden munkám megnézhető.

Minden jó helyen van ott, ahol van.

 

A szakmába beletalálásom az váratlan történet volt, mindenkinek és magam számára is teljesen váratlan. Egész egyszerűen édesanyámtól előző karácsonyra kaptam egy üres fekete fotóalbumot - én akkor már fotóztam – avval, hogy majd a fotóimat beleragasztom. Én ezt nem erre használtam, hanem fölírtam fehér ceruzával az első lapra, hogy „mégis szép az élet” – kérdőjel, felkiáltójel. És elkezdtem az én kedves emlékeimet, amik az élethez kötöttek, beleragasztani. Például annak a pezsgősüvegnek a címkéjét, amit az Országos Bajnokságon második helyezettként 16-17 éves koromban kaptam. Meg fotókat, evezős fotókat. Sajnos ezeket, ma már valóban sajnálom, nincsenek meg, evezős fotókat. De hogy ezek a fotók kicsit érdekesebbek legyenek, színes papírból kis girlandokat, díszeket ragasztottam a fekete papíron a hátuk mögé. Egy napon elmaradt a fotó, és alul egy fűrészfogas fehér lap volt fölülről egy vörös meg egy szürke lefelé mutató, tulajdonképpen nyíl, és azt mondtam, azt írtam alá fehér ceruzával, hogy „légitámadás”. És evvel megtaláltam a szakmát. Másnap a Móricz Zsigmond körteret ugyanígy leábrázoltam papírból és színes ceruzából. Akkor hirtelen ezt elkezdtem csinálni, a kis-nagylányom falán ma is ott van ez a „Körtér éjjel” című kollázsom. Nagyon hamar temperát vettem, és avval folytattam. Anyám a tudtomon kívül elvitte egy festőművészhez, aki anyámat megbíztatta és így elkezdődött ez az élet. Életemben először tudtam, hogy mi akarok lenni.

03:35

Hogy ez lesz a szakmám, azt nem tudtam, nem reméltem. Az túl magas, túl szép volt. Nem voltam én ilyen bizakodó típus, de hogy valamiben nagyon – az evezés után a második dolog, amiben nagyon otthon vagyok, nagyon fontos, azt megtaláltam.

A gyerekkoromra nem szoktam nagyon visszaemlékezni, nem foglalkozom vele – sok embernél tapasztalom, hogy mindig oda nyúlik vissza, ha gondolkodik, vagy valamire visszaemlékezik – egy fontos pillanatra emlékszem, 9 éves voltam, amikor az iskolakezdésre, nyaralásból hazaérve íróasztalom várt a külön szobámban. Kinyitottam a középső fiókját és benne egy bőr aktatáska volt. Akkoriban még előtte hátas táskát hordtam. Ez valami módon a felnőttség érzetet kelthette bennem, mert ma is így emlékszem vissza rá.

A Barcsay anatómiája volt a párnám, arra emlékszem.

Képeslapból kivágott absztrakt képet, mind a kettőt betettem egy üveg mögé, de egymástól elcsúsztatva, ferdén kilógtak az üveg alól sarkosan, és az nagyon érdekes volt nekem.

Érettségi körül anyám két dolgot akart átadni. Édesapám pecsétgyűrűjét, családi pecsétgyűrűjét, és akkor már apám 15 éve halott, és egy levelet, amit apám 45-ben, hadifogságból írt ki, feltételezhetően tudta, hogy meg fog halni, a fiának. Én a pecsétgyűrűt mondtam, hogy köszönöm szépen, én nem hordok gyűrűt, és visszaadtam. A levelet pedig nem vettem át. Ma is ugyanígy csinálnám.

Apámról emlékem nem volt. Két és fél éves koromban láttam utoljára. Nyilvánvalóan az volt mögötte, hogy engem ne utasítson visszautasíthatatlanul egy halott, hogy mit csináljak.

Édesapám túlkoros volt 41, vagy 42 évesen, nem hívták volna be, de egy németellenes kijelentést tett a bankban, amiért egy nyilas följelentette, és ezért behívták, és mint tanult ember, ő rögtön valamilyen tiszti rangot kapott automatikusan, és Oroszországba és vissza kísért katonakórház vonatokat.

Még hallottunk róla egy hírt. Hadifogságba került Kurszk mellé. Furcsa módon, bennem 10-12 éves koromig úgy élt valamilyen dezinformáció, hogy ő visszajöhet. Anyám annyit sírt, és annyira nem beszélt erről, és talán a logikán túl is reménykedett, hogy… ezt valószínűleg nem tudta, hogy én egy ilyen kétségben éltem.

