2015.04. html-2015/klubradio-2015-04-11.htm C.15151 - 157
Klub rádió – "Szombat délelőtt"
2015. 04.11. 09.07h -
Váli Dezső, Kun Zsuzsa
KZS.:
VD.:
Nem hiszem. Alkatkérdés lehetett, a fene tudja, és nem volt jövőképem. Szóval ellentétben velük -
Zalatnai nagy Fradi drukker volt, Molnár az dzsúdózott,
volt egy srác, aki jó matekos volt -, én semmilyen voltam. Oda is mentem
anyámhoz, ez elmondtam, hogy mit csináljak, hogy én valamilyen legyek. Azt
mondta: Édes fiam, figyelj ide, ne csinálj semmit. És megértettem.
KZS.:
Hagyd, hogy történjenek a dolgok?
VD.:
Hogy majd magától kialakul. És ebből az
következett, hogy ezt megértettem, és nem akartam semmi lenni, de egyébként se
akartam semmi lenni, nekem soha nem volt olyan vízióm, hogy majd valami leszek,
meg megnősülök, meg lesznek gyerekeim. És amúgy csináltam a magam dolgát,
ásványt gyűjtöttem, meg az Élet és Tudomány folyóirat cikkeiből a magam
kitalálta
ETO rendszer szerinti
katalógust csináltam. Eldolgoztam a magam életével, és nem tudtam, hogy
mi lesz.
KZS.:
Rossz érzés egy gyereknek, ha tudja és látja, a többiek ambiciózusabbak?
VD.:
Én erre már nem emlékszem, de minden bizonnyal. A
rosszkedvű az talán túlzás is, csak nem voltam ilyen várós ember, hogy majd,
majd valami lesz. Ez sokat javult, amikor anyám elvitt az MTK evezős klubba és
elkezdtem evezni, versenyszerűen.
KZS.:
Azt olvastam, hogy utána az összes sportot szinte kipróbálta, elég korán elkezdett síelni.
VD.:
A síelés az nem sport, az életforma. Igen.
KZS.:
Csak keveset lehet sajnos gyakorolni, mert a télből
egyre kevesebb jutott.
VD.:
Elsőéves főiskolás koromban volt olyan szezon, hogy
42-szer voltam. Kimentem ¾ 7-re reggel síelni. Még úgy számoltam ki,
hogy éppen 10m-t lássak hajnalban magam előtt, ketten síeltünk egy öreg
fotográfus öregúrral, és 8-ra beértem a főiskolára, mert az ott volt Zugligetben.
KZS.:
Önnek nagyon fontosak az időpontok, a számok, mert
az előbb itt adás előtt beszélgettünk, hogy jár a Lukács uszodába úszni,
pontosan tudja a medence méretét, hogy hány métert úszik, hogy hány órakor
kell, valami lehetetlen hajnali időpontban, mikor van villanyoltás. A
napirendjében nagyon-nagyon szigorú fegyelmet szabott magának. Mi ennek az oka?
VD.:
A legmélyén azt hiszem, hogy ez életgyávaság,
egyszerűen. Ezekkel a koordinátákkal egy csomó
dologgal nem kell naponta foglalkozni. Pl. rémes lenne, hogyha nagyon álmosan
és összetörten fölébredek reggel, akkor el lehetne azon gondolkozni, hogy én
most elinduljak-e, vagy most egy kicsit még üldögéljek. Nem üldögélhetek, hanem
rohannom kell, mert különben lecsúszom – annak idején a 6 órás szentmiséről,
most már az elmaradt, a lusta ferencesek nem csinálnak hajnali miséket -, a
reggeli imaóráról és aztán az uszodáról. Az uszoda még csak nem is olyan nagyon
tréfa, hiszen aki egy időben öltözik, az húsz éve jó ismerős, és az nem
mindegy.
KZS.:
Viszont a hajnali kelésnél láttam, hogy tea, meg
három szem keksz, tehát itt a számok, ahogy mondom, nagyon fontosak.
VD.:
Az játék. És egyszerű, megint csak nem kell gondolkozni rajta.
Szeretem az egyformaságot. A feleségem néha mondja, hogy
holnap valami miatt kényszerből lencse lesz. - Te, öreg, ha
egy hétig az van, én azt se veszem észre, meg pláne nem is baj.
KZS.:
Mi van akkor magával, ha elutaznak a feleségével,
nem tudom, hogy van-e ilyen, kettesben és olyan szabadjára engedhetik magukat.
