2015.4.18.  html-2015/haz-unnep.htm             C.15167 - 170

SZÁZÉVES HÁZAK ÜNNEPE

Kb. egy órás kerekasztal-beszélgetés velem a ház földszinti Nyitott Műhelyében, Bíró Hajnalka múzeológus és Méry Beáta képzőművész kérdez,
a DESKE-film (53 p.) levetítése után, kb. 30 érdeklődő, ők is belekapcsolódtak.  /szöveg tömörítve/

 A hit nagyon erős szerepet játszik az életében... ez természetesen alakult ki, vagy több próbálkozás volt, hogy eljutott erre a megállapításra, hogy a művészet egy szakrális tevékenység.

A végeredmény szakrális, a tevékenység hivatali munka, az nem szakrális. Az élet szakrális beállítottságú, egy kalauznál is. A művészet eredményében szakrális, egyre jobban megborzongok azon, hogy itt van valami csoda, itt valami elképesztő dolog történik. A 218-as számú okkert fölteszem, és az ott jó. De ha  a helyébe beteszem a 235-ös okkert, akkor fölrobban, és remekmű lesz, és hogy itt mi történik. Nem lehet tudni. Itt valami őrület van, mert ezt leírni nem lehet, matematizálni nem lehet, szavasítani se lehet. Érzések, meg a tudatalatti. Itt tényleg csoda történik. Úgy értem, hogy minden ezredik alkalommal.

Három percre előre nem lehet előre látni a képet...?

Durván kétfajta festőtípus van. Volt egy barátom, azt mondja: tudod, én olyan lusta ember vagyok. Gondolkodom a képen, amikor már minden ízében tudom, és már szétfeszít, hát akkor megcsinálom. Azt gondoltam sokáig, hogy ez az igaz festés. Nagyon szégyelltem magam, mert az ellenkezője vagyok. Nekem nincs vízióm, amit majd meg fogok alkotni. Látom a rossz, elkezdett képemet és keresem a menekülőutat. Ez a probléma egyébként annyira érdekelt, hogy 1-2 éve a honlapomon föltettem kérdésnek, hogy találjanak erre, egy hasonlatot, hogy mi ez a helyzet az életben… eljutottunk a matematikai ábrákig. Én azt mondtam, hogy leginkább egy kiskutyára emlékeztet, aki iszonyú energiával rohan valahova, akkor letottyan, körbenéz és egy másik irányba kezd el rohanni, tehát semmi célja a rohanásnak, nem tudja, hogy mi lesz. Aztán egy barátnőm, egy okos barátnőm azt írta: Ez pont olyan, mint az élet. Csinálunk valamit, nagyon. Akkor történik valami, beteg lesz a gyerek, vagy kapok pénzt, vagy esős idő van és én aluszékony vagyok, és e miatt kicsit más irányba megyek tovább.

Mi az a biztos kiindulópont...

13:20-kor meg kell fogni az ételhordót és lemenni a menzára... Nincs linearitása, nincs eszmei vezérfonal. Most a műcsarnoki kiállításomon a Rockenbauer meg merte csinálni hogy a zsidótemetőket és a műtermes képeimet összekeverte. Mindennél világosabban kiderült, hogy ez ugyanaz. Én azt hiszem, amivel mondok valamit, azok a színeim.

Hagyatkozik színélményekre?

VD.:

Ezt még soha nem kérdezték tőlem, ez érdekes. Tudniillik igen is, meg nem is. 1960-ban festettem egy Tihany látképet, ahol egy kadminvörös és egy narancsszín volt együtt. A kép rossz volt, kidobtam, de az emléke megmaradt. Sokszor szerettem volna ezt újra megfesteni, ezt a két színt együtt, nem sikerült. Egyszer, még az Esterházy is leírta valahol, hogy színeket keresek; koncertet én unok, mert nem hallom a zenék a legnagyobb részét, hát írtam a ruhák színeit. Egyszer meg egy hajnali misén előttem ült két kis apáca, itt a ferenceseknél, nem tudtam semmire figyelni, valami olyan elbűvölő színű, kis kockás  egyenruhájuk volt... Ahogy keverem a színeket, ott születik meg. Annak van-e előképe? Nem hiszem.