56-ban 14 éves voltam. A győzedelmes napokban lementem a húgommal – ő 13 éves volt - , és ezekkel a nagy fogókkal a 14 kg-os bazalt kockákat, amikből barikádok voltak keresztben a Bartók Béla úton, azokat szedtük szét. Mert hát akkor ugye már győztünk, és másik is ezt csinálták. Egy elhaladó járókelők ránk szólt, hogy ez még korai lesz.

Aztán láttam piros és kék lábas fedőket végigszórva a Bartók Béla úton, keresztben, mert arról az orosz tankok azt hitték, hogy aknák.

Jártam akkor még le az utcákra. Vagyis körülnézni a Körtéren, anyám messzebbre nem engedett.

A gimnáziumot nem szerettem, meg semmit nem szerettem én, nem akartam semmi lenni, nem tudtam, hogy mi akarok lenni, semmi jövőképem nem volt.

8:01 

Életemben eddig három szép befejezésre emlékszem. Az egyik 1976-ban, amikor az Assy kutyámat, aki egy bernáthegyi volt, fölneveltem, elajándékoztam, elméleti megfontolásokból. A második, amikor ezelőtt 5-6 évvel egy gyűjtőm kivett az Alpokba, életemben először síelni, és fekete pályán egyszer-kétszer szépen le tudtam még menni, és evvel elbúcsúztam a síeléstől. A harmadik elbúcsúzás volt talán a legszebb. A fiam megszervezte, hogy a 70. születésnapomra elmehettem evezni a hajógyári öbölbe. Az edző megkérdezte, hogy milyen csónakot kérek, mondtam, hogy Skiffet, ami, ami, hát önmagában… ugye az egy nehéz hajó, mármint nehéz, ahhoz kell tudni evezni, ott nincs segítség. Még megkérdezte, hogy hány éve eveztem utoljára, s mondtam, hogy 46. És kimentem… és megrendítő volt.  

9:40

Magyar Iparművészeti Főiskola. Nagyon jó iskola volt. Több tanárunk volt, mint ahány diák. Napi, általában napi 8 órát bent voltunk. Személyes barátságokkal – lehet mondani a tanárokkal, akik az életüket is átadták. Mentem a folyosón, Proustról beszélgettünk, elhaladt mellettünk a statikus tanárunk és beleszólt, hogy „nem az, nem úgy volt”.

Aztán volt úgy, hogy egy szerelmes búcsúzó levelemet ebédidőben a közeli étteremben a tanáromnak adtam át korrigálni, mielőtt a lánynak odaadtam volna.

Hogy a főiskolára kerültem, nagyon beleszerettem, és a mai napig egy elhagyott szerető a belsőépítészet, vagy az építészet. Ami a japán és a francia …………………….. folyóiratokat rendszeresen néztük az Építőművész Szövetség könyvtárában, egy gyönyörű szakma. És elhagytam a festést, avval, hogy én akkor mégiscsak belsőépítész leszek, holott leírt mondatom volt a mai napig megvolt, első év elején leírtam a naplómban, hogy most a festészetet le kell adni a ruhatárba, és egy feladatom van öt éven keresztül, hogy a ruhatári jegyet el ne veszítsem.
11:16
 

1956 után egy nem nagyon közismert erős nyitás történt az irodalom terén, olyan módon, hogy a nyugati kortárs irodalmat beengedték, egy szűk, entellektüel körnek. A Dürrenmatt, a Max Frisch, a Camus. Ezeket én mind végigolvastam. Egyebek mellett a Steinbeck „Érik a gyümölcs” kötetét is. Ott a szegénységnek a leírása, megrajzolása, az pofán csapott. A mai napig, a mai napig, hát… zavarban vagyok, ha egy koldust látok. Szégyenkezem. Megtanultam, megtanultam és ez megmaradt, hogy iszonyatosan gazdag vagyok. A tartalék pénzemmel, a nagy fekete autómmal, a ruhával, a meleggel a lakásban. A folyóvízzel. Szoktam a folyó vízért – erre a Tamás atya tanított meg – ha nem tudsz miért hálát adni, adjál hálát azért, hogy folyik a csapból a víz.

