2015.1.9. html-2015/heti-valasz-interju.htm C.14939 - 14941c.

Heti Válasz 2015.1.15.

Váli Dezső kiállítása a Műcsarnokban

Isten köpenyének szegélye

Huszonöt éve fut és úszik reggelente. Tévét nem néz, a külvilággal nincs sok kapcsolata, de honlapján blogot ír. Műveiről adatbázist vezet, egy részüket utólag megsemmisíti. Váli Dezső nem tagja egyik művészeti akadémiának sem, mert, mint mondja: mindkét oldalon utálják. Most a Műcsarnokban állít ki.

V. Nagy Viktória / kultura@hetivalasz.hu

– Reggel kilencre érkeztünk: nem rondítunk bele a precíz napirendjébe?

– Dehogynem, főleg, hogy négy perccel korábban érkeztek a megbeszéltnél. Épp egy fájl kódjának javításával kínlódok, így az most félbe marad.

– Ezek szerint nem minden délelőtt telik festéssel.

– Nem olyan forró ez a leves; mint hiszik, ráadásul a háttérmunka sokkal több idővel jár, mint az ecsettel, vagyis pontosabban, az ujjheggyel való festés. És közben élni is kell, zoknit venni, meg tejfölt. Tegnap a vécétartály zárócsapját kellett kicserélni. A legtöbb időt azonban az írás viszi el. Magamnak is letagadom, de szinte egész nap a számítógép előtt ülök, írok, adminisztrálok. Felteszem, s beszámozom a deske.hu - honlapomra a kiállításomról szóló kritikát. A téli aukcióra beadták egy régi képemet: megpróbálom kideríteni, hogy az hová került. Ez sok munka, de így van rendjén; az adatbázisom halálosan pontos.

– Megnyugtatja, ha tudja, hol vannak a képei?

– Nem az én lelkemről van szó, hanem a képekről. A honlapon lévő opuszjegyzékről. Ettől a munkától sajnos én fikarcnyit nem leszek jobb festő, de amit megcsináltam, az rendben van, elérhető. És elérhető lesz harminc év múlva is. Ez a feladat is része munkaköri leírásomnak.

– Ahogyan az 5 óra 23 perces ébresztő is?

– Igen, bár az már csak műemlék, kegyeletből ragaszkodom hozzá. Rég 5 óra 21-kor kellene kelnem, így aztán egész nap két perces késésben vagyok; bocs, hülyéskedek. Harminc éve, hogy kezdtem a hatórás misére járni a ferencesekhez, ahhoz igazítottam az órát. De különben mindez fölösleges, mert öregedve négy-fél öt tájban ébredek, és ülök számítógéphez. Négy sor szöveg megírása a blogra - egy óra. 

– Tizenötödik éve írja VÁLINEWS című blogját, gyerekkorától naplót vezetett. Ám míg az utóbbi nem volt publikus, az interneten a nyilvánosság elé lépett. Miért jó így kitárulkozni?

– Hogy olvassák is, amit magamnak leírok, másodlagos. A blog: napi küzdelem eljutni az őszinte magamhoz. Önmagamnak elsőre mindig hazudok. Van egy kéregető öregasszony, járókerettel áll házuk kapujában, és vár, hogy valakit megszólíthat. Tönkrement ember, alkoholista lehet. Uszodába menet találkozunk, akkor vagy 200 forintot kér tőlem, vagy azt, hogy menjek el a szemközti boltba kenyérért, vagy egy csomag cigarillót kér, ami a legnyűgösebb, mert azért vissza kell menni 200 métert. Legutóbb kérését meg sem várva, nyújtottam a cigarettát. Elmosolyodott, megköszönte. Leírtam ezt a blogra is, hozzátéve: hogy ugye, milyen szép történet? A túrót! Meg akartam előzni, hogy esetleg elküldjön kenyérért. Színtiszta önzés. A napló, most a blog arra jó, hogy megtaláljam a történetek valódi igazát, legyőzve például az önámítást. Ráadásul bemutatok egy életvitelt, evvel tanítok is, és egyben szórakoztatom olvasóimat.

– De mit tesz hozzá ez a festői életműhöz?

– A festő életével, a háttérrel nem kell foglalkozni. A kép egyszeri és megismételhetetlen csoda, semmi köze a művész sántaságához. A naplóírásnak nincs kapcsolata a munkámmal, legfeljebb annyi, hogy felteszek egy félkész képet – gyakran szoktam ilyet játszani –, amire egyszer például jött egy e-mail, hogy "túl piros". És eltűnődöm, mert lehet, hogy igaza van. Minden kritikát meghallgatok, aztán vagy megfogadom őket, vagy nem.

