2015. 04.               html2015/jezsuita-este.htm            C.15158 - 164

Jezsuita Szakkollégium pódiumbeszélgetés 2015.04.09, 18 - 19:45h
kérdez: Heltai Péter, és 20 egyetemista

(Tömörítve, és a korábban már többször megfogalmazott dolgaimat itt kihagyom)

Kérdező:

Sok szeretettel köszöntök mindenkit a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium lelkiségi tárházának idei tavaszi első alkalmán... Egy rövid életút bemutatással kezdem, Váli Dezső festőművész a József Attila gimnáziumban érettségizett [életrajz], ... egy Új-Kaledónia-i, Csendes-óceáni szigeten is volt kiállítása.

VD.:

Egy grafika ment oda.

Kérdező:

Nincs közvetlen emlékünk arról a korszakból -, hogy hogyan nézett ki akkor a művészeti széna, hogyan lehetett akkor nekiindulni festőművészként a világnak? Elvárások, milyen rendszerben kellett akkor létezni?

VD.:

Ma újra vagy 70 művészetcsoport létezik, ez így lehetett a két világháború között is. 1949-ben ezeket megszüntették, és attól kezdve csak a Képzőművész Szövetség;  aki oda belépett, az egy struktúrába került be, amit  a minisztérium felügyelt. Ezen kívül volt a Művészeti Alap hivatala. Ott engedélyt lehetett kérni és kapni alkotóházi beutalásra. Az mint egy szálloda, csak teljes ellátással és műteremmel, de sokkal olcsóbb. Aztán intézték a segélykéréseket, és a szolgálati műteremlakások elosztását. Én nagyon nehezen kaptam (noha cserelakással), mert belsőépítész végzettségű voltam, de végül kénytelenek voltak megadni, mert mint Alap tag, jogosult.
Aztán  a Művészeti Alaphoz tartozott a Fiatal Művészek Stúdiója is, ami szintén államilag koncentrált és dotált szerv volt. Ott pl. sok ösztöndíjat kaptam. És ami ma már fantasztikus, de évi 15 kiállítást szerveztek nekünk. Mi volt még. Lehetett pályázni a három éves Derkovits-ösztöndíjra, az kb. egy fizetés volt. Én is kaptam.

Kérdező:

Egy belsőépítész végzettségű hogyan kezd el festészettel foglalkozni? Ez hogyan jött; mi volt az a pont, amikor ez átfordult?

VD.:

Ez nem fordult át, én festőként kezdtem [...] Iparművészeti Főiskola... igazi elitiskola volt. Pl. egyszer egy búcsúzó levelet írtam egy lánynak, délben a kertvendéglőben az ebédnél odaadtam építész tanáromnak, korrigálni, a paradicsomoskáposzta mellé. Ilyen kapcsolatban voltunk. Egyszer az esztétika tanárom lakásán kollokváltam, két fotelben ültünk ,és beszéltem neki Derkovits „Kivégzés” képről, mikor ő letérdelt, négykézlábra állt és bement fejjel az ágy alá; néztem, mi történik. És kihúzta a képet, mert az az övé volt, a Kivégzés.

Kérdező:

Szakralitás, vallási témák...?

VD.:

Nálam periférikus... A Matisse kápolna... keresztútaim... [története] Ezen kívül van a sajószentpéteri templomi freskó-szekkóm, meg egy korai áhítatos képem, aminek utólag az „Angyali üdvözlet - A/1969/12” címet adtam.

Kérdező:

Pilinszkyt idézte, hogy a szakrális művészet az tautológia...

VD.:

Én erre egy formulát találtam, amit mindig elmondok, hogy egy jó mű egy villámvillanás idejére megmutatja Isten köpenye szegélyét. Minden mű erre való. Egy, vagy több lépcsőben. A kultúra is erre használja, legfeljebb nem tudja.

Kérdező:

Ha valaki azt mondja, hogy ő keresztény művész, vagy keresztény művészetet csinál, alkot, valaki zsidó művészetet, vagy muszlin művészetet… ezek magukban léteznek?

VD.:

Nem. Ez hülyeség.

Kérdező:

Említette, a képzőművészet a véletlen és az akart együtt...

VD.:

Az egy egyszerű tétel. Az Illyés Gyula kiásott egy szép szőlőgyökeret, kicsit megfaragta, és kiszögelte a falra, hogy az egy mű. Ez a természet szépsége, ami felőlünk nézve véletlen. A másik szépség a villamos, ami minden ízében tudatos mérnökmunka; bár ott is van ihlet, és intuíció. És e kettő között van a képzőművészet, aminél szerepe van a véletlennek.

 

Kérdező:

És akkor ez a véletlen Váli Dezsőnél teljesen különválik Istentől...

VD.:

Hogy én egyedül festek..., vagy Istennel együtt..., és milyen arányban, ezt nem tudom. Hogy kegyelem-e, ha egy remekművet csinálok, nem tudom. Lehet.

Kérdező:

A hitéről kérdezem...

