A mökki gyakorlatilag kis, kényelmetlen ház
a semmiben, vagy még inkább a semmi szélén. Minél
kényelmetlenebb és minél inkább a semmiben van, annál finnebb.
Minél messzebb esik az állandó lakhelytől, és minél
bonyolultabb oda eljutni, annál jobb. Egyszer bennünket is
meghívtak néhány napra egy ilyen mökkibe. Ez már igazi
barátság, ha egy finn megosztja veled féltett kincsét, a
nyaralóját. Na és merre esik a mökki? Kilencszáz kilométer
északra, nem több. Próbálkoztak még északabbra, de végül
megállapodtak ennél, az Iso-Vietanen tó partján. Szép volt a
kilátás.
Minden a hajdani szarvasvadászösztön továbbélésének
köszönhető. A finn szarvasvadász reggel elindult otthonról, a
felesége nem kérdezte, hogy hová megy, mert úgyis tudta. A
szarvasvadász kilépett a ház kapuján, elindult az egyenes
ösvényen. Biztosra vehette, hogy ott senkivel sem
találkozik, ezért nem kell beszélgetnie senkivel. Akivel
találkozhatott, az legfeljebb a szarvas lehetett, amit vagy
sikerült leterítenie, vagy nem, de mindkét esetben
megfordult és hazament. A felesége nem kérdezte meg, hogy
hozott-e szarvast, hiszen úgyis látta, hogy hozott-e vagy
sem. A finn szarvasvadász befűtötte a szaunát, hogy
felmelegítse átfagyott testrészeit, utána lehajtott
néhány vodkát vagy – és – sört, lefeküdt aludni, másnap
pedig kezdődött az egész elölről, nem volt szombat, nem
volt vasárnap, nem volt ünnepnap. Ez a meglehetősen
egyszerű életvitel tetszik is a finneknek. Panaszkodni,
reklamálni nem kell, nem érdemes, úgysem érdekel senkit.
Vagy találnak szarvast, vagy nem. Mintegy tizenkét órás vezetés után léptük át a
sarkkört. Meltosjarvi volt az utolsó lakott település,
amit érintettünk, de hogy lakott volt-e, arról kevés
tudomásunk van, mert estefelé az utcán járókelőt nem
láttunk, az egyetlen ember, akit láttunk, a benzinkútnál
álldogált, egykedvűen cigarettázott úgy, ahogyan az
emberek a semmi közepén cigarettázni szoktak és nem
értette, mit keresünk ott, ahol senki sem keres senkit.
Itt találkoztunk Pekka Niström barátunkkal, aki
rövidesen meg is érkezett, ő mutatta meg az utat az
Iso-Vietonen tóhoz, ahol a mökkije áll.
Szóval a mökki. Faház a tóparton, előtte a tó, mögötte hatalmas
fenyőerdők, a fenyőkön madarak. Szerényen berendezett
nappali, aminek a sarkában áll a rezsó, két kis
hálószoba, éppen elférnek benne az ágyak. Kis stég,
hozzá kikötve egy ladik. A mosdó a szauna kis épületében
kapott helyet, meleg víz nincs, nem is kell.
- Elvégre azért nyaral az ember, hogy lemondjon a
komfortról – nevet Pekka, és Anna is nevet vele. Sőt, mi
is nevetünk velük. Nem őszintén, de nevetünk. Vártuk,
hogy leszálljon az este, de az este a sarkkörön túl
nyáron nem száll le.
– A tóparton összesen csak hat ház építését
engedélyezték –mutat körbe másnap reggel Pekka. – És
több engedélyt nem is adnak ki. A lényeg az, hogy egyik
házból se lehessen látni a másikat. Ez benne a
csodálatos. Másképp nem lehetne nyaralni.
– Hát nem – ismerem be kényszeredetten.
– Utat is magunk építettünk még tíz éve. Persze nem
aszfaltút, csak leszórtuk kavicsokkal. De hát télen
amúgy sem jövünk ide. Villany sincs, mi magunk tettünk
fel napelemet a tetőre. Televízió legyen, meg rezsó. Itt
a mobiltelefonok sem üzemelnek, az első nyilvános
állomás Meltosjarviban van.
– Mit csináltok egész nap?
– Semmit. Ez a finn nyaralás. A semmittevés. Anna
egy héten egyszer bemegy a faluba, vesz ezt-azt, ami
kell. Mindenünk van.
Délután szaunáztunk, lehajtottunk néhány pohárka
vodkát. Aztán kimentem Pekkával a ház elé, a nagy semmi
közepébe, fát raktunk a tűzhely alá, halat sütöttünk,
amit még ő fogott néhány nappal érkezésünk előtt.
Ízetlen, rágós, ők azonban lelkesen fogyasztják. A
teraszon nagy bogarak mászkálnak, de Anna már
megszokhatta őket, rájuk sem pillant.
– Holnap kirándulunk – közli Pekka. – Meglátogatjuk
egy ismerősünket.
Túrabakancs, hátizsák, ahogyan komoly kirándulókhoz
illik, Anna még kávét is főz.
– Aaron és Roza régi barátaink, egy évben egyszer
találkozunk velük, egyébként csak karácsonyi lapokat
írunk egymásnak, amikor Helsinkiben vagyunk. Itt van
időnk beszélgetni.
Sűrű erdőben, magas aljnövényzeten haladunk, időnként
megállunk kávézni.
– Messze vagyunk még? – kérdezem kétórai erőltetett
ritmusú gyaloglás után.
– Nem – feleli jókedvűen Pekka. – Nincs messze.
Újabb egy óra múltán végre megpillantunk egy fehér
házikót a hegyoldalban, a hozzá csatlakozó
szaunaépülettel, aminek kéményéből füst csapott az ég
felé.
– Már be is fűtött Aaron – örvendezik Pekka. – Remek
fiú.
Szaunáztunk, ebédeltünk, késő délutánig ültünk
Aaronék tornácán. Egyetlen szót sem váltottak egymással.
Négy óra volt, amikor Pekka úgy döntött, indulnunk kell.
– Kellemes délután volt – mondja, miután útra
keltünk.
– De hiszen nem is beszélgettetek – felelem.
– Hát nem – néz rám Pekka. Sem csodálkozás, sem
csalódás nincs a hangjában, Hiába, a
szarvasvadász-ösztön. – Talán majd legközelebb.
