2015.08. html-2015/kat-radio-2015-nyers.htm C.15351 - 355
Katolikus Rádió 2015.08.
Madocsai Bea kérdezi
Váli Dezső
rádióinterjú, a vágatlan nyers szöveg, apró javításaimmal
MB.:
Ön festőművész, de
fotózással is foglalkozik, és egészen különleges keresztutat állított össze a
fényképeiből. Miről is van szó?
VD.:
Én ugyan fotózom, de
ezeket a fotókat 1930 táján fotóművészek és valószínűen fotóriporterek
készítették. A volt Munkásmozgalmi Múzeumba mentem föl, hogy én szeretnék a
30-as évekből koldus és munkásfotókat fölhasználni. Persze protekcióval. Kaptam
5-6 hatalmas ládát egy délelőtt, többezer fotót átnéztem avval, hogy ebből egy
keresztutat szeretnék csinálni. Ugyanaz történik ma is, mint 2000 évvel
ezelőtt. Megkaptam, egy délelőttre volt lehetőség, kiválasztottam a 14 stációt,
és elkészítettem, beleírtam a fotókbaa stációkat az én megfogalmazásomban, , ami ezáltal az én művem lett,
kereteztem és készen volt. Beadtam - akkor éppen valami műcsarnoki országos kiállítás
volt - a minisztérium azonnal megvette, 155.000 Ft-t kértem érte, abból 5.000 Ft-t
lealkudtak.
MB.:
Ez mikor volt?
VD.:
89. Amikor elkészült,
ez azonnal a Nemzeti Galériába került. Ez jó is. Én a múzeumokat a nemzet
trezorjának tartom, tehát ha a munkám elfekszik 30 évig egy sötét aktárban, az is rendben van.
Ezért is ajándékozok múzeumoknak. Nem
is vásárolnak tőlem ezért, mert tudják, hogy kapnak. Ez a keresztút viszont fura módon
- nem szoktam a régebbi munkáimmal foglalkozni -, valahogy
egyre fontosabb lett számomra. És most egy pár hónapja kitaláltam, hogy ez
a munka nagyon elsüllyedve a Nemzeti Galéria raktárában, hát csináltam belőle hat,
beszámozott, szignált másolatot. Egy példány a ferenceseknek, aztán a Székesfehérvári Egyházi
Gyűjtemény-, Spányi püspöknek, nagyon
megörült neki. Ott egy kortárs művészeti gyűjtemény alakul. A többit fontosabb
gyűjtőimnek, akiknek gyakorlatilag a gyűjteménye előbb-utóbb múzeumba kerül,
olyan rangú.
MB.:
Jól értettem, mielőtt
bekapcsoltam volna a magnót azt mondta, hogy ezt a keresztutat talán
fontosabbnak is tartja, mint a festményeit?
VD.:
Nem használok ilyen értéksorrendet. Ezt a munkámat nagyon szeretem. Én festő vagyok, és nem mások fotóiból összeállított keresztút az életem főműve, vagy legjellegzetesebb, ez egy sajátos próbálkozási mező, ami az évtizedeket így átöleli, én evvel már többször megpróbálkoztam.
MB.:
Most 10 éve beszélgettünk, akkor
a mestereiről, úgy emlékszem. Az volt a műsor címe, hogy „Mesterek és tanítványok”
, azért gondolom, hogy mesterekről is beszélgettünk. Ma arra
lennék kíváncsi, hogy ez a 10 év, erre hogy tekint vissza? Mi az, amit másképp
él meg, amit másképp csinál?
VD.:
Nézze, most itt
dadogok, nincsen múltképem. Sőt, jövőképem sincs. Nagyon az foglalkoztat, amit
csinálok, egy-két feladatra látok előre és csak abban gondolkodom. Ha most
valamit mégiscsak muszáj lenne mondani, ez nem is pontosan ide tartozik. Ami az
elmúlt 10 évben határozottan változott, hogy munka közben, amikor valami
sikerül, egyre gyakrabban mondok hálát, és nem feladatból, hanem ösztönösen.
Tegnap ötvenszeresen hálát mondtam, mert a printeremet sikerült megjavítanom.
Nagyon kellett,
a naplómat kellene printelni - egy hónap után jöttem haza alkotóházból - és meghalt.
Megjavítottam, sikerült. Hálát adni, szóval én ezt prédikálom is, ha kérdeznek, meg
tréfálok is vele. Tulajdonképpen ez a hitemnek az egyetlen napközben és folyamatosan
működő formája, és ráadásul ez őszinte. Én feladatból élek, ez jó vagy rossz,
így van, én feladatokban élek, ezt szívből, szívből megteszem. Ennyi.