 

A festőéletem első nagy emberélménye, az nem a mesterem volt, akit ugyan nagyon kedveltem, hanem egy kortárs festő, akivel egyidősek voltunk és én nagyon nagyra értékeltem már, Kecskeméti Kálmán barátom. Ő tanított meg sétálni az éjszakai Budapesten, és ő adta a kezembe a Strindberg „Egyedül” kötetét, amiből megtanultam én is egyedül sétálni, meg fölkészített az öregségre, az egyedüllétet egy akkor 58 éves ember, aki a halálára készült, ahogy ő elmondja a mindennapjait.  

13:26

A főiskolára, mivel rajzzal fölvettek, egy középkorú modellnek a portréja, az véletlenül megmaradt. Később, amikor én benne voltam ugyanott mint főiskolai tanár a felvételi bizottságban, mentünk a rajzokat nézni körbe-körbe. Ezt a képet megmutattam nekik, kinagyítottam újra eredeti méretben, hogy egy kedves barátom fiának a munkája. Nem ide akar felvételizni, úgyhogy felelősség nélkül, de kérem, hogy független szemmel nézzék meg, hogy hogy áll ebben az 1-től 10-ig való pontozásban. Kisöpörték, hogy sajnos nem alkalmas.

14:19 

67’-ben diplomáztam. 68’-ban kerültünk össze Katával viharos gyorsasággal, és nyáron meg is esküdtünk. Édesapja szerzett egy lakást a Gellért-hegy tetején. Oda költöztünk, egy aranyos kis lakás volt. Én akkor belsőépítész voltam, öt évig nyaranta a zebegényi Szőnyi István Nyári Szabadiskolában tanítottam festészetet, illetve nagyon hamar ebből mozaikszakot csináltam és aztán még tovább ment ez mondjuk kollázs-montázs szakká. Ott a tanárokkal együtt ebédeltünk és én leejtettem egy süteményt. És utólag mondta Szüts Miklós - aki aztán barátom lett -, hogy nézte, hogy nem hajolok le érte. Azt gondolta magában, hogy ez egy vagy nagyon fegyelmezett ember, vagy nagyon fegyelmezetlen. A következő évben együtt tanítottunk, összevontuk az osztályunkat. Olyan fokon belső barátom lett, hogy mindent tudott rólam, a szomorúságaimat, a volt szerelmeimet, a múltamat, a jövőmet. Iszonyú sokat tanultam tőle, mert egy harmonikus és nagyon okos ember volt, nagyon nagy szeretettel. A mai napig, hogyha előfordul, hogy valami nagyon kényes levelet kell megírnom, akkor fölhívom, és előtte korrigáltatom vele. 

16:12

Egy nyári délután leutaztam hozzá Vác mellé a műtermébe. Akkor – Isten tudja, már közelítettem a 40. évemhez, amikor sikerült egy Volkswagen-t megvásárolnom, egy kiállításomon az állam megvett egy nagy képet. Megvolt az autó, egy világos, fehéres bogár, amit ott, a műterme udvarán festettünk boci foltosra, a svájci bociknak a formavilágát vettük át. Ő segített ebben. Időnként nekem el kellett haladnom 40 km-es sebességgel előtte, hogy lássa, hogy már elég-e a folt, és elég bociszerű-e. Ennek aztán az volt a hátránya, hogy én azokban az években úgy vezettem, mint egy állat és minden rendőr ismert, megismert sajnos, és próbált… előfordult, hogy megpróbált utolérni.

Erről a zebegényi nyári iskoláról valamit.

17:18 

Második évben fölhoztak a diákok egy kétméteres uszadék fát, gyönyörű volt, kitettük az osztály közepére, mint egy szobor. Azt mondtam… azt mondtam, hogy én nem mondok semmit. Amit akarnak ebből, hozzanak ki, ez a mai feladat. Délutánra - azt hiszem 22 ember volt - 22 féle módon fogalmazták meg, amit ebből ki lehet hozni. A legkedvesebb nekem az volt, aki egy mesét írt róla, a benne lakó manókról. Volt aki… rengeteg gombostűt szúrt le sorba, kalapált bele, az erővonalait megrajzolni. Este összeültünk, és ez a 22 diák megtanulta a másik 21 szempontot - volt, aki persze lefestette, lerajzolta -, hogy hogy lehet egy ilyen tárgyat, egyáltalán hogy lehet egy ilyen tárgyat nézni.

 

14 éves voltam, amikor Dobszay megmutatta nekem Paul Klee „Seefahrer”, a „Szindbád” című képét, ami akkor nagy erejű volt számomra, és azóta is megmaradt. És az egész korai életemben Klee volt az apám. Úgy is mutatkoztam be a svájci múzeumban, egyszer a titkárnőnek. Rohant az igazgatóhoz.

