2015.4.18.  html-2015/haz-unnep.htm             C.15172

SZÁZÉVES HÁZAK ÜNNEPE / teljes szöveg

Kb. egy órás kerekasztal-beszélgetés velem a ház földszinti Nyitott Műhelyében, Bíró Hajnalka múzeológus és Méry Beáta képzőművész kérdez,
a DESKE-film (53 p.) levetítése után, kb. 30 érdeklődő, ők is belekapcsolódtak.

Egy filozófiai iskolában vagyunk…. Nagyon nagy szerencséje, hogy egy olyan házban kapott helyet, ami ebben az évben is részt vesz a Budapest100 programban, és így mi is nyitva tudunk lenni, és egy ilyen kiváló programnak adhatunk helyet, mint Váli Dezső művészúrnak a filmje. Mint a film elején említettem, az idén a Műcsarnokban megrendezett kiállításán volt látható, ez a tavaly elkészült portréfilm.

….muzeológus vagyok, amatőr művészetrajongók és kezdő filozófusok, és arra merészeltünk vállalkozni, hogy pár kérdést tennénk fel a művészúrnak, azzal kapcsolatban, hogy a filmjéből is egyértelműen kiderül, hogy a hit nagyon erős szerepet játszik az életében, pontosabban az alapját képezi a létezésének, és számunkra is nagyon meghatározó módon felülről kezdi a napját és egy pontosan meghatározott, 58 perces imával indul a napja, és attól kezdve… a kevés alkotó közé tartozik, aki a mai világban a művészetet szakrális tevékenységnek tekinti.

Az lenne az első kérdésem, hogy ez teljesen természetesen alakult ki, nem is volt más alternatíva, hogy a belső élete és a művészeti kifejezési mód így összhangba kerül egymással, vagy több próbálkozás volt, miután eljutott erre a megállapításra, hogy a művészet egy szakrális tevékenység.

A végeredmények szakrális, azt hiszem, ha jól működik a tevékenység az póri és hivatali munka, az kezdődik 10-¹/₂11-kor, az nem szakrális. Az élet, lehet mondani, hogy szakrális beállítottságú, de az ugyanúgy van, egy tisztességes kalauznál is. Az 58 perc, az már disznóság, mert 1 órának kéne lenni, de reggel, amióta egy teát is csinálok és ha este nem készítem be az uszoda dolgaimat, akkor mindig 2 perces késéssel indulok. Pássz.

Ezt a csalást az Úr a végén meg fogja...?.

Az Úr mindent elnéz, mert erre nagy szükség is van. Igen, igen.

A művészet az eredményében szakrális, tehát az… egyre jobban megborzongok azon, hogy itt van valami, valami csoda, ami hívő, vagy nem hívő számára is…, hogy mi van itt?! Szóval itt valami elképesztő dolog történik. Én keresem egy képnél, ami esetleg – bocsánat – remekmű lesz, keresem, hogy a 218-as számú okkerre nézek és jó. Az ott ül. De ha beteszem helyébe a 235-ös okkert, akkor fölrobban, és remekmű, és hogy itt mi történik. Nem, nem lehet tudni. Nekem miért jobb az, és az miért jobb másoknak is, és egy jó szín helyett, hogy egy másik, egy hasonló, de ugyanabban a színben történik… mi történik? Bennem, a világban valami megszületik és valami… itt valami őrület van, mert ezt leírni nem lehet, matematizálni nem lehet, szavasítani se lehet. Un. érzések, meg a tudatalatti, de ez gomolyag. Itt tényleg csoda történik, azért ez baromi jó. Néha. Úgy értem, hogy minden 1000. alkalommal.

Említette, sok helyen olvasható, hogy minden gondolatból ered. Mégis a filmben is megfogalmazza, hogy három percre előre nem lehet előre látni, hogy hogy alakul az a kép, és mi lesz ebből a képből.

Ez anomália. Ugye?

Igen, igen. Ez a szigorú életmód, ez az egész napos gondolkodás nyilvánul meg ott. Benne van a képben?, hogy ott már tényleg nem gondolat van, hanem az átadás?

A képben soha nincs gondolat. Egy festő ne gondolkozzon! Próbálkozzon! Ez egy másik terület, hogy egészen durván animálva kétfajta festőtípus van. Volt egy barátom, szegény már meghalt, egy kiállításra meg is hívtam, nagyon szerettem… azt mondja: tudod, én olyan lusta ember vagyok. Én csinálom… egyébként 7 évig épített egy műtermet a szerencsétlenje, vele ment a fél élete… azt mondja: lusta ember vagyok, gondolkodom a képen, amikor már minden ízében, már tudom, és már nem bírom, már szétfeszít, hát akkor megcsinálom. Azt gondoltam sokáig, hogy ez az egyetlen és ez az igazi festés. Nagyon szégyelltem magam, mert az ellenkezője vagyok. Nem szoktam, most már elmondom… de nem szoktam elmondani, mert megzavarja az embereket, hogy én kezdettől fogva, az első lépés után három perccel előre soha nem látok egy képet. Tehát nekem nincs vízióm, amit majd meg fogok alkotni, ami majd valamilyen lesz, hogy akkor az… fogalmam sincs. Látok egy rossz képemet, egy félig kész képemet és keresem a menekülő utat, hogy melyik az a folt, amelyik talán, vagy foltkapcsolat, ami olyan jó, vagy jobb, vagy valami reményes, és abból próbálok, mint egy – hogy lehet ezt kifejezni… - keresgélni, keresgélni, hogy mi az ördög lesz ebből. Ez annyira érdekelt ez a probléma, elvében is, hogy aztán kiderült, hogy ez is egyfajta festő, megbékéltem magammal.

Ez a probléma egyébként annyira érdekelt, hogy kb. 1 éve, vagy 1-2 éve a honlapomon, naponta írom ezt a naplómat, és föltettem kérdésnek, hogy találjanak erre, akinek kedve van, egy hasonlatot, hogy mi ez a helyzet az életben… eljutottunk a matematikai ábrákig. Én azt mondtam, hogy leginkább egy kiskutyára emlékeztet, aki iszonyú erővel és energiával rohan valahova, akkor leül, körbenéz és egy másik irányba kezd el rohanni, tehát semmi célja és értelme nincsen a rohanásnak és nem tudja, hogy mi lesz. Aztán egy barátnőm, egy okos barátnőm azt írta, és végül ezt elfogadtam: Ne hülyéskedj, pont olyan, mint az élet. Csinálunk valamit, nagyon. Van orrunk előtt feladat, és akkor történik valami, beteg lesz a gyerek, vagy kapok 2e forintot, vagy esős idő van és én aluszékony vagyok, és ezt a feladatot, ezt a helyzetet befolyásolja, és akkor egy kicsit más irányba megyek tovább, avval a ténnyel farsebemben. Ez tetszik. A kiskutyás hasonlatot is jónak találom.

