2015.1.9. html-2015/heti-valasz-interju.htm C.14939 - 941

Heti Válasz 2015.1.15.
Nagy Viktória – Váli Dezső

Váli Dezső-interjú

– Amikor az interjú időpontját egyeztettük, a reggel kilenc órát ajánlotta. Ittlétünkkel nem rondítunk bele a precíz napirendjébe?

– Dehogynem, főleg, hogy négy perccel korábban érkeztek a megbeszéltnél. Épp egy fájl kódja kijavításával kínlódok, az most félbe marad. Izgalmas munka, mert nem értek hozzá, és türelmetlen is vagyok. Ebbe érkeztek most magunk.

– Ezek szerint nem minden délelőtt telik festéssel. Vagy nem is kell naponta festeni?

– Nem olyan forró ez a leves; mint hiszik, ráadásul a háttérmunka sokkal több idővel jár, mint az ecsettel, vagyis pontosabban, az ujjheggyel való festés. És közben élni is kell, zoknit venni, meg tejfölt. Tegnap a WC-tartály zárócsapját kellett kicserélni. A legtöbb időt azonban az írás viszi el. Magamnak is letagadom, de szinte egész nap a számítógép előtt ülök, írok, meg persze adminisztrálok. Felteszem, s beszámozom a deske.hu - honlapomra a kiállításomról szóló kritikát. A téli aukcióra beadták egy régi képemet: megpróbálom kideríteni, hogy az hová került. Ez sok munka, de így van rendjén; az adatbázisom halálosan pontos.

– Megnyugtatja, ha tudja, hol vannak a képei?

– Nem az én lelkemről van szó, hanem a képekről. A honlapon lévő opuszjegyzékről. Ettől a munkától sajnos én fikarcnyit nem leszek jobb festő, de amit megcsináltam, az rendben van, elérhető. És elérhető lesz harminc év múlva is. Ez a feladat is része munkaköri leírásomnak.

– Ahogyan az 5 óra 23 perces ébresztő is?

– Igen, bár az már csak műemlék, kegyeletből ragaszkodom hozzá. Rég 5 óra 21-kor kellene kelnem, így aztán egész nap két perces késésben vagyok; bocs, hülyéskedek. Harminc éve, hogy kezdtem hatórás misére járni a ferencesekhez, ahhoz igazítottam az órát. Analóg vekkert nem lehet pontosan beállítani, így sikerült. De különben mindez fölösleges, mert öregedve négy - fél öt tájt ébredek, és ülök számítógéphez. Négy sor szöveg megírása a blogra egy óra. Édes munka, jó mondatokat csinálni.

– Tizenötödik éve írja VÁLINEWS című blogját, gyerekkorától naplót vezetett. Ám míg az utóbbi nem volt publikus, az interneten a nyilvánosság elé lépett. Miért jó így kitárulkozni?

– Hogy olvassák is, amit magamnak leírok, másodlagos. A blog: napi küzdelem eljutni az őszinte magamhoz. Önmagamnak elsőre mindig hazudok. Hazahoztam öt kiló krumplit, rögtön vittem is a helyére, öntöttem a ládába–, és megdicsérem magam, hogy hát én milyen rendes vagyok. Már a szobába menet jöttem rá, arról van itt szó, nagyon zavart az a ronda barna zacskó, el akartam tüntetni. Vagy. Van egy kéregető öregasszony, járókerettel áll házuk kapujában, és vár, hogy valakit megszólíthat. Tönkrement ember, alkoholista lehet. Uszodába menet találkozunk, akkor vagy 200 forintot kér tőlem, vagy azt, hogy menjek el a szemközti boltba kenyérért, vagy egy csomag cigarillót kér, ami a legnyűgösebb, mert azért vissza kell menni 200 métert. Hát bevásároltam, s legutóbb kérését nem várva nyújtottam a cigarettát. Elmosolyodott, megköszönte. Leírtam mindezt a blogra, hozzátéve, hogy ugye, milyen szép történet? A túrót! Arról volt szó, meg akartam előzni, hogy esetleg elküldjön kenyérért. Színtiszta önzés. A napló, most a blog arra jó, hogy megtaláljam a történetek valódi igazát, legyőzve például az önámítást. Ráadásul tudom, hogy bemutatok egy életvitelt, ez összehasonlítási alap, evvel tanítok is, és egyben szórakoztatom olvasóimat.

– De vajon mit tesz hozzá ez a festői életműhöz?