Koraiak közül a trecento, amit Csomay szerettetett meg velem, az olasz trecento.

 

Természetesen sok képet néztem, és ezek… ez egy önálló egyetem volt. Az Egrynek a földön túli lebegése. A Csontvárynak megint csak egy világon túli lebegő világa, ami nagyon markáns, fanyar és ugyanakkor boldog. A Derkovitsnak ámultam a kompozíciós ötleteit, és a magyar festők közül, mert kevés magyar festő tudja a színeket, ő aztán fantasztikusan tudta. Aztán van a Morandi, aki hitelesítette az életemet avval, hogy nem erkölcstelenség 25 évig ugyanazt a témát festeni. Ez nagyon jól jött nekem és nagyon szeretem a munkásságát.

 

Aztán később sok képet láttam. Ezért is mentem ki elsősorban New Yorkba, a Metropolitan Museumba. Legalább tíz-tizenötször voltam minden nap reggeltől estig. Persze evvel együtt New Yorkot fölülről megnéztem, a kocsmái és az éttermei azok, amik nagyon nem érdekeltek. A látvány, az élet és a távolságok, a terek, az utcáknak a dinamikája. Persze múzeumból jövet és múzeumból menet.

Nagyon szerettem azt a várost. Háromszor sikerült oda kijutnom.

21:17

Rothko-t nagyon hamar megismertem. Az megrázó, az életműve. Mai napig is, hogyha elvesztem a bizalmamat a nonfiguratívban, vagy az absztraktban, akkor hozzá folyamodom, mert tökéletesen hitelesíti ezt a területet. Az egy sziget, az egy csoda. Mindenki csoda persze, meg mindenki sziget persze. A Schiele, aki végighorgol egy nád, vagy cseréptetőt úgy, hogy szász számra a cserepeket végig rajzolgatja, és ugyanakkor olyan borzalmas intenzív és halálos vonalai is vannak, olyan halálos vonalai, olyan erős – és hogy ez egy emberen belül, ez a kettősség…

22:21 

Véletlen eltévedtem, egy barátomat… hát konkrétan a Szütsöt kísértem el egy esti misére, vasárnapi misére, ahol az atya azt mondta, hogy térjetek meg!, dicsőítsétek az Urat napi 20 percet!, és üdvözültök. Én szeretem a számokat és a konkrétumokat. 20 perc. Ezt tudom. Másnap fölkerestem az atyát, hogy ezt hogy értette pontosan, és kitettem egy magnetofont az asztalra, hogy el ne felejtsem, amit mond, amin utólag jót röhögött, mert az államvédelmi folytonosan lehallgatta. De tényleg Isten megtréfált, hogyha én a számokat szeretem, hát tessék, itt vannak a számok. Hát valóban egy órát imádkozom reggelente, inkább 58 percet.

Az imaközösségben napi feladatként én két imaszándékot kértem mindenkitől. Imádkozzunk a budai Ferences rendért és imádkozzunk a mindenkori kormányfőért. Ez hol Gyurcsány, hol Orbán. Isten kegyelmébe ajánljuk a napi munkájukat és Isten szeretetébe.

23:36

Ha jól emlékszem, Vence-ban van az a Matisse kápolna, ami világhírű és egy nagyon kedves apáca bevitt. A keresztút, ami nagyhírű, azt nagyon megnéztem. Hazaérve, hosszú munkával végeztem el magamban, hogy ez nem tetszik. És akkor valahogy beugrott, hogy megpróbálom én, logókká formálva egy-egy stációt, nagyon egyszerű grafikai jellé. Elkezdtem rajzolni. Akkor éjjel-nappal, a 6-os villamoson – mindig ezt próbálgattam, sok változata született, és aztán megcsináltam. Később ezt egy ötlettel újságpapír háttérre csináltam meg. 20 évvel később visszatért a téma, akkor

egy Ausztráliában lévő pap barátom kért egy keresztutat postán magának. Akkor ezt megcsináltam, és a rendszerváltás évében jutott eszembe, akkor hónapokig gondolkodtam előtte, és megcsináltam ezt koldusfotókból, 1930-as budapesti koldusfotókból.