A képeit szemlélve feltűnő az, hogy az életrajzában megemlít, nagyon korai periódusban, hogy megtalálta a legszebb követ, az utóbbi években is megtalálta a világ legszebb kövét…

Meg szoktam találni, igen.

…mégis a képein nemhogy a kövek nem jelennek meg, ebben az utolsó korszakban, de növények, állatok, emberek sem.

Azokat nagyon nehéz rajzolni.

Ezt most nem hisszük el, annyira… nem hisszük el. Viszont nem jelenik meg sem az idő, sem a tér. Tehát a tavasz, nyár, ősz, tél, sem a sötét vagy a világos. Megjelenik a fény, az mindent áthat és átragyog, nem jelenik meg a vízszintes vagy a függőleges, bárhol lebeghetnének ezek az elemek, amik megjelennek a képeken. Az ablak az asztallal, a festőállvány, vagy egy-egy szék. Akkor mi az a biztos pont, amire azt mondja, hogy ez most egy biztos pont és innen indulok, onnan tovább. Számunkra megfogható dolgokba nem kapaszkodik bele.

13 óra 20-kor meg kell fogni az ételhordót és lemenni a menzára, ez a biztos pont, és addig kell vakarásznom a képemet. Nincs linearitása, nincs eszmei vezérfonal. Nincsen, egy képet próbálok javítani évszámra. Horizont van, illetve… most 27 éve ugyanezt a témát csinálom, ez a műtermet, itt azért van fönt és lent. Kezdetben főleg tényleg a műtermem egy-két motívumát emeltem be. Egy újságíró kérdezte tavaly, hogy akkor azt… hogy van a műtermem? Mondtam, hogy megtanultam húsz év alatt egy széket lerajzolni, most már fejből megy, és olyan szék is van, ami a műtermemben nem szerepel. Ez egy tulajdonképpen olcsó ürügy a képcsináláshoz. A 80-as években 3 évig, amíg el nem kezdtek romlani, zsidótemetőket festettem, aztán elkezdtek romlani és észrevettem Isten segítéségével és abbahagytam. Most a műcsarnoki kiállításomon a Rockenbauer meg merte csinálni nagyon bölcsen, hogy a két témát, a zsidótemetőket és a műtermes képeimet összerendezte, úgy hogy összekeverte. Minden dumán, mindennél világosabban, aki látja ezeket, kiderült, hogy ez ugyanaz. Én azt hiszem, amivel komolyat mondok, azok a színeim. A zsidótemetőnek kétségkívül van egy primer szakrális szintje, a képek azt hiszem anélkül is működnek, de a műtermes képnek az égvilágon semmi. Írták róla, hogy börtön, meg magányos cella, meg kutyafüle, akár… de a látványnak, hogy van egy szék, egy asztal sarka és egy ablak, annak nincsen informatív tartalma. Semmi. Az nem közöl semmit, kizárólag… hitem szerint a forma, ritmus, kontrasztok, és azt hiszem főleg a színeim által, és aztán hogy ez mégis hogy működik, hát azt… az tehetség kérdése.

Én a fény és a színek témával kapcsolatban az a kérdésem, hogy… beszéltünk már erről, hogy a legszebb kavics megtalálása élményről is, hogy az alkotói folyamatban a színeket egymás mellé rakja. Vagy szintén hagyatkozik ilyen élményekre?, színélményekre? Fel tud idézni ilyeneket, amik nagy hatással lettek volna így, vagy nagy hatással voltak folyamatosan a képeire, vagy ezek inkább belső víziók, amik akkor jönnek…

VD.:

Ezt még soha nem kérdezték tőlem, ez érdekes. Tudniillik igenis, meg nem is. 1960-ban festettem egy Tihany látképet, ahol egy közép kadminvörös és egy narancsszín volt együtt. A kép rossz volt, és aztán mint annyival együtt azt is kidobtam azonnal, az nincs meg, de az emléke megmaradt. Az elmúlt években is följött, hogy azt a narancsot a vörössel együtt, ha megtalálnám!, és újra meg tudnám… soha nem tudtam újra megfesteni. Ez van. Egyszer, még az Esterházy leírta, vagy hülyéskedett evvel, valahol leírta… én néha elmentem udvariasságból koncertre a feleségemmel a korai éveimben, és untam magam, mert én nem hallom a zenének a legnagyobb részét, és írtam a színeket, a ruhák színeit, amik érdekesek voltak. Emlékszem egyszer egy hajnali misén előttem ült két kis apáca itt a ferenceseknél, soha előtte, utána nem láttam. Nem tudtam semmire figyelni, valami olyan elbűvölő, mi a fene… ilyen angolvörös, sűrű kis kockás ruhájuk volt, egyenruhájuk, de valami olyan ámulatos színű… természetes, hogy az ember… mindent csak az tud, amit már látott, vagy az van benne. Inkább ebben az számomra, ez a rejtély, hogy két szín nekem, vagy több szín miért lesz nekem hirtelen nagyon fontos. A színeket ott találom meg, ahogy ujjal vagy ronggyal keverem, keverem azt a kis okkert, mellette egy kis fehér van, kicsit mindig beletúrok, mellette a feketébe, és a szín nagyon lassan arra, amire akarom, változik. Kvázi az ott születik meg. Annak, hogy van-e előképe? Nem hiszem. Válaszoltam?

Igen, igen, abszolút. A festési technikával kapcsolatban. A kisfilmben is látszott, hogy így simogatja a képeket, hogy ennek…

Nem szeretem őket, nem azért simogatom…

Ennek is olyan szép a szimbolikája, hogy kézrátétel,teremtés, a gyógyítás… Ez magától jött, hogy ez így kialakult? Ennek mi a folyamata?