VD.:

[imarendem...] A reggeli zsolozsma... az egy csoda, a négykötetes papi zsolozsma. A feleségemnek stósz könyvei vannak ez ügyben… minek? Ebben minden benne van, a II. századtól kezdve csodálatos és aktuális szövegek, prédikációkból, levelezésből, vértanúk tanúságtételeiből...

Kérdező:

Hajlamosak vagyunk rá, hogy a művészt valami külön kategóriának tekintsük és ne lássuk meg mellette az embert. Ennek kapcsán-, voltak a nehéz pillanatai? Voltak-e alkotói válságok?

VD.:

Valaha talán voltak, nem emlékszem rá. Van egy adatom, ami már az indulásnál komoly önbizalomra utal. Munkáimat legkezdetétől fotóztattam, és opuszjegyzéket vezettem. Minden minkám adataival megvan a deske.hu - honlapon

Kérdező:

Úgy kell elképzelni, hogy egészen aszketikus keretek között van beosztva a napja?

VD.:

Én ezt nem tartom aszketizmusnak, de be van osztva. Igen. Ez hihetetlen kényelmes így.

Kérdező:

Napirendje?

VD.: [honlap / életrajz / napirendem]

Kérdező:

Átadnám a  hallgatóságnak a szót.

Diák:

Amikor megfest egy képet, a folyamat hogyan történik, mennyi ideig tart?

VD.:

[hogyan kezdek egy képet...] A terület legnagyobb, fölmérhetetlen és megrendítő titka, csodája, hogy miért találom jobbnak a képet, ha a 213-as okkert lecserélem a 216-osra. Hogy mi történik itt? Mert minden ezen múlik.

Diák:

Ön szerint mi a szépség?

VD.:

Nem tudom. Azt hiszem, egy lélekállapot. Ajándék, amikor a lélek egy percre fölörül valaminek. Nyilván mindenkinek más, kultúránként, helyenként, életkoronként változik. Megélése egy ihletett pillanat.

Diák:

Az az egyház is egy rend szerint él, és önnek is van egy meghatározott napirendje, amibe visszatér, és vajon ez a rend mennyire alapja annak?

VD.:

Nincsen köze a kettőnek egymáshoz. [...]

Diák:

Miért fest még? Miért nem mondja, hogy én már nyugdíjas vagyok?

VD.:

Az első válasz az, hogy a lakbérem 57e Ft és a nyugdíjam 65e Ft, tehát havi 9e Ft-ból kell(ene) gazdálkodnom. A második, hogy megszoktam. A harmadik, hogy tudom, értéket termelek. És főleg a csodavárás. Ami időnként megtörténik.

Diák:

Mennyire ment végig a festés iskoláján?

VD.:

Most tanulom a szakmát. Iparművészeti Főiskola  [...]

Diák:

Mennyire része a mindennapjainak a tudatos önvizsgálat?

VD.:

Én este át szoktam gondolni a napot pár mondatban [...]

Diák:

Megy a festő szabadságra?

VD.:

[Nem tudok nyaralni, pihenni...] A gyerekekkel kötelező volt nyaralni... most minden júliusban a feleségemmel egy magánművésztelepen, ahol én 25 képet lekezdek, ő kompjuteren ír... Ezenkívül ő megkér, úgyhogy évente még négy nap balatonfelvdéki házunkban, ahova kérésére nem viszek festéket...

Kérdező:

Összegzés, visszatekintés...?

VD.:

Nem szokásom, nem nézek előre és nem nézek hátra. Kisfiú koromban cserkészvezetőm megkérdezte „mi akarsz lenni, Deske?” - mondtam, hogy pap. Kiszedte belőlem, hogy miért.  Mert akkor nem kell megnősülni. Deske -mondta -, a szenvedést nem lehet megkerülni. Megértettem.
Szóval nem nézek előre. Az aznapi feladat van a fejemben.
Ami mégis a múltam: hogy randomban  képernyőpihenőn fut tízezer fotó és repró. Visszamenőleg 50 év.

Diák:

Hogy viszonyul ehhez az élethez, életfelfogáshoz a felesége és a gyerekek?

VD.:

Sokat szenvedünk, szenvedtünk is egymástól. Több dolgot tisztességgel és fegyelmezetten szőnyeg alá söprünk, mert nincs megoldás, és nem is lesz (mondja Pilinszky és Barsi Balázs is). Ha én egy gyereket pirosnak akarok nevelni és ő pedig kéknek, akkor mi legyen? Ami egymásban teher, azt eltűrjük és toleráljuk.
- Ő tegnap rászólt egy készülő képemre, ami nekem munkaközi állapotban egy véres seb-, hogy túl üres. Fájt, de segített, mert igaza volt.
- Számomra tűrhetetlen, hogy harminc szoknyája van, mikor szerintem háromra van szükség.
- Egyebek mellett ő nem szereti, hogy nem naponta váltok inget...

Mondják, hogy megesküszik két ember, és akkor a fiú azt hiszi, hogy a lány mindig ilyen marad, pedig nem marad ilyen. A lány azt hiszi, hogy a fiú majd meg fog változni, és nem fog megváltozni.

