Isten
köpenyének szegélye
Egy példa nem feltétlenül fölöttünk van, hanem mellettünk: egy alternatíva a
sok közül - véli Váli Dezső
Nem
titkolózik, hiszen a deske.hu
honlapján naplót vezet, mégis legendák és mítoszok tapadnak Váli Dezső, az
egyik legjelentősebb kortárs magyar festőművész alakjához. Remeteséget,
cellamagányt emlegetnek a neve kapcsán, hiszen közel harminc éve kizárólag a
műtermét festi. Közben szigorú adminisztrátorként honlapján több mint harmincezer
fájlba rendezte életművét. Most decemberben nyílt két másik festővel közös
kiállítása a Műcsarnokban, ennek kapcsán beszélgettünk többek között a
katolicizmus és liberalizmus kapcsolatáról, a képek megsemmisítéséről és a
Magyar Művészeti Akadémiáról.
Szathmáry
István Pál
____________________________________
Sokat
gondolkodtam az első kérdésen, de most, hogy az íróasztalán heverő könyvre
nézek, kénytelen leszek rögtönözni: mit keres a legnagyobb magyar ponyvaszerző
Váli Dezső műhelyében?
Rejtő Jenő nagyszerű
figura. Még tanít is: „Tiszteld embertársad elmebaját.” Hatemeletes
házunk egyik lépcsőfordulója rituális hely. Ide
mindenki leteszi azt, amire már nincs szüksége. A múlt héten a távcsövem
hagytam ott, pár hónapja vettem. A szemközti minisztérium bontása izgalmas volt,
de hogy ez megtörtént, halálomig, gondoltam, már nemigen lesz szükségem rá.
Ahogy ma reggel, mint minden nap, hat ötvenkor indultam uszodába, ott volt ez a
kötet; ezt nem ismerem.
A
február elsejéig látható Képpraxisok című kiállításon két másik alkotóval
együtt szerepelnek a művei. Nem járt volna önálló kiállítás Váli Dezsőnek a
Műcsarnokban?
Három önálló kiállítás
egymás mellett, nincsen avval semmi baj. Hogy miért nem egyedül állítok ki,
mostantól ez így lesz, ugyanis annyi a tartozás. 2011-ben csakugyan a tizenkét
teremre hívtak meg, de áldom a sorsot, hogy okosabb nálam. Bőven elég ez a
kitett 120 kép, dehogy kell belőlem több.
A
Heti Válasznak megadott interjújában előkerült, hogy önt szokás a balliberális
oldalra sorolni, erre lám, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) által igazgatott
Műcsarnokban állít ki. Ha valóban eltér az álláspontja az említett intézmény
hivatalos irányvonalától, nem tartott-e attól, hogy ezzel mégis legitimizálja azt?
Egy. Az MMA nem
irányítja a Műcsarnokot. Kettő. A Heti Válasz-interjúmban azt mondtam, hogy
engem mindkét oldal egyformán utál. Ez egy jócskán buta mondat volt. Először is
nem utálnak. Nem vagyok én olyan fontos ember. Másrészt tagja vagyok a MMMA-nak köztestületi tagként. Olyan intézmény nem létezik
a világon, amivel mindenki egyet értene. Az MMA indulása körülményei furcsák. De
a
jelenben kulturális minisztériumként működik. És ez nagyon jó. Végre
van figyelem, hozzá apparátus, van egy akarat és sok pénz. Ugyanakkor van a szenzációéhes
sajtókontroll, úgyhogy nyilván nagyon vigyáznak arra, amit csinálnak. És mindez
idővel tisztulni fog. Nincs értelme szembeállítani a balliberális oldalt az
Akadémia létével.
És
van értelme szembeállítani, hogy valaki egyszerre liberális és katolikus, ahogy
az ön esetében szokás ezen tűnődni?
Bizonyára nehéz feladat
egy újságot minden nap tartalommal megtölteni, és evvel megélhetést adni pár
embernek, akik, mondjuk, nem tudnak festeni.
Szokás
beszélni, például Pilinszky János kapcsán, katolikus költészetről. Létezik
katolikus festészet?