Egyszer 10 éve ránéztem az ecseteimre, nagyon megdicsértem magamat, hogy mennyire alapos és gondos vagyok. Nagyon szép rendben és tisztán álltak. Rájöttem, hogy persze, már 10 éve nem használom. Nem tudom, hogy mikor alakult ki, mert nem vettem észre a változást, hogy tényleg ujjal, meg ronggyal festek és ritkán ecsettel. Most visszatértem az ecsethez, mert valami karambol folytán valami technikai véletlenek sorozata, meg egy-két döntés folytán, amit 40 éve soha nem csináltam, most Kecskeméten, az alkotóházban 30 centis, tehát nagyon kicsi képeket festettem. Az ujj, megmozdulok és kiszalad a kép sarkán, úgyhogy muszáj volt ecsetet használni, de egyébként ritkán használok. Ezek alternatív eszközök. Annyit el lehet mondani, hogy ujjbeggyel egy szebb szempillát elég nehéz megfesteni, úgyhogy azt kerülöm.

Említette a kecskeméti alkotóházat. Múltkor, amikor volt alkalmunk beszélgetni, számomra a meglepetés erejével hatott, hogy minden képét ott kezdi el, és a következő évben pedig, vagy az év hátralévő részében azokból a képekből, ugyanazokat a képeket fejleszti tovább, lesz kész. Aztán láttam egy fotót a Kecskeméti Alkotóházban, és kiderült, hogy nagyon hasonló az ablak, és hogy az első napjai úgy kezdődnek, hogy berendezi gyakorlatilag ugyanazt a teret, mint amiben itt él. Akkor miért kell elmenni huszonvalahány éve minden évben egy hónapra Kecskemétre?

Jogos. Nem tudom. Tudniillik még csak nem is szeretem a változatosságot, nem is vagyok alkalmas igazán rá, mint egy macska. Nem tudom, lehet, hogy kezdetben tulajdonképpen ilyen kisebbségi érzésből mentem el. Belsőépítész diplomám volt, bár festőnek készültem kezdettől, de egy ilyen kitérőt tettem a mesterem tanácsára, és szándékosan. Utána nem voltam benne a brancsban. Egy harmadéves, vagy egy képzőművészeti főiskolás az ahogy elvégzi az öt évet, lefelé-fölfelé öt évet ismer. Egy csapat. Mai napig… komcsi csapat vezette a fiatal művészeket, aztán öregek lettek, azok kb. együtt is maradtak, jó barátok meg ösmerősök. Ebből kimaradtam. Volt egy ilyen kisebbségi érzésem, hogy én nem kaptam igazi festőképzést. Úgyhogy első években még szégyelltem is, nem nagyon emlegettem, hogy belsőépítész diplomám van, később rájöve rettentő hálás lettem az Iparművészeti Főiskolának, hisz csodálatos elitképzés volt.

A művésztelepre kérdezett rá. Mikor 2 évvel a diplomám után sikerült az utolsó munkahelyemet otthagyni, az a Közértkarbantartói Szolgáltató Vállalat belsőépítész csoportja volt, négy fővel. Terveztem egy édességboltot, egy antikváriumot, egy hanglemezboltot, és azt abbahagytam, szabadúszó festő lettem, akkor olyan munka… azért tudtam és azért sikerült ez, mert a Bálint Endre beajánlott egy grafikushoz, aki megnézte, hogy mi vagyok, micsoda és a nagy kiállítás grafikai munkáira behívott. Úgyhogy négy nap, négy éjjel az Ipari Vásáron méteres betűket ragasztottam létra tetején, és utána két hónapig festhettem abból a pénzből. Így éltem évekig. Az első, amikor kiléptem a munkahelyemről, volt ez az autószalon kiállítás, amin szovjet Moszkvicsokat állítottak ki, ha jól emlékszem…, akkor azonnal elmentem alkotóházba, mert részben telt ebből a pénzből, és fene tudja… úgy látszik, hogy hazudok magamnak, mert mégis szükségem van a változatosságra. Most pedig már megszoktam, harmincvalahány éve járok ugyanabba a szobába, minden hónap március 1-én, nulla órakor ott már a rendelkezésemre áll. Én 9-re… ha reggel 6-ra érkezem, akkor nem akarom őket fölkelteni, akkor egyenesen a kecskeméti uszodába megyek, és mire fölébrednek, akkor első nap délelőttben rendezem a műtermet és minden év március 2-án 10 órakor elkezdem az idei első képet. Ott meg az a házi feladat, hogy minden nap egy képet el kell kezdeni, ha beledöglök, akkor is. Ez a művésztelep. Tulajdonképpen ma már megszoktam. Most öregedve számolok arra, hogy esetleg pl. nem lesz autóm, akkor nem tudok, vagy már nem tudok vezetni, vagy nem tudok elmenni otthonról már… én pontosan ezt a formációt itthon is meg tudom csinálni, vagy a Keleti pályaudvar várócsarnokában. Mindegy. De kétségkívül mégiscsak valahogy a lélek mélyén szükség van ilyen változatosságra. A feleségem nem zavar a munkámban, vagy hogy mondjam, nincs honnét menekülni. Igen, megszokás ma már, semmi más.

És mi a változatosság, hogy a képméretek?

A képméretet nagyon markánsan megváltoztatom. Mert 80 évek, a 80-as évek közepe óta van ugyanaz a méret, 60 centis négyzetes. A négyzetes egy nagyon ritkán használt formátum ilyen meg olyan okokból, és itt vagy szellemileg lusta vagyok, vagy nagyon bevált, meg egy, amin nem kell gondolkozni, szóval ez nekem… ma már a saját, az én méretemnek hívják, és hogyha valaki más is festi, akkor megírják, hogy a 60x60-as, az a Válinak a…

Nekem beválik. Valamilyen értelemben a lebegőbb forma a négyzet. Az egy külön, az természetellenes. A fekvő formátum: a franciáknál van ilyen, hogy „tengeri tájformátum”, meg „tájformátum”. Annak egy adatsora van. Az állókép pedig rendszerint portré vagy Isten tudja… Nem tudom. Bevált, és marad. Most a 30 centisekkel kiléptem, de ezek is négyzetesek. Volt egy ilyen valamilyenfajta lelkesedés meg szégyenkezés egyidejűleg, vagy félelem, hogy 4 éve kitalálták nekem kb. ezt a műcsarnoki kiállítást és megfenyegettek, hogy annak a belmagassága 8 méter. Az én 60 centis képeim ott hogy állnak és ezt úgy többen mondták. Hár jó… akkor pár évig így 90 centiseket festettem. Periférikusan és balkézről. Sok nem sikerült. Volt olyan alkotóház, hogy 16 képet festettem meg ilyen nagyot, és abból 4 maradt meg, a többit fölfűrészeltem. Az a 4 viszont jó volt. Szóval hogy így festettem nagyobb méretet, de megvan és gondolom most is vissza fogok térni a saját méretemhez. Nem szeretek még ezen is gondolkozni.