Ezt a keresztutat meglátta a Mozgó Világ főszerkesztője, és azonnal elkérte publikálni. Mondom hát hogy, - ez tizennégy stáció, hogy képzeli elrendezni? Oldalanként egy. Ami döbbenetes volt. Viszont azonnal rájöttem, hogy ezek négyzetes formájú fotók és téglalap alakú az újság, és összecsattant egy ötlet. Én pár évvel korábban egy lelkigyakorlatot vezettem és ahhoz csináltam a pácienseimnek egy listát, hogy ki mindenkinek kell az életben megbocsájtani, amit randomban a tizennégy stáció fölé fölírtam, aminek semmi köze a stációkhoz, de mégis végzetesen köze van. Hogy ez ne legyen fölülről jövő kiokítás, tanítás, ezt az akkor azt hiszem hat éves kisfiammal írattam meg, aki időnként eltévesztette a betűket és rémülettel rám nézett. Mondtam: nem baj, húzd át és folytasd!

25:44 

„Békét akarsz? Magadnak is? Egyszer és mindenkorra meg akarsz-e bocsátani mindenkinek? Azoknak, akik: büdösek, a boltban becsaptak, gumibotot hordanak, rosszul javították meg vízcsapodat, félrekezelték édesanyádat, akiket a mamád utál, ellenségei minden hitnek, gyűlölik a magyarokat, tehetségesebbek nálad, nem figyelnek rád eléggé, lehányják a lépcsőházat, bömböltetik a magnót éjjel, nem adták neked kölcsön a..., nem hitték el neked, hogy... mással randevúztak helyetted, szebbek nálad, egyszerűen csak jól elkéstek, megvertek vagy szüleidet, akárcsak sportban, gazdagabbak, fecsegősek, megették a tízóraidat, tehetségtelennek tartanak, megmosolyognak, eltörték a kedvenc bögrédet, vezetnek téged, pedig alkalmatlanok rá, pornót készítenek, öregek és csak a macskájukat szeretik, túl nagy fülbevalót viselnek. Meg akarsz-e bocsátani Hitlernek, minden diktátornak, minden nációnak, meg tudsz-e bocsátani az Atyának, hogy jobb sorsot szánt neked, és ezért most keresztbe tett neked? És magadnak, hogy a múltkor olyan csacsi voltál? És hálát akarsz-e adni mindezekért?!

 

Van egy barátom, aki ötévenként rákérdez, hogy hogy lehet, hogy egy műtermet festek 20 éve és egy kereszt soha nincsen a falon. Erre az a válaszom, hogy nem attól szakrális egy kép, hogy „bocsánat”, hogy Jézuska van rajta. A Pilinszky azt mondta, hogy szakrális művészet, az tautológia, vagyis szóismétlés. Az én fogalmaim szerint minden kép fölfelé mutat, ami valamit ér. Én úgy mondom, hogy egy villanás időre megmutatja Isten köpenye szegélyét. Minden jó mű fölfele néz, ki hogyan fogalmazza, mi a világnézete. A jobb felé, a vágyott jobb felé. Erre buzdít, erre való az egész. Ezért okoz vágyat, ezért okoz örömet.

 

Ahogy elkezdtem a festést már teljes erővel, hogy két évvel a diplomám után szabadúszó lettem. Tájképeket festettem, alkotóházakba jártam. Az egyik tájkép részletet, kitakartam egyik sarkát, hogy az úgy nagyon jó volt. Ami nem olvasható volt már rajta, hogy ott egy fatörzs van és egy hegyoldal, az a címe, hogy „Angyali üdvözlet”. Fölfedeztem a nonfiguratívot a magam számára, és 10 évig ebben boldogan lubickoltam. Míg valami módon megrettentem ettől a szabadságtól, mint elég sokan mások is. Én akkor már zsidó temetőket fotóztam egy véletlenből adódóan egy-két évig. Ijedtemben lefestettem az egyik képet, és egyáltalán nem szakrális okokból, hanem technikai és formai, vizuális okokból kiderült, hogy ez nekem nagyon fekszik. Itt nagyon pontosan meg tudom azokat a ritmusokat, formákat és színeket csinálni, amit én szeretnék. Ez egészen tartott kb. 3 évig, 160 temetőképet festettem, amikor láttam, hogy ezek egyre gyengébbek, és akkor ezt egy kemény ütéssel, vagy mozdulattal abbahagytam, hogy akkor ez nem.

 

Amikor ugyancsak egy fotóm került a kezembe, egy műtermemet ábrázoló fotó… én a műtermemet nagyon sokat fotóztam, mert az összes kiállításplakátom műteremfotó volt, valahogy ezt kedveltem. Egy ilyet elővettem és itt rezzenetlenül megtaláltam azt, bizarr módon, amit előzőleg a zsidó temetőkben, hogy azok a formák, arányok, ritmusok és színek, amiket én szeretek, vagy szeretnék csinálni, hogy az itt átment, átmentődött…, vagy hogy mondjam, kontinuisan egész egyszerűen folytatódott ez a világ.