– A festő életével, a háttérrel nem kell foglalkozni. A kép egyszeri és megismételhetetlen csoda, semmi köze a művész sántaságához. A naplóírásnak nincs kapcsolata a munkámmal, legfeljebb annyi, hogy felteszek egy félkész képet – gyakran szoktam ilyet játszani –, amire egyszer például jött egy e-mail, hogy túl piros. És akkor ezen eltűnődöm, mert lehet, hogy igaza van. Minden kritikát meghallgatok, aztán persze vagy megfogadom őket, vagy nem.

– Tizenhét évesen kezdett festeni, de belsőépítészként diplomázott.

– A festőnek indultam, be is adtam a Képzőművészeti Főiskolára a jelentkezési papírt, de akkori mesterem, Sugár Gyula azt mondta: ne menj oda. Nem rajzolsz jól, és ott nagyon behatárolt szemlélet uralkodik. Menj az Iparművészetire, belsőépítésznek, színelméletet, anyagtan, modern festészet- és építészettörtén. Taxiba ültem, a Képzőn kikértem a lapomat, és átvittem Zugligetbe. Amikor aztán felvettek, leírtam a naplómba, hogy most egy feladatom lesz: a festést ruhatárba tenni, s a következő öt évben csak arra vigyázni, a ruhatári jegyet el ne veszítsem. Tudtam, hogy öt kerülőév jön, de áldásos időszak volt, rengeteget tanultam, nagyszerű tanárok, akkor váltam világosfejű emberré. Megtanultam a gótika áhítata mellett a gótika statikáját is.

– Néha azért kivette a festést a ruhatárból?

– Nem, olyannyira beleszerettem a belsőépítészetbe, hogy másodévesen eladtam a festőállványomat. Aztán ötödéves koromban egy igazi, nagy szerelmi bánat, akkor visszavásároltam azt az állványt. Otthon csináltam a diplomamunkámat – Kelet-Ázsia múzeum terve – délutánonként, délelőtt pedig kezdtem újra festeni, hogy túléljem azt az évet. Szörnyű rossz képek voltak, de tudtam, hogy ez mindegy, lépni kell, élni kell.

– Itt még jelen volt a képein a figuralitás, vagy rögtön absztrakttal indult?

– Mindenfélét festettem, elhívtam modellnek egy gyönyörű, éjfekete szemű kislányt, de saját magamat is megörökítettem cári katonatiszti egyenruhában, égő várossal a hátam mögött. Később persze ezeket kidobtam, egy önarckép kivételével. Pontosan tudom, hogy az Angyali üdvözlettel-, az 1969/12-es képemmel találtam rá az absztraktra, és boldogan el voltam evvel, tizenöt évig. Aztán megijedtem ettől, hogy 360 fokban nyitva a világ körülöttem, elviselhetetlen szabadság.

Világossá vált, hogy ezen az úton nem tudok tovább menni. Akkor egy délután hisztérikusan – témát keresve – egyetlen lendülettel megfestettem négy nagyméretű képet. A negyedik egy zsidó temető volt: korábban egy pénzkereső fotózás melléktermékeként kétezer felvételt készítettem róluk. Három év múlva hagytam abba, hogy a képek egyre gyengébbek lettek. Akkor jött a műterem-téma, szintén egy fotóm kapcsán találtam rá. Huszonnyolcadik éve festem – borzalom –, ha kérdezik, miért nem váltok, azt szoktam válaszolni, hogy mert nem jut eszembe semmi.

– Tévét nem néz, moziba, színházba, társaságba nem jár, a külvilággal minimális a kapcsolata. Másrészt viszont az internet korlátlan…
– Azt nem nézem, csak írok rá.
– Akkor honnan inspirálódik? A műteremből?

– Felteszek egy okkert a lemezre, és keresek mellé egy megfelelő szürkét. Az életem olyan gazdag, hogy alig tudom feldolgozni. Bőven sok az az információ, ami körülvesz; amíg uszodába és vissza. Karácsonyra a feleségem hozott egy Füst Milán tanulmánykötetet, kölcsön. Ugyanis a könyveket se tartok, ha elolvastam, elajándékozom vagy kiteszem a kapualjba. Tehát Kata kölcsönkérte a könyvet. Benne Tolsztojról és Gelléri Andorról megrendítő mondatok – ezzel csak azt akarom mondani, hogy rettentő gazdag a világ, ehhez nem kell televíziót nézni.

– Másképp kérdezem: mi ad ihletet?

– Ihlet, az nincs, munkaidő van. Illetve létezik, egy évben négyszer. Az egyszerűen váratlan begyorsult gondolkodás, rálátás új mezőkre. De ennél fontosabb a spontaneitás. A véletlent nagyon használom: amikor olyan folt kerül a képbe, amit nem kitaláltam, hanem úgy sikerült, és nagyon jó; az által léphetek tovább.