Említette, hogy a rossz képeket szétfűrészeli ezzel a kis orosz jószággal. Az iránt érdeklődök, hogy igazából mennyi idő az, amíg véglegesen eldől, hogy jó-e egy kép vagy sem? Van, amikor már nagyon az elején úgy érzi az ember, nem is úgy kezdődik… meddig lehet egy képet gyötörni?

Van egy érdekes alkérdés, amit előre elmondok, csak figyelmeztessen, ha elfelejtkezem, vagy elkalandozok. Tudniillik hogy egy kezdetben rossz kép, az elég ritka, hogy a legelején, az egy baromi érdekes helyzet, és azokra, ha későbbre is, ha egyre rossz, arra érdemes nekem figyelni, mert akkor valami olyan történt, ami engem nyugtalanít, valami szándék van mögötte, de a képnek valami más szándéka van, és ott rendszerint az ember ott valamit tanul vagy megkap. Ennyi a rossz képek kérdése.

Máris sikerült elfelejteni a kérdés elejét, ami… hogy mennyi idő? Az teljesen változó. Én nem vagyok egy hisztériás alkat, hogy nem..., hogy rossz a kép, és akkor szaladok a fűrészgéphez, ez munkafolyamat. Volt ilyen, hogy 40 évig a műteremben aludtam, most ez megváltozott, ahol a képeket láttam magammal szemben. Szépen, nyugodtan vetkőztem 10 óra tájt pizsamára, és ránéztem a képre, és jött az ihlet, mert olyan van. Egy évben négyszer. Ránéztem a képre, - Óh, hiszen ez rossz, ez rossz, ez rossz! Fölvettem egy zakót, képet így eltörtem, és elkezdtem lapozni a képeimet. Ihlet van, és 20 képet kidobtam aznap este. Ahhoz is tiszta szem kell. Általában szoktam hagyni időt az utolsó percig, mert racionális, ha már benne van annyi munka, meg annyi festék, akkor abból valami jót csinálni. Már olyan is volt, emlékszem a 80-as években volt a műteremablakhoz támasztva 86 kép, hogy ezt mégis át kell festeni. Egy év után annak egy részt kidobtam, hogy menjen a világ a francba, hagyjanak engem békén. Nem lehet 86-szor hátranézni. Általában ezeket egy évig, fél évig kapirgálom, próbálgatom, és…. Az orvostudományban is hallottam egy ilyen fogalmat, nem szeretnek róla beszélni, hogy a gyógyítás racionalitása, mármint pénzügyi racionalitása. Erről szabad, ez egy létező fogalom. Szóval van, amikor egy képet annyit gyötör az ember, hogy azt mondja, hogy egy fokon túl nem megy. Passz, passz. A fölfűrészelt darabokat is fölhasználom, mert pl. nálunk minden polc abból van. Ruháspolc.

Szó volt arról, hogy nem változtat, de aztán jön egy ihlet, és akkor nagyon drasztikus változtatásra is képes.

Mikor? Milyen élet… mosogatás közben?

A művészetnél maradva, a művészethez kapcsolódóan. Valahol olvastam, hogy Senecat kezdett el olvasni, a leveleit, és olyan hatással volt rá, lehet, hogy több minden más, kiszanálta a könyvtárát, és 4-500 darabos könyvtárat szűntetett meg. De aztán, olvastam, hogy vannak újabb kedvencek és ezért mégiscsak bővül ez a könyvtár.

Most kaptam egy 22. kötetet, lehet, hogy meg is tartom. Igen, nem gyűjtök könyvet azóta.

Mitől függ, hogy valami bemegy-e ezen a szűrön, vagy fennakad és gyorsan továbbpasszolódik az a könyv? Illetve utalás van arra, hogy ha a zene iránt annyira nem, de az irodalom nagyon inspiráló önre, és hogy Illyést, Rakovszky Zsuzsát….

Ezek barátaim valamilyen értelemben. Ezek az élethez segítenek. Ezek gondolkodó és nagyszabású tanítók számomra. Illyés Gyula, Zelk Zoltán. Az özvegyével jóba is lettem, most ismertem meg pár éve egy szerzői jogi kérdéssel kellett hozzá mennem valami miatt. Ezek az élethez csatlakoznak be, de hogy ezek így átfogóan és röviden… a Seneca hatás. Seneca azt mondta: hogyha uszodába mész, akkor számolj avval, hogy ellopják a pénztárcádat és lespriccelnek. Hogyha ezt vállalod, akkor menjél uszodába, hogyha nem vállalod… és ezen kívül ismerős a sztoicizmusnak a világképe. Valamire nagyon megtanított, ami által megcsömörlöttem attól 18-20 éves koromban, hogy lineárisan építkezzek és majd mire öreg leszek, akkor már nagyon minden nagyon körbevesz és minden szép lesz és minden nagyon jó. Most minden nagyon jó, de nem a tárgyak által. Szóval ettől az építkező életmódtól, életmód nekem akkor nagyon nem tetszett, és tényleg a könyvszekrénnyel együtt a könyvtáramat egy tételben elajándékoztam, a volt történelem tanáromnak. Mamája nagyon megszidta: édes fiam, te mindent, mindig… bár adott érte 500 Ft-ot, és abból vettem egy síbakancsot. Könyveket azóta speciel nem gyűjtök. Nagyon sok mindent nem olvastam el, meg amit olvastam, nagyon illetlenül tökéletesen nem érdekelt. Pl. a Háború és békéből egyetlen mondatot nem használok, azt tisztességgel végig seggeltem, nekem nem működik. A francia irodalmat abszolút nem ismerem. Ezek segítenek, mint mindenkit. Tehát innét-onnét egy mondatot, gondolatot fölszedek. Megtartani nincs szükségem. Néha veszek ilyen-olyan okból, vagy találok antikváriumban egy könyvet, ha kell. Most a Füst Milán – hát zseniális – tanulmányait újra megtaláltam, most azt olvasom. De ha elolvastam, akkor azt is el fogom ajándékozni. Illetve a házbeliek tudják, hogy az I. emeleten van egy olyan ablakmélyedés, ahova le lehet tenni valamit, amit aztán másnap valaki elvisz.