31:31

Érettségi körül adta kezembe a történelemtanárom a Seneca leveleit, amit megtanultam. Akkor és rögtön elajándékoztam a több száz kötetes könyvtáramat, és minden egyebet is, amit lehetett, ami nem volt fontos. Ez a mai napig megmaradt bennem, talán modorosság is valamennyire, de talán tiszta szívből ezek engem mindig segítenek pl. lelki nehezebb órában. Ez tovább visz, ha a fölöslegeimet kidobom. Mai napig valahogy úgy érzem, hogy nekem úgy etikus, csak úgy etikus élni, ha ilyen értelemben szegény maradok. Úgyhogy ez a mentalitás rezzenetlenül, probléma nélkül átmentődött a munkám világába is, és a

33:30

mai napig megkönnyebbülés, hogyha a vizuális környezetszennyező, közepes, vagy gyengébb képeimtől megszabadulok. Ez időnként egy áldásos munkafolyamat, és nagyon hálás vagyok, amikor a tehetségem létrejön, nagyon ritkán, hogy észreveszem egy képről, vagy képcsoportról, hogy ezek rosszak. És akkor kapnak esetleg még egy-két hónapot, de amennyiben nem, akkor az a dolgom, hogy a kis szovjet körfűrésszel kapcsolatba hozzam őket. Ez se nem hisztéria, sokkal inkább, sokkal inkább egy megnyugvás, hogy nem csináltam bajt a világban, hogy rossz képekkel nem árasztottam el.

 

A Fiatal Művészek Stúdiójával viszonylag fiatalon kivittek minket Párizsba egy közös kiállításra. Három vagy négy képemet vitték ki, és ott árazás, meg Grand Palais szóba került, és ijedten jöttem rá, „Az ékszerkereskedő vasárnapja” című képemet én akkor nagyon fontosnak tartottam, és beírattam a jegyzőkönyvbe, hogy ezt nem adom el. És abból jöttem rá – igen hamar -, hogy én nem a német, nyugatnémet fogorvosoknak akarok festeni, hanem akármilyen patetikusan hangzik, hanem az én és a te unokáidnak, ennek az országnak. Itthon is maradt az un. életművem. Most már mindegy. Bizony, ezt föloldottam, és most már itthon van, ami kell, és jó helyen van, ami kell, ami megérdemli. Úgy gondolom, hogy egy kisebb része a magyar kultúrát építi annak, amit csinálok. Ezért nem engedtem a képeimet külföldre, és ezért ajándékoztam a jobbnak gondolt munkáimat múzeumoknak.

 

Az írás váratlanul fontos dolog lett számomra, méghozzá nagyon fontos dolog. Megdöbbenve vettem észre visszamenőleg 20-30 évre, hogy én nem az életet végigcsináló és eltűrő ember vagyok, hanem végig élvező ember vagyok, tele boldog pillanatokkal, örömökkel, amiket elfejtettem, hogy én ebben élek. Az írás ezt nekem… pofán csapott, megmutatta.

 

Felnőttként a saját életem mellett reggelente futottam és jógáztam 14 évig. A jógát azért hagytam abba, mert megtaláltam a Lukács uszodát 1990-ben. Azóta ott naponta 1200m-t úszom.

 

Amikor föltalálták az internetet és a blog lehetőségét, én azt megcsináltam elég hamar, nem evvel a szándékkal, hanem egész pontosan azért, hogy az opuszjegyzékem ne egyetlen golyóstollal írt példány legyen. Ez nem hiúsági kérdés volt, hanem hogy egész egyszerűen amit csináltam, ha kell valakinek, elérhető, megtalálható és pontosítható legyen. Úgyhogy megcsináltam a teljes opuszjegyzékemet, minden képemet, fotómat, grafikámat, kutyafülét föltettem, beszámozva, adatolva. A honlap ezért készült. A negyedik napon Szüts Miklós barátom azt mondja, hogy „öreg ez nagyon klassz”. Akkor ez még nem nagyon volt. Mai napig nem nagyon vagy életmű katalógus, interneten. Ez nagyon klassz, megnézik, megnézik mit festettél, aztán megnézik majd félév múlva. Kellene valami aktuális is. Azonnal becsattant, hogy ezeket a havonta írt leveleket, amiket cédulán gyűjtök, ezt át kell tenni internetre, és azonnal kiderült, hogy ezt nem havonta kell írni, hanem naponta. Kiegészült avval, hogy fotóztam is, meg a festményeim is megvoltak. Tehát az életemet képekkel és szövegekkel azóta naponta írom, most már nem tudom… 14. éve, ha jól számolom. Most napi 130 körüli olvasóm van, és egy új baráti kör, mert visszajeleznek. Fölteszek egy félig kész képet és akkor kapok egy levelet azonnal, hogy túl piros. És lehet, hogy igaza volt, mert hajlok rá, előfordult, hogy azonnal átfestettem. A korrektúra.