– Tizenhét évesen kezdett festeni, de belsőépítészként diplomázott.

– A festőnek indultam, be is adtam a Képzőművészeti Főiskolára a jelentkezési papírt, de akkori mesterem, Sugár Gyula azt mondta: ne menj oda. Nem rajzolsz jól, és ott nagyon behatárolt szemlélet uralkodik. Menj az Iparművészetire, belsőépítésznek: színelméletet, anyagtan, modern festészet- és építészettörténet van. A Képzőn kikértem a lapomat, és átvittem Zugligetbe. Amikor aztán felvettek, leírtam a naplómba, hogy most egy feladatom lesz: a festést ruhatárba tenni, s a következő öt évben csak arra vigyázni, a ruhatári jegyet el ne veszítsem. Tudtam, hogy öt kerülőév jön, de áldásos időszak volt: akkor váltam világosfejű emberré. Megtanultam a gótika áhítata mellett a gótika statikáját is.

– Néha azért kivette a festést a ruhatárból?

– Nem, olyannyira beleszerettem a belsőépítészetbe, hogy másodévesen eladtam a festőállványomat. Aztán ötödévesen igazi, nagy szerelmi bánat ért, aés visszavásároltam azt az állványt. Otthon készítettem a diplomamunkámat délutánonként, délelőtt pedig kezdtem újra festeni, hogy túléljem azt az évet. Szörnyű rossz képek voltak, de tudtam, hogy ez mindegy, lépni kell, élni kell.

– Itt még jelen volt a képein a figuralitás, vagy rögtön absztrakttal indult?

– Mindenfélét festettem, elhívtam modellnek egy gyönyörű, éjfekete szemű kislányt, de saját magamat is megörökítettem cári katonatiszti egyenruhában, égő várossal a hátam mögött. Később ezeket kidobtam, egy önarckép kivételével. Az Angyali üdvözlettel, az 1969/12-es képemmel találtam rá az absztraktra, és boldogan elvoltam evvel, tizenöt évig. Aztán megijedtem, hogy 360 fokban nyitva a világ körülöttem, elviselhetetlen szabadság. Világossá vált, hogy ezen az úton nem tudok tovább menni. Akkor egy délután – témát keresve – hisztérikusan, egyetlen lendülettel megfestettem négy nagyméretű képet. A negyedik egy zsidó temető volt: korábban egy pénzkereső fotózás melléktermékeként kétezer felvételt készítettem róluk. Három év múlva hagytam abba, ahogy a képek egyre gyengébbek lettek. Akkor jött a műteremtéma. Huszonnyolcadik éve festem – borzalom –, ha kérdezik, miért nem váltok, azt szoktam válaszolni: mert nem jut eszembe semmi.

– Tévét nem néz, moziba, színházba, társaságba nem jár, a külvilággal minimális a kapcsolata. Másrészt viszont az internet korlátlan…
– Azt nem nézem, csak írok rá.
– Akkor honnan inspirálódik? A műteremből?

– Felteszek egy okkert a lemezre, és keresek mellé egy megfelelő szürkét. Az életem olyan gazdag, hogy alig tudom feldolgozni. Bőven sok az az információ, ami körülvesz; amíg uszodába és vissza. Karácsonyra a feleségem hozott egy Füst Milán tanulmánykötetet, amit kölcsönkért valakitől. Ugyanis a könyveket se tartok, ha elolvastam, elajándékozom vagy kiteszem a kapualjba. Kata kölcsönkérte a könyvet, benne Tolsztojról és Gelléri Andorról megrendítő mondatok – ezzel csak azt akarom mondani, hogy rettentő gazdag a világ, ehhez nem kell televíziót nézni.

– Másképp kérdezem: mi ad ihletet?

– Ihlet, az nincs, munkaidő van. Illetve létezik, egy évben négyszer: váratlan, begyorsult gondolkodás, rálátás új mezőkre. De ennél fontosabb a spontaneitás. A véletlent nagyon használom: amikor olyan folt kerül a képbe, amit nem kitaláltam, hanem úgy sikerült, és nagyon jó, az által léphetek tovább.

– A képet pedigmegnentheti a megsemmisítéstől. Az alkotás, és a dokumentáció mellett ugyanis a szelekció a harmadik fontos mozzanat művészetében. Miért pusztítja el a műveit?