A Zelk Zoltán öregúr, sose láttam életemben, hát az egy igazi belső, apai jó barát. Tényleg 10 percet olvasok tőle… egy iszonyú tanulatlan ember volt, kommunista lett, de fogalma sem volt, hogy az micsoda. Meg a bor érdekelte. Minden volt. Elképesztően gazdag és bonyolult élete volt, és olyan szíve van, és úgy át tudja adni, úgy tud macskaköveket, külvárost, embereket szeretni, nőket, egy 10 percet olvasok tőle, és egy baráti beszélgetés, az nagy kincs nekem.

És hogy találta meg ezeket az inspirációkat? Sokat lehet olvasni a deske.hu-n, hogy begyűjt verseket. Esetleg azokat is szelektálja egy idő után? A gondolatokat is, amik hatnak önre?

Hát ez úgy indult, hogy nem volt apám, és nem volt férfi, és a kamaszkori első bűnökkel megriadtam és kerestem valaki férfit, speciel papot, hogy ezt megbeszéljem vele. Leutaztam autóstoppal Győrbe. Tudom magamról, hogy ilyenkor az izgalomtól a dolgok felét elfelejtem, úgyhogy jegyzeteltem. Anyám gyerekkoromban már ráengedett az írógépére, úgyhogy mindent írógéppel írtam, és ezt leírtam, mert hát ez kell, ez egy adat, egy segítség. Ebből lett a naplóm, evvel indult. Ma már 15 100 oldal, szégyellem. Leírtam, ami… ma azt írom le, hogy láttam egy … egy picit ütődött fiút, fiatalembert, fázva ácsorgott a 6-os villamosmegállóban, ahogy jöttem haza uszodából, mellettem. Valószínűleg a húgát így összefogta a kabátjával, le is fotóztam, megkértem, hogy megengedné-e, olyan gyönyörűek, - mert fáztak mind a ketten… meg fogalmazhatatlan, hogy ez mi, vagy csak szentimentális nem tudom micsoda. Ez egy megrendítő látvány volt. Ezt speciel nem nagyon írtam le, nem nagyon lehetett leírni, de ez pl. lefotóztam. Én otthon ülök egész nap, de ilyen élményekkel tele van hintve az élet, azt hiszem mindnyájunké, csak legfeljebb nem írják le. Engem nagyon jól szórakoztat, hogy leírom. Evvel bizony napi 1-2 órát… 5-6 sort megírni, az egy óra, hogyha az ember a szavakat igazán szereti megkeresni, ez egy sokkal jobb játék, mint festeni.

Ha nem festene, akkor írna…

Ha nem festenék nem tudom mit csinálnék. Már megszoktam. Az építészet az gyönyörű, az egy elhagyott szerető. Azok a világ legokosabb emberei. Legmagasabban látják a világot. Hogy egy épületnél, amikor az ember elkezdi tervezni együtt az adatokat, a stílust és a gondolkodásmódot együtt kell látni, mondjuk egy pincérút tervezést egy kilincsformával, vagy a vasbeton elrendezésének a stílusát, vagy a légköbméterekkel való takarékosság… elképesztő, hogy egy építész mi mindent tud, és egyébként hogy milyen hatású.

Negyedéves koromban kellett egy 4F-es lakást tervezni, 4 férőhelyes lakást. Rájöttem, egy C típusú lakást terveztem, vagyis ott, mindegy… és rájöttem, hogy egy pofafalat 1m-rel hosszabbra húzok, az anyuka sokkal kevesebbet fog veszekedni a gyerekeivel. El tudnám magyarázni, létezik. Szóval egy építész ilyen fokon beleszól az életünkbe. Konkrétabban elmondhatom: egy nyitott konyha volt, amit körbe lehetett szaladgálni, úgy volt. Egy pofafallal volt a gyerekek lakóterétől elválasztva. Ha egy kicsit kijjebb húzom, akkor a gyerekek nem az anya járóterében rohangálnak, hanem 1m-rel mögötte, és amikor a gyerekszobában vannak, a pofafal által úgy érzik, hogy ők szeparáltak, önállóak. Az anyuka egy kicsit hátralép, meg tudja őket nézni, de őt egy-egy pillanatra látják, de minden rendben van, hallja őket. Egyszerű. Aztán a fürdőszoba, a konyha, a szaniter, minden ilyen gondolatok mentén rendeződik.

Picit visszatérnék, hogy az inspirációt említette, hogy nem keresi az irodalmi ….. hogy van ez a kortárs művészettel? Van-e valamiféle kapcsolata evvel, vagy inkább emberekkel van kapcsolata, és ez alapján találkozik így a mostani dolgokkal? Van-e valamilyen hatással önre ez?

Paul Klee az apám. Ő 41-ben meghalt, én 42-ben születtem. A svájci Klee Múzeumba mikor megnéztem az anyagot, megkerestem az igazgatói titkárságot és mondtam, hogy szeretnék az igazgatóval beszélni. Kérdezték, hogy hogy gondolom ezt. Mondom, nekem is Klee az apám, mondtam németül. Rohant az igazgatóhoz… hier ist Herr Klee – és beengedtek. Klee az apám volt. A második, sokat emlegetik, hogy belőle is indultam, az igaz, Bálint Endre nagy hatással volt rám. Hál Istennek, persze azért vannak ilyen… ma már a Szentendrei Iskola gondolkodás, és én ott is rekedtem meg, valahol az elmúlt évezredben. A mai képekhez képest, ami ma van. Kortársak: egy-kettőt nagyon becsülök és nagyon nagy tehetségűek, sajnos nagyobbak, mint én. Magyarok egy-kettő van, szerintem. Hatni nem hiszem, hogy hatottak, s ma már különösen nagyon magányosan élek, kapcsolat nincsen. A legjobbaknak a legjobb munkái időnként, évenként érdekelnek. Ők egy más bányában, egy más vájatot kapirgálnak. Nem keresztezzük… ez egy más élet, más gondolkodás, egyik nem helyettesíti a másikat, nincs, valamilyen értelemben nincs szakmai közünk egymáshoz. Olyan borzasztóan nem is érdekel. Vannak. Van konkurencia.