Nincs felkelés, nincs ebéd, nincs délutáni alvás, a vekker nem csörög, tehát
amikor azt csinálhat, amit akar. Akkor elveszti a határokat, a korlátokat,
önmagát?
VD.:
Nem vesztem el, de ezek a korlátok nekem valóban
jók, valóban kellemesek, szeretem őket. Egyébként is szeretem a
számokat. A szám az egy jó dolog, az világossá teszi a helyzetet. Képzelje el,
hogy a mennyországban, azt hiszem, számok sincsenek, merthogy Szentháromság egy
Isten, itt a számosság valahogy már elmorzsolódott.
KZS.:
A hitét kitől kapta, hogy ennyire erős lett, hogy
minden nap templom, ima reggel, este? Tehát az is úgy ott van magával.
VD.:
Azt anyámtól, így nevelt, és megkaptam, és a
megfelelő szaktudást is, és aztán voltak gyönyörű könyv- meg embertalálkozások,
akik, amik erre rásegítettek. Ez nekem életforma.
KZS.:
Nem gondolkodott ezen, hogy megkapta a hitét az
Édesanyjától, hogy vajon ez hogy van? Nem okozott ez fejtörést, hogy
úgy van-e, ahogy a Bibliában leírják, vajon tényleg az Istennel való
találkozásunk hogy történik majd?
VD.:
Én azt hiszem, hogy ennél gyávább vagyok. A húgom
bátrabb volt. Két évig tagadott mindent, és vad materialista lett. Nem volt
Édesapánk, meghalt a háborúban, nem volt férfi nevelés,
és mikor a pedagógiai főiskolára került, akkor sok okos férfi tanította,
materialista gondolkodásban adtak elő, és ez megérintette. Két
évig nem járt templomba, az egészet félbehagyta. Ilyen értelemben erősebb volt.
Anyám titokban helyette egy második misét hallgatott meg minden vasárnap, ezt
évtizedek múlva tudtam meg. Aztán a húgom két év múlva megtért és Nonnberg-ben, Salzburgban apáca lett.
KZS.:
De érdekes. Az, hogy apa nélkül nőtt fel, hogy nők
között élt, ez meglátszik magán, vagy meglátszott magán?
VD.:
Minden bizonnyal. Szokták ezt a kategóriát használni. A Morandi volt ilyen, hogy csak nők vették körül. Nagyon irigylem. Nem a nőkért. Minden bizonnyal. Nagyon anyás voltam.
KZS.:
Azt éreztem a naplójából. A Mami mindig
előjön.
VD.:
Ez egy szép történet, mert
még 16 éves koromban is nagyon nehezen mentem el
tőle egy hétre nyaralni, és 18 éves koromban egyetlen villanás alatt
elszakadtam tőle, úgy, hogy ennek semmi következménye nem lett, csak tudtam,
hogy már – bocsánat – hogy fölötte vagyok. Hogy én már más vagyok, én őt látom.
Kimaradt a kamaszkori lázadás, még ehhez is tehetségtelen voltam, végig
szerettük egymást. Az utolsó években kitaláltam, hogy szombatonként elvittem
autóval, ahova lehetett, egy kicsit sétálni, és akkor újra
beszélgettünk egy-két órát, amíg meg nem halt.
KZS.:
Az elvesztését hogy tudta elfogadni?
VD.:
Nyugodtan, minden rendben történt.
KZS.:
És a szívében ott van?
VD.:
Nincs, elfelejtettem.
KZS.:
Ez hogy lehet?
VD.:
Nem tudom. Minden a helyén van. Nem használom a
gondolkodásomban. Ritkán gondolok rá. Néha egy-egy
imamondatot mondok neki, de nem használom a gondolkodásomban. Ebbe
beletartozik, hogy nagyon szűk a horizontom. Mint egy marha férfi általában,
egyetlen dolgot látok magam előtt, és az a következő, vagy a mostani
feladat; és kb. semmi másra nem figyelek, nincs jövőképem, nincs múltképem.
KZS.:
Van egy vers, amit én Váli Dezsőnek tartogattam.
Remények Sándor Végrendelet című verse. Nem véletlenül ez sem. Hallgassuk meg
együtt, utána folytatjuk a beszélgetést.
Fáradtságom
adom az esti árnynak,
Színeimet
vissza a szivárványnak.
Megnyugvásom
a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom
az őszi verőfénynek.
Sok
sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit
se várva és semmit se kérve.