MB.:
Megütötte a fülemet,
hogy a naplónyomtatáshoz kellett volna a printer. Akkor mégiscsak fontos a
múlt, hiszen a napló arra szolgál, hogy a jelen pillanatot dokumentálja, de
egyszer vissza lehessen olvasni.
VD.:
Nem, nem. Persze,
megvan ez a funkciója is, de én a naplót arra
használom, hogy megértsem, hogy mi történik bennem, meg velem, és körülöttem,
most. 34 perc körül úszom naponta, van úgy, hogy két mondaton gondolkodom, hogy
hogy lehetne legjobban megfogalmazni. A megfogalmazás az egy hatalmas játék,
egy boldogító játék, a mondatokat fogalmazni, de az felszíne. A lényege az,
hogy tulajdonképpen megértsem és pontosan megértsem, hogy ott mi történt. Hogyha
megláttam egy arcot a megállóban, amin elcsodálkoztam, akkor mi ez a
világtörténelemben egyetlenegyszer megtörtént esemény, hogy én ezt az
arcot láttam. Minthogy egy öreg nagypapa mondta az unokájának, hogy édes
kisfiam, most valamit fogsz látni, amit még soha senki nem látott, és kinyitott
egy barackot.
MB.:
És mire szolgál,
hogy ezt kinyomtassa?
VD.:
Kiválasztott
embernek élem meg magam, és úgy gondolom, hogy a magyar kultúra számára, nem
méretezem, de egy tégla, (vagy hogy szokták ezt
mondani), amit csinálok. A magyar kultúrába beletartozó
dolgaimnak a környékét én elmondom, elsősorban magamnak, másodsorban az
érdeklődőknek. Ezt a naplót már most a Széchenyi Könyvtár őrzi,
rettenetesen sok, 15 ezer oldal, digitalizálva ott a honlapomon. Szerencsére nagyon jól van
strukturálva, úgyhogy meg lehet keresni a
hivatalos leveleimet, a szakmai dokumentációt, külön az interjúkat,
pubkikációimat, kutyafüle, mindent. Ennyi.
Szeretek írni, és e mögött az van, hogy szeretek gondolkodni. Szeretem értelmezni magam körül a világot, és
magamban is. Ennyi.
MB.:
Nagyon kíváncsi vagyok,
hogy a művészek egymás közt, egymással tartják a kapcsolatot? Önnek vannak
művészbarátai és együtt gondolkodnak, összejárnak? Mások is tudatában vannak
annak, hogy kaptak valamit a JóIstentől, hogy
kiváltságosak?
VD.:
Én nem tudom, hogy a
festőknek mi van a fejében. Elég kevés festő az ismerősöm, egyedül
élek és egyedül gondolkodom. Van egy festő barátom, akivel sok-sok évig együtt jártam alkotóházba; egymás melletti
szobában dolgoztunk, egymást korrigáltuk is. Ilyenfajta segítség, beúszik az ember életébe, de ez a szakma egy halálosan
egyedül szakma. Én magam pedig nem vagyok társasági ember, nem is nagyon
érdekelnek az emberek, a kollégákból pedig annyi elég, hogy körülbelül tudom,
hogy mit csinálnak, fontosabb kiállításaikat megnézem. Ugyanis ez nem olyan, mint egy ház, hogy együtt építik.
Mit mi csinálunk, mind külön-külön ház épül, amiben nincs
segítség. Hacsak nem olyan segítség, hogy tréfából, meg nem tréfából föl
szoktam tenni félig kész képeimet is a honlapomra, a napi naplóban, és akkor kapok fél óra múlva egy levelet, hogy túl
piros. Belekorrigál egy fogalmam sincs kicsoda, és
ráadásul igaza van. Ilyenfajta kapcsolataim vannak, és a honlapom miatt
nagyon sok visszajelzést kapok a képeimről. Ezek érdeklődő emberek, ez nem a
szakma.
MB.:
Csak arra gondolok,
hogy régebbi korokban esetleg költő, festő, zeneszerző összeültek és valahogy
az ország dolgait, a világ dolgait, gondolatait megosztották egymással.