E nélkül az életvitel nélkül létre tudnának jönni ezek a képek, vagy szükséges, hogy ilyen aszkéta, vagy nagyon szigorú életet élj en ahhoz, hogy…

Ez egyáltalán nem aszkéta. Az, hogy órára csinálom, ezt azt hiszik, hogy ez valami nagyon elegáns többlet erőfeszítés. Nem. Így könnyű élni, csak ezt nem mindenki tudja. Ezen sem kell gondolkodni. Az életem, meg a munkaidőm is, meg minden nagyon hatékony ezáltal, de hát ez nem, nem így nehezebb az életem. Nem tudom… nyilván, hogyha más fajta… németes alkat vagyok, szeretem a derékszöget, a számokat, ettől, hogy… és azt hiszem, hogy ez még a képeimben még benne sincsen. Ezeket lágyak, kislányosak, nem hiszem, hogy ez így, valahol ott van a háttérben, és ez működik, hatékonyan működik az un. életforma. Benne van az alkatom, a lustaságom, a sváb, vagy német nagyszülők, meg ki tudja…

Azt írta, hogy több száz képét elhelyezte már gyűjteményekben, magángyűjteményekben is megtalálhatók Magyarországon…

Azokat megvették szerencsére, igen…

…szinte minden fotója, írása a deske.hu-n olvasható és az OSZK tulajdonában van a honlap, mindent elrendezett, a film is egyfajta végrendelettel kezdődik. Tanítványai vannak-e?

Nincsenek. Tanítottam, vagy megpróbáltam kizárólag hiúságból az Iparművészeti Főiskolán tanítani, nem is olyan régen, 20-éve. Egyszerűen azért mert azt a házat nagyon szerettem ott kint a Zugligetben és tetszett, hogy belsőépítészekhez kértem magamat, és hogy ezt a…, én képzőművészetet tanítottam valamilyen értelemben, tág értelemben, és hogy ezt a kettőt együtt értem, hogy mit csinálnak ők. Hoztak épületet és korrigáltam is. Szóval ez móka volt. De mondom ez inkább a hiúságomnak, meg hogy hogy hátha…, de kiderült bennem, ez tény volt, csak nem láttam és nem gondoltam át, hogy ezeknek természetesen a képzőművészet nem fő irányuk, hanem egy eszköz. A képzőművészet… abba bele kell halni, az nem úgy van, aki ezt csinálja, annak ez az élete, a gondolatai erre rendeződnek, ebbe akar belehalni. Hogy ebből egy kényszerű másodrendű, egy tantárgy lett, ezeknek másról kell beszélni. Ha egy képzőművészetet korrigálok, akkor azt kérdezem meg, hogy miért élsz? Mondjuk avval kezdődik egy korrektúra: Mire való vagy? Csináltak volna nekem ott egy műtermet az iparművészetin, a barátom röhögött, mert ő már sokkal hamarább tudta, mint én, hogy egy év múlva fölmondtam, vagy otthagytam, tehát nincsen… nem tanítok, nincsen energiám. Azt szoktam mondani, hogy annak idején a Kulturális Minisztérium, amikor úgy hívták, egy emelettel följebb van az Oktatás i Minisztérium, az egy más, oda menjenek, ez a kettő együtt nem. Nem. Ha valaki följön mappával, akkor kiszolgálom, és ez is előfordul, és megmondom neki, hogy pontosan kérdezzen, mert pontosan fogok válaszolni. Tudniillik hogy tulajdonképpen avval a kérdéssel jönnek fel sokszor fiatalok, hogy tehetségesek-e? Érdemes-e csinálni? Általában én tudom, de ha nem kérdezi meg, akkor Isten ments, hogy megmondjam, hogy: maga tehetségtelen. Ezt nem. Ha megkérdezi, megmondom.

De ezt is ….. tudni kell

Volt, aki megkérdezte, megmondtam, hogy tehetségtelen, nagyon vékony tehetségű, és most 45 éves, valahol dolgozik és gyötri a szakmát és vannak harmadrendű egy-egy kiállítása. És tulajdonképpen minden rendben van. Először is számomra, szerintem a harmadrendű festőket kellene kizárólag díjazni. Azok hordozzák a szakmát, azok viselik a terhet. Ugyanannyit szenvednek, mint a jobbak és nagy eredmény nélkül is. Szokták mondani a fényképezésre ugyanezt, hogyha a profiknak gyártanának fényképezőgépet, nem lennének fényképezőgépek, mert egy országban öt ember. De miután 200e ember fotózik, a fotóipart egyre fejlesztik, az az öt ember is egyre jobb gépekhez jut. Szóval legyen csak sok festő, azok viszik a kultúrát. Tehát azok… onnét tudja sok ember, hogy van festészet, hogy minden lakásban van jobb, vagy rosszabb, de van kép. És fura módon ez újratermelődik ez az igény. Minden lakásban van kép, még én is el tudok adni képeket, mert az emberek hol proccból, hol valódi szándékkal, hol tényleg valamire rácsodálkozik, hol halálosan fontos lesz, kell a kép. Az valami csodát hordoz.

Csodálatos mondat volt. Nagyon köszönjük, hogy megtisztelt bennünket, lehetőséget adott, hogy bemutassuk ezt a filmet, és hogy az amatőr kérdéseinket feltegyük.

Köszönöm szépen.

Ha a hallgatóságban megszületett kérdés…

Mennyibe kerül egy képe? Nem? (nevetés) 400e és 800e között vannak a képeim és vannak aukciókon, amire nem én adok be, hanem gyűjtők egymás között, ott általában 1 és 4 millió között.

Bennem két gondolat, illetve kérdés fogalmazódott meg. A másodikkal kezdeném. Volt-e olyan megsemmisített kép, amit utólag megbánt?

Hajjaj.

A tihanyit leszámítva.