Egy teljesen ismeretlen embertől, Kanadából kapok egy levelet, hogy itt vagyok két gyerekkel, a férjem elhagyott, a nyelvet alig tudom, tökéletesen magányos vagyok, haza nem mehetek, mert itt van a két gyerek. Ezért egy pár levelet váltottunk, hogy valami magyar szót, gondolatot halljon.

 

Nagyon szeretek írni, bűnösen szeretek, nagyon jó. Nem írni, gondolkozni.

 

A politikának valószínűleg mindig van kapcsolata a művészettel és fordítva is. Én erről nem nagyon tudok. Ezt azokra hagyom, akiket ez inkább érdekel. Én szűkösebben, csak a saját területemre nézek.

 

Hogy egy kép gondolatból indul, ez azt hiszem Altamirában elkezdődött. A szentképeknél erőteljesen folytatódott például. A portréknál. De amikor nyilvánvalóan megrendelésre készültek a XIX. század végén a Grand Canyont ábrázoló 4m-es amerikai táblaképek – vannak köztük ámulatosan gyönyörűek – ott is valami ki volt találva gondolatilag előre.

A másik véglet is létezik, és éppen úgy létezik. Én egy képet - sokáig szégyelltem magam előtt is bevallani – három percre nem látok előre. Tehát nemhogy tervem nincsen, hogy hova akarok eljutni, de még utam sincsen. Valami történik, amit aztán sebesen igyekszem kijavítani, és ha eljutottam egy nyugvópontra, akkor keresem a következő lépés helyét, ami nem annyira ingoványos.

A műnek mindig az a célja, hogy fölemeljen téged, lélekben, szellemben, a legfontosabb dolgokra irányítsa a figyelmedet. Önvizsgálatra, szerelemről, halálról, életről, szenvedésről, örömökről szól. Hogy a művészeknek ebben mi a szerepe, az egy kérdéses dolog, mert ez titok. A művész egy nagy kondérba beletesz szárított denevér hájat, gilisztákat, macskabelet, szarvasbogarat, darazsakat, ezt az elegyet aztán keveri, nagy fakanállal, hetekig, hónapokig, egy-két évig, akkor egy füstlobot vet, és ott csillog a színarany. Ez alkímia. Nem tudni, hogy miből mi lesz, mikor, lesz-e valami belőle. Ez a szakma.

 

A Katát hét év kezelés után meddővé nyilvánították, és akkor örökbe fogadtunk egy kislányt. Belementem, rettenetesen féltem a helyzettől. Féltettem a munkámat, a szakmámat. De hát ilyet egy nőtől nem lehet megtagadni. Nem volt választás. Egy kislányt elvihettünk, ha akartunk, a ház fűtőjének a protekciójával, mert egyébként éveket kellett volna várni. Isten csodája volt, hogy amikor megláttam… minden félelmem elmúlt, minden félelmem elmúlt. Nagyon megszerettem. Varrtam neki egy kutyát, daxli kutyát, én elöl az orrát varrtam, és ő már hátul simogatta.

Azokban az években én nem tudtam elképzelni, hogy egy fiúgyerek mire való. De a Zsófi, az anyja hasára ráfeküdve beleimádkozott egy gyereket. Minden orvosi csoda…, minden orvosi elképzelés ellenére megszülte a Mikit, akivel volt talán két nagyon boldog évem, amikor óvoda, vagyis bölcsőde helyett velem volt két évig a műteremben. Szerintem azalatt a két év alatt művészt formáltam belőle. Hát ezek most már nagy emberek. 

43:50

Azt a részét nem szeretem, hogy engem vagy másokat ott magasztalnak. Ezt mindig megkerültem. Nem szakembereket kértem meg kiállítás megnyitóra, hanem barátaimat, akik lehetőleg hülyéskednek.

Hölgyeim és Uraim!