VD.:
Nagyszerű lehet, minden
bizonnyal most is van ilyen, nem tudom, illetve halványan tudok róla. Ma
sajnálatos és ostoba módon, ahogy hallom, politikai beállítottság
szerint rendeződnek a festők, ami végtelenül komikus számomra, ennek összes
következményével együtt. Kölcsönös utálatokkal, kölcsönös kiállításokra el nem
menésekkel, sajnálatos. Biztos vannak társaságok és baráti körök. Amikor a
Sztálini Magyar Képzőművész Szövetség, mint egyetlen struktúra föllazult
kényszerűen, abban a pillanatban úgy tudom, valami 70 képzőművészeti egyesület és
közösség jött létre. Tehát hogy emberi
közösségek jönnek létre, hogy ez baráti is? Nincs rálátásom. Annakidején a Képzőművész Szövetség
negyedévenként tartott egy közgyűlést, az egyetlen struktúra, és ott láttam a
Tóth Menyhérttől, a Barcsay-ig mindenkit, és
ha valamit meg akartam kérdezni, akkor meg lehetett tőlük. Ez a fajta egységesség
megszűnt. Talán ez a természetesebb.
MB.:
Azt mondta, hogy az
emberek nem igazán érdeklik. Az unokáiban tud gyönyörködni?
VD.:
Ilyenkor kötelező azt
mondani, hogy tudok bennük gyönyörködni, és minden ember nagyon érdekes, ha az
ember odafigyel. Nem gyönyörködöm bennük különösképpen. Annyiban látok többet
belőlük, hogy rendszeresen látom és ahogy fejlődnek,
ennek van egy sajátos többlettartalma. Nagyon érdekes a sajátos életük és
mindegyiknek másfajta tehetsége és másfajta karaktere, és hogy ezek nagyon
együtt élnek, hogy ezek hogy összecsiszolódnak, hogyan veszekednek, hogyan
segítik egymást, hogyan utálják egymást, hogy viselik el egymást, ez egy
érdekes dolog, de nincs igazi figyelmem az unokáimra. Pedig egyébként ezt
tudom, hogy kellene. Ezt tudom. A nagyapám 10 éves koromban halt meg és egy-két
mondata a mai napig fontos számomra. Bizony ez egy súlyos igazság.
MB.:
Mit mondott a nagypapa?
VD.:
Kint álltunk az
erkélyen gyerekkoromban. Valamiről beszélgettünk. Mondtam, hogyha most ez itt
leszakadna alattunk, akkor én hanyatt dobnám magam és akkor evvel
megmenekülnék. A nagyapa azt mondta, hogy „nem”. Erre még egyszer elmondtam, és
ő még egyszer ezt mondta, hogy „nem tennéd”, és nem magyarázta meg. Nem
kellett. Ő felnőttnek kezelt és korrigált egy hibás gondolatot, és nem békített
ki és nem kente el a történetet. Ezt a stratégiát, ezt a mentalitást ott
megértettem, vagy lassan megértettem később, hogy így is működik egy
felnőtt ember, vagy egy nagyapa.
Nem, az unokáimmal
sem vagyok kedves vagy kedveskedő. Mikor tán kétéves Kingácskával beszélgettem kékkúti
nyaralónkban, ilyen szavakat hasznátam, hogy struktúra, meg Lyme-kór…, másnap mellém akart feküdni.
Ennyi.
MB.:
Gondolom, hogy szeret
az emberekkel gondolatokat közölni, szereti, ha az emberek hozzáférnek a
gondolataihoz, hiszen fölteszi az internetre. Most a rádión keresztül mi az,
amit szívesen megosztana a hallgatókkal?
VD.:
Hirtelen jött ez a
kérdés. Ami történik, és ami van a honlapomon a napi naplómban, az annyi:
valami történik, az az A szint, és akkor elindul az
ember egy lépcsőn fölfelé, a B, C, D szintre, amíg megérti.
Az 1920-as években egy
vidéki iskolaigazgatóhoz odamentek a diákjai, hogy:
- Igazgató úr kérem, mi
újságot szeretnénk csinálni, iskolaújságot.
- Nagyon jó, és miért
akarjátok csinálni?
- Azért, hogy így
egymásnak az információkat meg a vicceket…
- Nagyon jó. És miért
akarjátok ezt?
Elkezdte kérdezni és
eljutottak az utolsó kérdésig a gyerekek, hogy miért élünk, mert mindennek ez a
lényege, mindennek ez az utolsó kérdése, és amikor én elkezdek valamit, egy
arcon gondolkodni, nem biztos, hogy eljutok odáig, de afelé
a kérdés felé indul el minden. Tehát így rendeződik az ember gondolkodása, ilyen
koordináták között.
Hogy a kedves utókornak mit üzenne. Erre azt találtam ki, hogy nekem egyetlenegy fontos szabályt sikerült fölállítani, amit mindenkinek merek tanácsolni, én ezt nagyon fontosnak is tartom: ha begurul a radírod az ágy alá, azonnal mássz be alá, és ezt szokd meg.