Azt nem bánta meg, abból csak a két szín volt érték. Egyszer tévedésből 105 képemet kidobtam egy alkalommal… szándékkal. Úgy tévedésből, hogy a diapozitíveket elfelejtettem kidobni, mert mindent dokumentáltam. Ez mutatja, hogy önbizalmam volt gyerekkoromban. Mindent fotóztattam, majd később megtanultam fotózni. Na, hát akkor ez egy jó alkalom, és átnéztem a 105 diapozitívet, hogy egyébkén kidobom azt is, és kettő volt, ahol nagyon szívtam a fogamat. Azt mondtam, hogy a selejtezésnek a selejtje. Nagyon jó arány, tehát rendben van. Egyébként Isten csodája, hogy az a két kép nagyon jó minőségben valamilyen művészeti szakfolyóiratban reprózva volt, úgyhogy bescanneltem, visszatettem a honlapomra, és ráírtam, hogy ez sajnos csak digitálisan létezik. Persze, van hiba.

Később egyszer ezt tudatosan megcsináltam, 80 képemet egyszerre szelektáltam, és akkor megtartottam akkor már a diákat egy darabig, és akkor így ellenőriztem. Pássz.

A másik egy gondolat volt, ahogy hallgattam az alkotótábor kapcsán, hogy az nem lehet, hogy ez olyan ciklikus dolog, minden évben elmegy márciusban… ez nem olyan, mint egy fellépés, és akkor arra koncentrálódik, minden nap egy új képet kell kezdeni. Nem koncentrálódik belül valami a tudatalattiban, mint egy fellépésre készülés, és akkor ott a legjobb jön majd ki belőle.

Igen, igen. Nem. (nevetés) tudniillik mindig koncentrált vagyok – bocsánat – a képességeim arányában. Van úgy, hogy félálomban megtervezek egy jó mondatot már. Nincsen, mint sokaknak, hogy nagyon bódult vagy micsoda. Általában mindig, ez ajándék. A Kecskemét, vagy nyáron egy másik helyen vagyok, július hónapban ugyanevvel az életrenddel, ott is 7:05-re megyek le uszodába. Nem a Balatonba, hanem a 20m-re mellette lévő szálloda uszodájába. A Balaton egy csacsiság.

A Balaton csacsiság?

Hát igen. Oda a jó Isten búzamezőt tervezett, ezt talán nem tudja, csak vírus került a kompjuterbe…

…volt egy fél év, egy olyan szezon, az egy ajándék volt olyan értelemben, hogy egy kicsit féltem Kecskeméttől, hogy valami összejön-e? De egyébként az egy ugyanolyan munkafázis, mint az előző hetek, nem érzelmi kérdés. Egyébként is igyekszem nem érzelmi alapon dönteni, hanem hát… az egy munkaperiódus. És nincsenek gondolataim, ezt nem szeretik elhinni, hogy én nem tudom, hogy mit fogok festeni. És ezért még csak nem is vágyom – igaz ez, hogy nem vágyom?, dehogynem, szeretném, hogy jó legyen, de semmi közöm hozzá. Annyi közöm van a remekműhez vagy a csodához, hogy csinálom. Ezt szokták mondani: ha nem csinálja az ember, akkor nem lesz semmi. Nagyon ritka, amikor igazán történik valami, de ezért csinálja mindenki, hogy a csoda lehetősége mindig ott van, 5 másodperc múlva, ami… fölrobbanhat. A reneszánszban még megterveztek egy képet és aztán azt a bal alsó sarokban elkezdve megfestették. A XX . században már régen, és már a Mone-ék is… ahogy csinálom, úgy alakul, és önmagát, un. önmagát alakítja, tehát ott látom, hogy merre kell tovább menni, tehát nincs vázlat. Akár mondjuk az én festéstechnikámmal, vagy praktikusan ahogy én csinálom, effektíve 5másodperc alatt megfordul, de úgy, hogy fogalmam sincs, hogy mi történt. Nálam festett egy barátom, én betegen feküdtem. Ő éppen elvált és nem volt lakása vagy micsoda, és festett… egyszer dühös lettem, hogy én itt fekszem, ő meg itt egyszerűen fest, fölvettem egy pongyolát és elkezdtem festeni egy lehetetlenül rossz, nyilvánvalóan elrontott képemet, egy nagy táblát. Gondoltam, hogy ráteszek egy lazúrt. Az azt jelenti, hogy áttetsző szín, ami alatt látszik minden. Kikevertem egy kedves ….. barnából, feketéből, fehérből, k…. vörösből, egy okkerből egy színt, és aztán félbehagytam, és a barátom fölüvölt: Mi történt?! Tudniillik, un. remekmű, egy 5 másodperc alatt, egy baromi rossz képből. Tulajdonképpen csak azt történt, hogy félbehagytam egy foltot, amit el akartam kenni, és a felénél félbehagytam, hogy megnézzem, és amihez nekem nagyon ritkán van bátorságom, hogy egy folton belül ettől egy színárnyalat skála, egy világostól egy sötét skála kezdődött. Ezt minden festő, a jobb festők tudják, én nem. Ettől az a teljesen üres kép tartalmat kapott. Válaszoltam?

Lehet, hogy a Bálint Endre az egyik apja a művészetben, de úgy érzem, hogy édestestvére lehet Vojnich Erzsébet és a Szüts Miklós. Nem tudom, hogy ezt úgy érzi-e maga is.

Hát ezt szokták így együtt mondani, bár barátaim is bizonyos fokig, és még van két, három ember. A Szüts 30 évig kebelbeli jó barátom volt és nagyon sokat tanultam tőle, meg ő is tőlem. Emberségben elsősorban. Türelemre tanított, meg szeretetre, nagyon sokat beszélgettünk. Elvittem, és 20 évig együtt voltunk minden márciusban alkotóházban. A Vojnich, aki a második felesége lett, az pedig sajnos a legjobb magyar festő. Nem nagyon szeret engem, megvan rá valamennyire az oka, én se szeretem nagyon őt, baromi tehetséges, nagyon nagyszabású életműve van, és kétségkívül, hogy valahol azonos frekvencia, amit csinálunk.

Redukált képek, tehát mindenféle szempontból egy meghatározott tér, amiben nagyon kevés tárgy, és ez a Vojnich Erzsébetre is jellemző, és a Szüts Miklósra is. Ezért tulajdonképpen, ha egyiket látom, rögtön eszembe jut maga is, meg a párja is az említetteknek. Tehát valahogy nagyon nagy rokonságot mutatnak.