A Lukács uszoda hossza, a medence hossza 28 m 49 cm. Lemértem. Minden reggel fejessel kezdem, és evvel az egy alkalommal, ebből az egy hosszból megpróbálom ezt a hosszot teljességében végigúszni. Úgy értem, hogy a víz alatt. Ez az elmúlt időszakban kb. 6500 próbálkozás volt, ismétlem, napi egy. Nyolc alkalommal sikerült. Köszönöm, hogy itt vannak.

44:50

A kiállítás-megnyitóim sorában Szüts barátom mondta a legtöbbet. Az utolsó beszéde volt számomra a legkedvesebb, amit el is döntöttem, hogy ezentúl mindig csak ezt olvassák föl, és ez többször már meg is történt, amiben az életem utolsó fél óráját, pontosabban a halálomat meséli el.

 

A vattakabátos.

Már jócskán alkonyodott. A völgyet pára borította, elmosván az éles körvonalakat: estére minden tárgy egymásba simult. A hegy felső harmadán a nap még élesre rajzolta a kupacokban összekapaszkodó fákat, kiemelve a lejtő nappal sohasem érzékelhető finom domborulatait.

Egy ember baktatott felfelé a hegyre. Kockás flanel inge a hatvanas évek rock and roll divatját idézte, alul rövidnadrág, amit - kívülről nézvést legalábbis - teljesen fölösleges kékcsíkos hózentráger tartott. Lábán láthatóan tartós használatra vett, kicsit ormótlan félcipő, szürkés-zöld pamutzokni. Vállán suszter-szegecsekkel megerősített meglehetősen viseltes barna oldaltáska, formája, mérete feltűnően pontosan feladatához igazítva. A férfi nyakában, becsúsztatva a flanel ing kivágásába madzagon lógó fémcsipesz, beléfogva egy spirálos jegyzetfüzet. Rövid, őszes haj, ugyancsak ősz, rövidre vágott ritkás kecskeszakáll.

Komótosan, egyenletes tempóban baktatott felfelé a hegyre. Néha megállt, és fémkeretes szemüvege mögül rövid távolságokhoz szokott szemét kicsit összehúzva nézett le maga alá a völgybe. Bólintott, és indult tovább felfelé.

Fenn, nem messze a hegygerinctől egy másik férfi ült egy lapos kövön, vattakabátos hátát egy sziklának támasztva. Bicskájával egy faágat farigcsált. Néha feltekintett. Messziről észrevette a völgyből felfelé ballagó embert.

A rövidnadrágos férfi lassan közeledett, nem nézett föl a szikla mellett ülő emberre, tudta, hogy várják. A gerinchez közeledve sem változott mozgása, nem tűnt sem fáradtabbnak, sem nyugtalannak.

A sziklához érve, ahol a farigcsáló ember várta, megállt. Komótosan lerakta válltáskáját, kinyitotta, és egy sárga, félliteres citromlés műanyag flakon vizet húzott elő. Lecsavarva a kupakot meghúzta a flakont, majd kérdőn a másik férfinak nyújtotta. Az elvette, ő is ivott és visszaadta a rövidnadrágosnak. Az gondosan visszatekerte a kupakot, és a flakont egy kőre állította.

- Ennyi? - kérdezte a vattakabátos.

- Ennyi. - válaszolta a jövevény.

- Család, gyerek?

- Asszony, két gyerek, unokák. Ja, meg volt egy bernáthegyi.

- Rágyújt?  - kérdezte a vattakabátos, és egy gyűrött cigarettáscsomagot nyújtott felé.

- Vakarózni szoktam.

A vattakabátos bólintott. Kihúzott a csomagból egy szál elgörbült cigarettát, szájába illesztette, és a zsebéből gyufát kotort elő. Rágyújtott.

Aztán még? - kérdezte maga elé fújva a füstöt.

Aztán? - a szakállas ingébe nyúlt, előhúzta a jegyzetfüzetét és fellapozta: Hát képek.

- Sok? - kérdezte, újabbat szippantva cigarettájából a vattakabátos.

- Elég.

- És jók?

- Ami tellett.

- Szerelem, vad szenvedélyek?

- Képek.

- Szeretet, áldozat?

- Igen: képek.

- Rend van?

- Rend.

Elhallgattak. Békésen, csöndben üldögéltek.

- Na menjünk lassan, mondta a vattakabátos. Kidörgölte a parazsat egy kövön a cigarettájából. A csikket kiegyengette és a bicskával együtt zsebre dugta. Felállt és elindult lefelé a gerinc túloldalán. A másik visszarakta a műanyag flakont a helyére, becsukta és vállára vette bőrtáskáját, és füzetét ingébe visszadugva utána indult.