– Ha maga palacsintasütés közben odaéget egyet, mit csinál vele? Nagy ugye! Miért maradjanak meg a gyenge képek? Fölösleges szellemi környezetszennyezést hagyni az utókorra. Ez nem hisztéria, hanem munkafázis, és nem is azonnali. Adok időt a képeknek, akár évekig, mielőtt jön a körfűrész.

– Volt már, hogy szétfűrészelt egy képet, és később megbánta?

– Egyszer a már szétfűrészeltekről készült fotókat elfelejtettem kidobni, fél év után átnéztem őket; 105 képből kettőnél szívtam a fogamat. A selejtezés selejtje, megfelelő arány.

– Most, a Műcsarnokban is szerepel egy Megtagadott műterem.

– Rossz kép volt, ami attól, hogy átkarcoltam, kidobásra szánva, életre kelt. Valaki szólt, hogy egy retusőr helyre tudná hozni, áthúzás nélkül is jó lenne. Nem lenne jó.

– Mert mitől jó egy kép?

– Azt még soha senki nem tudta megmondani. Csak azt lehet, hogy mitől rossz, erre való a korrektortanár. A jó kép természetfölötti csoda, mert ott valami olyan történik, ami új létező, kívül áll eddigi világunkon. A hatását lehet valamennyire megközelíteni szavakkal. Van egy mondatom, amit mindenütt elmondok, és ha egyszer akadémikus leszek, akkor a székfoglalómban is ezt ismétlem majd el ötvenszer: egy igazán jó mű egy villámvillanás idejére megmutatja Isten köpenye szegélyét.

– Lehet, hogy tagja lesz valamelyik művészeti akadémiának?

– Most, hogy a Műcsarnokban van kiállításom, megint sugdossák a fülembe, hogy lépjek be a Magyar Művészeti Akadémiába. A másikba meg azt, hogy lépjek ki belőle.

– Ezek szerint MMA-tag?

– Jelöltek, és nem vettek fel. Ősszel azonban arra a köztestületi tagságra jelentkeztem, ahová automatikusan felvesznek minden jelentkezőt, megfelelő háttérrel. Ez nem jár pénzzel, csak duzzasztom a létszámot. Illetve, írtam egy beadványt, hogy két dologba szeretnék beleszólni: az országos kiállítások ügyébe, és szorgalmazom, hogy alakítsák ki a templomokba kerülő műtárgyak központi zsűrizésének rendszerét. Ám valószínűleg nem kellek nekik, főleg, mert húsz éve egy földbe döngölő cikket írtam Makovecz Imre politikai szerepvállalásáról, hogy az egyik beszéde keresztény embernek elfogadhatatlan, mert gyűlölködő. A balliberális oldal szerint viszont azért vagyok áruló fasiszta, mert kiállítok az MMA-irányította Műcsarnokban. Úgyhogy most mindkét oldalon rettentő utálnak - ezen csendesen mosolygok.

– Nem tájékozódik, de például a vasárnapi nyitva tartásról, van véleménye, meg is írta a blogon.

– Újságot olvasok, a Népszabadságot, mert az jár harminc éve. Szegény Kata időnként az ebédnél megpróbál a napi politikáról beszélgetni nekem, ilyenkor megkérem, hogy hadd figyelhessek inkább a paradicsomlevesre. Mereven elutasítom a politizálást, mert az a szintje, ami ebből kihallik, ízléstelen és alacsony színvonalú lökdösődés, színjáték.

– Ugyanakkor rendszeresen imádkozik „Orbánért és csapatáért”.

– Ahogy előtte Gyurcsányért és Medgyessyért is. Szent Pál mondja: imádkozzatok a királyokért – ez utasítás. Az imacsoportom tagjainak is szóltam, ők ugyanígy. Azért, hogy a vezetőink jól teljesítsenek, a jót keressék önmagukban és a világban.

– Február 1-jéig látható a kiállítása a Műcsarnokban. Hogyan tovább?

– Egyáltalán nincs jövőképem, és nem tudok róla, hogy valahol újabb tárlatot szeretnének tőlem. A legközelebbi megoldandó feladat, ami foglalkoztat, hogy délben az ételhordóval le kell mennem az ebédért, de előtte azt még el kell mosogatni. A délutáni alvás után pedig jó lenne festeni egy kicsit.

fotók Szabó Balázs