Kik
üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim
az örvényekbe szórom.
A
holtom után ne keressetek,
Leszek sehol - és mindenütt leszek.
KZS.:
Gyönyörű
szép ez a vers, ma van a Költészet Napja, azért is gondoltam, hogy egy verssel
kedveskedek Váli Dezsőnek. A másik ok pedig, hogy azt olvastam, hogy 2000-ben
készített egy végrendeletet, ami arról szól, hogy nem kell semmivel
semmit csinálni, aki megtalálja, hagyja úgy, ahogy van,
ne foglalkozzanak a munkáival.
VD.:
Tudniillik olyan fokig rendben van – bocsánat. A
képeim be vannak számozva, ezért nem lehet hamisítani. Bár már huszonheten
megpróbálták.
KZS.:
Megpróbálták hamisítani?
VD.:
Van egy külön fejezet a honlapomon a hamis-Válikkal.
KZS.:
Hogy sikerültek a hamis-Válik?
VD.:
Egy nagyszerű van. Egyébként pedig naiv
ilyen-olyan képek. Bocsánat, elfelejtettem a kérdést.
KZS.:
A végrendelet.
VD.:
A végrendelet? Azt én másképp látom. Az egy
nagyon pontos megfogalmazás, hogy mindenem rendben van, ez azt jelenti, és hogy
mindenem a magam szándéka szerint jól fog működni. Tehát ha egy festményem
otthon van raktáron, akkor az olyan, mint egy hűtőszekrény, ami nincs bedugva a
konnektorba, akkor nem működik. A képeim szét vannak szórva, valóban, és… mi nem működik? Az a 150, ami múzeumban van, mert azok raktárban
vannak. De az a nemzet trezorja.
KZS.:
Azt szereti egy festőművész, hogyha raktárban
porosodnak a képeik? Hiába van jó helyen, de nem az a cél, hogy valahol a falon
legyen?
VD.:
Az az ideális. Persze, a gyűjtőknél falon vannak. Amik múzeumban, az ilyen szempontból hátrányban van, viszont
az, ismétlem, a nemzet trezorja. Tehát 50 év múlva, vagy a 100 éves
évfordulómon egy gyűjteményes kiállítást nem lesz probléma előteremteni; ilyen
értelemben van minden a helyén.
KZS.:
Hogy tud ilyen komoly adminisztrációs munkát is
végezni? Minden munkájáról készült ez a deske.hu honlap, a blog, amit ír, minden napra, minden évre vannak mondatok,
pontosan leír mindent az égvilágon, fotózza a festményeit, néhány festményről
nincs csak fényképe. Tehát mindent archivál. Illetve azt hallottam, hogy
egy-két festményről a fénykép elszíneződött, tehát az úgy elromlott egy
kicsikét. Hogy van ennyi ideje?
VD.:
Egy, nem lehet egész nap festeni. Ma már csak 2
és ½ - 3 órát bírok fizikailag. Kettő, 1953. április 1-én megtaláltam
a rendet, hogy azt nem csinálni kell, hanem tartani. Egy véletlen folytán.
KZS.:
Mi történt akkor?
VD.:
A bejáró néninknek, ahogy
elmentünk iskolába, mindig iszonyú rendetlenséget hagytunk magunk mögött, és ő
azt mindig rendbe tette értelemszerűen. Április elsején tréfából teljes rendet
csináltam neki, és ez olyan jópofa dolog volt, és gondoltam, hogy megtetézi a
tréfát, ha április másodikán is megcsinálom ezt. És valahogy akkor rájöttem, és
azóta kellemetlenül rendes vagyok. Ez megint csak olyan, hogy nekem baromi könnyebbség. Mondjuk 9-10 éve nem
használtam, színes ceruzával nem rajzoltam, de pontosan tudom, hogy milyen
állapotban és hol van, hogyha véletlen ma kellene. Az unokáimnak nem is adom
oda játszani.
KZS.:
Ez nem mániákusság egy kicsit már?
VD.:
Nem tudom, lehet. Ezt a feleségemtől kérdezze meg.
KZS.:
A felesége milyen? A felesége is ilyen nagyon
rendszerető, rendes, precíz?
VD.:
Nem, nem, nem ilyen. Ragozzam?
KZS.:
Az ellentétek találkozása?