Diák:

Festőként és házas emberként az életforma...?

VD.:

[...] Két évig együtt voltam a kisfiammal, mert nem adtuk bölcsődébe; én festettem, ő tanult mellettem élni, két évesen. Ez mindkettőnk számára egy érdekes történet volt. Első reggel sírva kikísérte az anyját, aki ment a munkahelyére, és ott a búcsúzás után a bejárati ajtónál lefeküdt a padlóra, néha el is aludt. Ott sírt, és én nem vigasztaltam. Annyit mondtam: ha úgy gondolod majd, akkor gyere be a műterembe. (Meg kell tanulni szenvedni, elbúcsúzni.) Aztán bejött. Egyre hamarabb jött. És játszott a szerszámaimmal. A feszületemet lendkerekes autóként tologatta, hagytam. Az első napon: - Apu!  - és kérdezett valamit. Ránéztem - szemkontaktus - mosolyogtam, és nem válaszoltam, majd elfordultam. Akkor hangosabban újra megkérdezte, megint ugyanaz. Harmadszor is megkérdezte – nem szóltam, akkor hangosan válaszolt saját magának. Attól kezdve nem beszélgettünk. Illetve persze nyilván, de nem gyakran. Egyedül játszott, megtanult egyedül élni. Én fönt festettem, ő pedig lent játszott. A szemem annyira rajta volt, hogy önmagának ne csináljon bajt. Vert be szögeket a padlóba, meg ilyenek… Csak onnét tudtam meg délben, mikor lementünk együtt ebédelni, hogy mi történt délelőtt, hogy megnéztem, szerszámaim, dolgaim hol-merre vannak a padlón. Ezért a feleségem súlyosan hibáztat, hogy egy kevéssé kommunikatív embert neveltem belőle. Én úgy vélem, hogy nem, csak itt megtanulta, hogy hogyan kell egyedül lenni.

Kérdező:

Bátorítanék mindenkit, és ha még van esetleg egy kis ideje itt maradni, akkor folytatódhat. Köszönjük szépen, hogy eljött.

(taps)

Diák: [hogy ő járt már nálam.]

VD.:

Most már emlékszem. Maga nagyon értékes ember. Nem vicc. Kíváncsi vagyok életútjára, ha van hozzá kedve, félévenként beszámolna, feljönne...

Diák:

Hogy lehet fenntartani ezt a életszeretetet olyan dolgokban, amik nem fognak változni?

VD.:

Én nem nagyon minősítem ezeket a helyzeteket. Arra fókuszálok, amit most meg kell-, vagy meg tudok csinálni. Persze vannak nehéz órák az életemben, de öregedve tudom, hogy másnap reggelre már kicsit minden más lesz, és ettől a dolog valamennyire súlytalanabbá válik...
Van egy tantételem, ami az egyik legfontosabb találmányom. Mindenkinek, a hívő embereknek is van életére, helyzetekre rendszere, egy tipizált struktúrája,  a negatív fázisokra is. És a tételem, hogy soha semmi nem menthet föl a pillanatnyi mérlegeléstől. Semmit nem tehetek csípőből, rutinból, még csak hitből sem. Még a hit is megcsalhat. A szeretet jegyében állati nagy marhaságokat tud csinálni az ember, hogyha az esze nem működik mellé... A hit a legmagasabb rendező elv. De az ember első gondolata, hogy ebben a pillanatban mi a legjobb nekem? Látok egy balesetet, odamenjek-e segíteni, vagy nem, hiszen sietek. [...]
A próféták így találták 3000 évvel ezelőtt, és ez sajnos hiteles, hogy a szenvedés tanítja meg az embert élni. Az ember természetszerűen meg akarja úszni, és ez helyes. Vannak szentek, akik szeretnek szenvedni, az külön állatfajta. Tiszteljük őket, stb...

Diák:

Olvastam a neten, hogy a szent három napon most Sümegen volt. Ez hagyomány...?

VD.:

Nem, a feleségem  régóta szerette volna, és most megszerveztem neki. Ő Barsi atya minden programján részt is vett most, boldogan. Én szárazon, feladatból csináltam, csak a szertartásokra mentem el. Nincs szükségem Barsira élőben, annó letöltöttem 160 prédikációját a Mária Rádióból, és azt pár éve hallgatom, kb. minden harmadik nap egyet.  Isten áldotta csodaember. Iszonyú ereje van, akármiről beszél.
Nekem a hit feladat. Volt életemnek pár hónapja, amikor igazi lángolás volt. Most feladat, munkafázis a mise, az imádkozás.

Kérdező:

Van festő, vagy olyan barátja, akinek ad a szavára, hogy megnézi a képeit a feleségén kívül?

VD.:

Ha akár dilettáns a vendég, és mond valamit, arra is figyelek, és vagy tanulok belőle vagy nem.

Kérdező:

Önnek sose volt tanítványa?

VD.:

Nem, nem. Egy-két évig följártak mappával, ilyenek voltak. Rövid időket tanítottam, erre nem volt időm, energiám.