– Ami megmentheti a megsemmisítéstől. Az alkotás, majd a dokumentáció mellett a szelekció a harmadik fontos mozzanat művészetében. Miért pusztítja el a műveit?

– Ha maga palacsintasütés közben odaéget egyet, mit csinál vele? Nagy ugye! Miért maradjanak meg a gyenge képek? Fölösleges szellemi környezetszennyezést hagyni az utókorra. Ez nem hisztéria, hanem munkafázis, és nem is azonnali. Adok időt a képeknek, akár évekig, mielőtt a körfűrész jön.

– Volt már olyan, hogy szétfűrészelt egy képet, és később megbánta?

– Egyszer a róluk készült fotókat elfelejtettem kidobni, ezeket fél év után előszedve átnéztem; százöt képből kettőnél szívtam a fogamat. A selejtezés selejtje, megfelelő arány.

– Most, a Műcsarnokban is szerepel egy Megtagadott műterem.

– Rossz kép volt, ami attól, hogy átkarcoltam, kidobásra szánva, váratlanul életre kelt. Valaki szólt, egy retusőr helyre tudná hozni, áthúzás nélkül is jó lenne. Nem lenne jó.

– Mert mitől jó egy kép?

– Azt még soha senki nem tudta megmondani. Csak azt lehet, hogy mitől rossz, erre való a korrektortanár. A jó kép természetfölötti csoda, mert ott valami olyan történik, ami új létező, kívül áll eddigi világunkon. A hatását lehet valamennyire megközelíteni szavakkal. Van egy mondatom, amit mindig, mindenütt elmondok, és ha egyszer akadémikus leszek, akkor a székfoglaló beszédemben is ezt ismétlem majd el ötvenszer: egy igazán jó mű egy villámvillanás idejére megmutatja Isten köpenye szegélyét.

– Lehet, hogy tagja lesz valamelyik művészeti akadémiának?

– Most, hogy a Műcsarnokban van kiállításom, megint sugdossák a fülembe, hogy lépjek be a Magyar Művészeti Akadémiába. A másikba meg azt, hogy lépjek ki belőle.

– Ezek szerint ott tag?

– Jelöltek, és nem vettek fel. Ősszel azonban arra a köztestületi tagságra jelentkeztem, ahová automatikusan felvesznek minden jelentkezőt megfelelő háttérrel. Ez nem jár pénzzel, csak duzzasztom a létszámot. Illetve, írtam rögtön egy beadványt, hogy két dologba szeretnék beleszólni: az országos kiállítások ügyébe, és szorgalmazom, hogy alakítsák ki a templomokba kerülő műtárgyak központi zsűrizésének rendszerét. Ám valószínűleg nem kellek nekik, főleg, mert húsz éve egy földbe döngölő cikket írtam Makovecz Imre politikai szerepvállalásáról, hogy egy beszéde keresztény embernek elfogadhatatlan, mert gyűlölködő. A balliberális oldal szerint viszont azért vagyok áruló fasiszta, mert kiállítok az MMA-irányította Műcsarnokban. Úgyhogy most mindkét oldalon rettentő utálnak, ezen csendesen mosolygok.

– Az internetről nem tájékozódik, ám egyes közéleti témákról, például a vasárnapi nyitva tartásról, mégis van véleménye.

– Újságot olvasok, a Népszabadságot, mert az jár harminc éve. Szegény Kata időnként az ebédnél megpróbál a napi politikáról beszélgetni nekem, ilyenkor megkérem, hogy hadd figyelhessek inkább a paradicsomlevesre. Mereven elutasítom a politizálást, mert az a szintje, ami ebből kihallik, az ízléstelen, alacsony színvonalú lökdösődés, színjáték.

– Ugyanakkor rendszeresen imádkozik „Orbánért és csapatáért”.

– Ahogy előtte Gyurcsányért és Medgyessyért is. Szent Pál mondja: imádkozzatok a királyokért – ez utasítás. Az imacsoportom tagjainak is szóltam, ők ugyanígy. Azért, hogy a vezetőink jól teljesítsenek, a jót keressék önmagukban és a világban.

– Február elsejéig látható a kiállítása a Műcsarnokban. Tudja már, hogy mi a következő állomás?

– Egyáltalán nincs jövőképem, és nem tudok róla, hogy valahol újabb tárlatot szeretnének tőlem. A legközelebbi megoldandó feladat, ami foglalkoztat, hogy délben az ételhordóval le kell mennem az ebédért, de előtte azt még el kell mosogatni; a délutáni alvás után pedig jó lenne festeni egy kicsit.