VD.:
Először is egy nő egyszerre és öt
dologra kell, hogy figyeljen. Ami fontosabb, az ember legnagyobb titka - és ezt nem
szokták figyelembe venni -, a belső értékskálája, értékrendje. Tehát alkalmasint
– most nem rá gondolok -, hogy fontosabb egy bablevest megcsinálni, mint egy
sebet bekötözni, vagy elmenni a nagymamához, vagy… itt van egy igazi titok,
vagy igazi mag minden emberen belül, és ez mindenkinél más. Na
most, egy házaspárnak ezt meg kell próbálnia megérteni és
legalábbis el kell fogadni, meg meg kell találni. Úgyhogy bámulom, hogy ő mikor
mit csinál és mit nem, és miért. Persze! Mert neki az a fontosabb.
KZS.:
És mi az, ami összetartja most már 40 éve magukat?
Mi a közös?
VD.:
Hát az életünk. Nem tudok patetikus, szép
mondatokat mondani erről. Sokat szenvedünk, szenvedtünk egymástól és mindenkor
jó szándékúak és jóindulatúak vagyunk egymás iránt. Sokat dolgozunk egymásért
és a hitem szerint és tudomásom szerint ez a szeretet.
KZS.:
Azt érzékelem, meg azt látom, hogy élete nagy részét
az otthonában tölti, ami a műterem is.
VD.:
Így van.
KZS.:
A napirendjéből, hogy az uszodán, meg a templomon
kívül nagy társasági, társadalmi életet nem él.
VD.:
Kicsit se.
KZS.:
Kicsit se? Nem hiányzik? Nem hiányoznak az emberek?
A rendezvények? A közösség?
VD.:
Nem, nem. Minimálisan sem hiányzik. A társaságokat
általában untam. Annak egy tizede, ami számomra értékes információ – bocsánat.
Ez gőg és butaság egyszerre. Most a honlapommal két-háromszáz olvasóm van
naponta és elég sok email-t kapok ez okból, úgyhogy van egy új ismeretlen-ismerős baráti köröm, akikkel email kapcsolatban vagyok. Az email egy remek
forma, mert az ötödik sor után már az ember megunja, ezek koncentrált írások,
amiket kapok. Nem meséli el közben, hogy miből keverte a
bablevest-, amit a nők szeretnek nagyon, receptet elmesélni.
KZS.:
Az az érdekes, hogy iszonyatosan kitárulkozó maga,
még az is benne van, hogy hány órakor használja a szájzuhanyt és utána Zelk
Zoltán verset olvas, ugyanakkor a visszacsatolás nem érdekli, hogy én meséljek
magamról hosszasan, hogy én ki vagyok, mi vagyok, hogy élek, mit csinálok?
VD.:
Hogy hosszasan, az biztos nem. Mondom, hogy van egy
email kapcsolat. Én jó néhány emberrel érintkezem, de úgy, hogy ezek négy-öt
sorok, és akkor elvben és szerencsés esetben fontos dolgokról van szó.
KZS.:
Nem találkozik, csak email-ban
hallja-látja őket. Nagyon sok műtermi képe van. Ez is ebből adódik, hogy a
műteremben éli az életét? És most egy mondat legalább legyen, a kiállítása ugyan
már bezárt a Műcsarnokban, de nagyon szép volt és gratulálok. Keverve voltak a
zsidó temetős festmények és a műtermi képek, nagyon ügyesen. Azért ez elég két
véglet, ami itt most a falra került.
VD.:
Az ugyanaz. Amikor zsidó barátaim… van olyan zsidó
vevő, gyűjtő - vevőnek mondom nem gyűjtőnek -, aki elmagyarázza, hogy ő
tulajdonképpen nem nagyon szokott festményt vásárolni, de az édesanyja emléke
kell. Nem is hívő, nem tartja a vallását, de… Egyébként ez is hit, csak egy
kicsit mélyebben. A zsidótemető képeknek letagadhatatlanul van egy direktebben,
mélyebben szakrális rétege, de a hitem szerint és azt hiszem
igazam van, a műtermes képeknek ugyanúgy. Erre azt szoktam mondani, mert ezt
mindig elmondom, hogy egy igazán jó mű egy villámvillanás
idejére megmutatja Isten köpenye szegélyét. Az egész művészet erre való, tudva
vagy nem tudva.
KZS.:
Nagyon szépen köszönöm Váli Dezsőnek, hogy eljött és
gratulálok most így utólag is a műcsarnoki kiállításához, mert tényleg szép
volt és nagyon gazdag.
VD.:
Tudom. Köszönöm szépen.
KZS.:
Köszönöm szépen.