...A Kecskeméti Alkotóházban nagyon hasonló az ablak..., miért kell elmenni minden évben egy hónapra elmenni akkor oda?

Jogos a kérdés. Nem tudom. Tudniillik még csak nem is szeretem a változatosságot. Az első, amikor kiléptem a munkahelyemről, 1969-ben egy autószalon kiállítás grafikamunkája volt, utána azonnal elmentem alkotóházba, mert telt ebből a pénzből, és fene tudja… úgy látszik, hogy hazudok magamnak, mert mégis szükségem van a változatosságra. Most pedig már megszoktam, harmincvalahány éve járok ugyanabba a szobába, minden hónap március 1-én. Ha reggel 6-ra érkezem, nem akarom őket fölkelteni, akkor egyenesen a kecskeméti uszodába megyek. Megszoktam. Most öregedve számolok avval, hogy ha már majd nem tudok lemenni, ezt a formációt itthon is meg tudom csinálni, feleségem nem zavar a munkámban, nincs honnét menekülni.

Változatosság, a képméretek?

A 80-as évek közepe óta ugyanaz a méret, és négyzetes. Bevált. Valamilyen értelemben a lebegő forma a négyzet. Természetellenes. A fekvő formátum: a franciáknál van ilyen, hogy „tengeri tájformátum”, meg „tájformátum”. Az állókép pedig rendszerint figura, satöbbi. A műcsarnoki kiállítás miatt  - belmagasság 8 méter -, most megint 90 centiseket is festettem. Nagyobbat nem tudok az autómban szállítani.
Volt olyan alkotóház, hogy 16 nagy képet festettem, abból négyet tartottam meg.

A rossz képeket szétfűrészeli...

...Egy érdekes alkérdés, hogy egy kezdetben rossz kép egy érdekes helyzet, arra érdemes figyelni, mert idegen helyzet, talán valami tőlem új történhet...

Senecát kezdett el olvasni, aztán szanálta a könyvtárát...

Igen, nem gyűjtök könyvet azóta.

Az irodalom nagyon inspiráló önre, Illyés, Rakovszky Zsuzsa...

Ezek barátaim, ezek az élethez segítenek. ... Zelk Zoltán. … A Seneca hatás. Seneca azt mondta: hogyha uszodába mész, akkor számolj avval, ellopják a pénztárcádat és lespriccelnek. Hogyha ezt vállalod, akkor menjél uszodába. A sztoicizmus. Megcsömörlöttem attól 18-20 éves koromban, hogy lineárisan építkezzek és majd mire öreg leszek, akkor már nagyon minden sok és szép lesz, és minden nagyon jó. Most minden nagyon jó, de nem a tárgyak által.

Ha nem festene... 

Ha nem festenék, nem tudom, mit csinálnék. Az építészet az egy gyönyörű elhagyott szerető. Azok a világ legokosabb emberei, legmagasabbról látják a világot. Amikor az ember elkezd tervezni, együtt kell látni a pincérutat, a kilincsformát, a betonvasalás stílusát, a légköbméterekkel való takarékosságot…  Egy építész mi mindent tud, és egyébként milyen hatású. Negyedéves koromban kellett egy 4F-es lakást tervezni, egy 4 férőhelyes lakást. Rájöttem, ha a konyharészben egy pofafalat egy méterrel hosszabbra húzok, az anyuka kevesebbet fog veszekedni a gyerekeivel. Egy építész ilyen fokon beleszól az életünkbe. Konkrétan: egy ajtók nélküli nyitott konyha volt, amit körbe lehetett szaladgálni, egy pofafallal volt a gyerekek lakóterétől elválasztva. Ha egy kicsit hosszabb a fal, akkor a gyerekek nem az anya járóterében rohangálnak, hanem mögötte, Amikor a gyerekszobában vannak, a fallal takartan úgy érzik, hogy ők szeparáltak, önállóak. Az anyuka egy kicsit hátralép, meg tudja őket nézni, és hallja őket. Egyszerű.