Kétségkívül, és még van egy pár ember, fiatalabbak… kellemetlen mondom, hogy követőim. Van mező, akivel így hasonló gondolkodásúnk. Van köztük három nagyon tehetséges. Ez létezik. Egyszer írták, hogy Váli iskola. Az összes többi nagyon megsértődött, mert miért pont engem emelnek ki.

A fiatalabbak?

Nem, a Szüts éppen olyan idős. Csináltam egy.. alapítvány lett belőle. Kitaláltam, hogy a kecskeméti múzeumnak ajándékozok egy képet, ott voltam lenn, és mondták, hogy persze, baromira köszönik. Másnap visszamentem, bocsánat, nem egyet, hanem mi lenne, ha negyvenet ajándékoznék, de nem magamtól, hanem azoktól, akiket szeretek. Megcsináltuk a Szüts-sel, alapítvány lett belőle. Körbementünk. Én rögtön lefotóztam, hogy később ne tagadhassa le a srác, hogy odaadta, és lett ebből egy csapat. Ebbe volt benne a szegény Kovács László, akiről az előbb beszéltem, és elég hamar meghalt. Aztán ez elvben a kecskeméti, megalapozott egy kecskeméti kortárs képzőművészeti anyagot a Cifra palotában. Ilyen értelemben vannak. Aztán nem tudták teljesíteni a feltételeket, ott ők építeni akartak egy kiállítóteret, és aztán ezt elvettem, mert nem volt ott hely és értelme, és Győrnek odaadtam és aztán ebből alakult meg… akkor volt a rendszerváltozás után ez a butuska országos cirkusz a művészettörténészek, szakmabeliek csinálták, hogy a városi múzeum és a megyei múzeum struktúra külön volt, úgyhogy ilyen formán egyszerűen ilyen gyerekes hiúságból megalapította a polgármester a városi művészeti múzeumot Győrben, mert csak megyei volt. Tök. Igazgatónő, struktúra, épület… kép, nem tudom, hogy honnét szedtek össze, úgyhogy neki fölkínáltam ezt a 40 képet, és boldogan elfogadta. Lementem a kiállításmegnyitóra, az első turnusban erről nem volt szó csak egy kiállítást csináltak ebből, lehozták Pestről az anyagot, és ott egy kiállítás. Mentem volna el haza a 6:20-as vonattal, és nem mentem, leültem az igazgatónővel és írtunk egy szerződést, hogy az egészet odaadom nekik.

Most nem látható.

Most nem látható, de a szerződésben még az volt, hogy ezt kötelező kiállítani. Iszonyú pofátlanul kemény feltételeket szabtam. Nem tudják tartani, de így is rendben van. Igyekeznek. A Vojnic-nak csináltak, a Szütsnek, nekem is akarnak. Most tök fölösleges nekem önálló kiállítást csinálni.

Tavasszal volt a Vojnichnak…

Nagyszerű kiállítás volt, elképesztően nagyvonalú kiállítás volt. Úgyhogy ez a fajta, Kovács Petur volt benne, a Kovács László… előtte korábban nem nagyon szerepelt, a Molnár Péter, aki egy nagyszerű grafikus, a Kazovszkij Lenocska azt hiszem benne volt, vagy a második körben, aki aztán meghalt most, El Kazovszkij. Hát így.

Miközben beszélt a kecskeméti utazásáról szó volt, az jutott eszembe, mint ahogy a filmben lehetett látni, fölvázolja ceruzával ritmikusan a képeket, hogy ugyanez a kecskeméti március 1-31 ad ritmust az életének, és…

Nyugodtan közben bárki menjen haza, aki… itt most traccsolunk, de ezt ne érezzék kötelezőnek…

Arra gondoltam, hogy jobb ott a menza, mint itt Pesten.

Fogalmam sincs. A ritmus. Hát minden ritmus. Most tanulom a ……… gyorsúszást. Egy amerikai úszóstílust, elképesztő, hogy ott a ritmusnak milyen szerepe van. A ritmus azért van, mert a karunk nem végtelen hosszú, másfél métert tud. Ha egy métert arra megy, akkor egy métert vissza kell mennie, és ez már ritmus. A napnak nálam kétségkívül van egy ritmusa, mert a különböző vekkereim különböző időpontokban szólnak. Fél 10-kor pl. hogy abba kell hagyni a munkát. A ritmus. A képben az érdekes a ritmus, mert az egy jóval bonyolultabb dolog. Persze azt az ember nem tervezi, ahhoz ostoba, illetve nincs szavasítva, azt nem tudom. A matematikusok le tudnák írni, és tényleg tán le tudnák írni, mert világosan érzem, hogy tulajdonképpen szinte matematika, amikor három foltnak az arányát keresem. És méghozzá egy bennem lévő gondolom arányérzék, de ezek tulajdonképpen, viszonylagosan, utólag matematikailag leírhatóak lennének, talán. De ez már szellemek játéka. Az egyensúlyok, magyarul a ritmusoknak van szerepe.

Különben felborul a kép.

Igen, igen. Meg egyébként van, amikor nagyon olcsón, disznó módszerrel teremtem meg, hogy egy képet általában balról jobbra szoktak, szokott a szem körüljárni. Általában nem tudatos, de ezt meg kell teremteni, hogy … egy képnek, ha kizárólag a közepén van valami, az valahogy nem… egyszer sikerült egy ilyen baromi jó képet csinálni, ami ilyen volt, kint is volt most a Műcsarnokban. A szem jár, és ennek is van részben ritmusa, részben útja, és itt is… még néha halványan a tudat beúszik, de ezek nem tudatos dolgok, hogy akkor oda valami kell azért hogy… ezek már ilyen számítgatások.

A műtermébe már nem lehet fölmenni….

Föllehet. A honlapomon, a fejlécben állandóan ott van az email címem, tehát képet is úgy vesznek ma már tőlem, hogy egy email, és akkor azt mondja, hogy bátorkodik, följöhet?... hát persze, hogy följöhet, ebből élek.

………. mert többször kell megnézni.

Igen, ezt szokták mondani. A műcsarnoki kiállítás után nagyon sok érdeklődő volt, és mindig mondták, hogy a következő alkalommal jövünk.

Köszönjük szépen, és mindenki másnak is a jelenlétet.

Én meg köszönöm a második pohár…ez elég is. Köszönöm.

Köszönjük szépen. (taps)