E nélkül az életvitel nélkül létre tudnának jönni ezek a képek, hogy ilyen aszkéta...

Egyáltalán nem aszkéta. Azt hiszik, hogy ez valami többlet erőfeszítés. Nem. Így könnyű élni.

Tanítványai vannak-e?

Nincsenek. Megpróbáltam az Iparművészeti Főiskolán tanítani, 20-éve. Egyszerűen azért, mert azt a házat nagyon szerettem ott kint a Zugligetben és tetszett, hogy belsőépítészekhez kértem magamat, amihez szintén értek. De kiderült, hogy ezeknek természetesen a képzőművészet nem fő irányuk, hanem egy melléktantárgy. A képzőművészet más…, abba bele kell halni. Ha egy festőt korrigálok, akkor azt kérdezem meg, hogy miért élsz? Csináltak volna nekem ott egy műtermet az iparművészetin, barátom röhögött, mert ő már sokkal hamarább tudta, mint én, hogy az év végére fölmondok. Ha valaki följön mappával, akkor kiszolgálom, ez is előfordul [...] A kép az valami csodát hordoz.

Csodálatos mondat volt. Nagyon köszönjük, hogy megtisztelt bennünket, lehetőséget adott, hogy bemutassuk ezt a filmet, és hogy az amatőr kérdéseinket feltegyük. Ha a hallgatóságban megszületett kérdés…

Mennyibe kerül egy képe? Nem? (nevetés) 400e és 800e között vannak a képeim és vannak képeim aukciókon, amire nem én adok be, hanem gyűjtők egymás között, ott általában 1 és 4 millió között.

Volt-e olyan megsemmisített kép, amit utólag megbánt? A tihanyit leszámítva.

Azt nem bántam meg, abból csak a két szín volt érték [...] Kettőt bántam meg a kidobott százötből.

Az alkotótábor kapcsán, hogy az nem lehet olyan, mint egy fellépés, és akkor arra koncentrálódik minden

Igen, igen. Nem. (nevetés) tudniillik mindig koncentrált vagyok képességeim arányában. Van úgy, hogy félálomban megtervezek egy jó mondatot már. Az alkotóház egy ugyanolyan munkafázis, mint az előző hetek, nem érzelmi kérdés. Egyébként is igyekszem nem érzelmi alapon dönteni, hanem hát… az egy munkaperiódus. És nincsenek gondolataim, ezt nem szeretik elhinni, hogy én nem tudom, hogy mit fogok festeni. Szeretném, hogy jó legyen, de semmi közöm hozzá. Annyi közöm van a remekműhez vagy a csodához, hogy csinálom. Azt szokták mondani: ha nem csinálja az ember, akkor nem lesz semmi. Nagyon ritka, amikor igazán történik valami, a csoda lehetősége mindig ott van, 5 másodperc múlva, ami… fölrobbanhat. A reneszánszban még megterveztek egy képet és aztán azt a bal alsó sarokban elkezdve megfestették. A XX . században már régen, és már a Monet-ék is… ahogy csinálom, úgy alakul, és önmagát alakítja, ott látom, hogy merre kell tovább menni, tehát nincs vázlat. Egyszer véletlenszerűen, betegen, 5 másodperc alatt remekmű lett egy reménytelen képemből.

Vojnich Erzsébet és Szüts Miklós... nagyon nagy rokonságot mutatnak.

Kétségkívül, és még van egy pár festő… kelletlen mondom, hogy követőim. Van mező, akivel hasonló gondolkodásúnk. Van köztük három nagyon tehetséges.

Köszönjük szépen. (taps)