Katolikus költészet sem
létezik. Vannak jó művek és kevésbé jók. Pilinszky szerint a szakrális művészet egyszerűen
szóismétlés. Minden jó mű fölfelé mutat.
Petri néhány gyönyörű, káromkodásgyanús verse is.
A
kiállításon szerepelt az a fűrész is, amivel megsemmisíti a nem sikerült műveket.
Mekkora önfegyelem kell ehhez?
Mindenki kontrollálja
magát, bár különbségek vannak. Bálint Endre jókedvében egy mappát adott a
kezembe, választhatok belőle három képet. Vagy negyven monotípia. És a súlyos
remekművek között igen gyenge munkák. Nem tudott vagy nem akart dönteni,
szelektálni. Én ezt feladatomnak tudom; nem vagyok olyan nagy festő, hogy a
szemeteimet is hátrahagyjam. Derkovits egy rosszul sikerült műve is nagyon fontos
lehet az életmű megértéséhez.
Arról
nincs szó esetleg, hogy nem szeretné másokra bízni az életműve értékelését, és
ennek megy elébe?
Értékelnek engem, de előbb
hadd végezzem el a magam munkáját. Mondom, semmi szükség gyengébb műveimre.
Persze hibázok, sőt ennek mértékét is tudom. Egyszer 105 képem megsemmisítése
után fél évvel megnéztem azok véletlenül megmaradt diapozitívjait, két képet
sajnáltam. Megfelelő arány; kettő a százöthöz.
Huszonhét
éve ugyanazt a témát festi. Nem fél, hogy rutinná, „válizmussá” válik ez a munkamódszer?
Igyekszem ettől nem
félni. A téma nekem majdnem közömbös. Nagy ötlet a kiállításom rendezésénél,
hogy összefésülték a zsidó temetős képeimet a műtermiekkel. Így
kiderül: nem a témával, hanem a színekkel mondok valamit. Nem holokausztot
festek, hanem képeket. Évente ötven kép, ebből néhány igazán jó, és úgy
harminc, ami működik. Ez az arány nem változott az utóbbi években, vagyis nem
romlik a minőségem; vagy ha igen, az öregedés, és nem veszem észre.
Ha
már szóba hozta a Holokausztot, akkor azért nehezen hihető, hogy minden
mögöttes tartalom nélkül fest valaki éppen zsidó temetőket.
Kényes
kérdés, nem is biztos jó, hogy erre válaszolok. A hetvenes években szoció-fotók melléktermékként, a magam örömére készítettem 2400
felvételt zsidó temetőkben, csak mert szépek. Azok a gyönyörű mikro-enteriőrök.
Ornamentikák, plasztikák. A betűk. Némely kő a sumér formavilágra emlékeztetett.
A zsidó temetői kultúra nagyon gazdag. Ez a halom fotó egy albumba került, beszámozva; több könyv is készült belőle,
de előtte évekig hevert a polcon. Aztán hogy ’83-ban hogy örökbe fogadtuk kislányunkat,
szobát kellett építeni, akkor fél évig nem tudtam festeni. Utána pánik, hogyan
folytassam. Hirtelen felindulásból egy délután négy nagyméretű képet csináltam,
keresztút, tájkép, s az egyik egy temető lett, egyik fotómból kiindulva. És rátaláltam
egy témára.
Műtermes képeimnek pedig nincs mögöttes tartalmuk. Két-három bútor billeg egy
szobában, nem információ; érdektelen.
Hacsak a mítosz nem, ami velem kapcsolatban rárakódott, hogy szerzetesi
szoba, vagy önkéntes börtöncella.
A zsidó temetők tele vannak szépséges ornamentikákkal, ezeknek azonban nyoma sincs a képein.
Mert nem témában
gondolkodom, hanem formákban és főleg színekben. Tán illúzióromboló, de ahogy
festek, ott nincs gondolati háttér, sőt vágyak sincsenek. Irányok sincsenek.
Semmi
nincs, nem látom előre a képet. A lemezre egy ceruzarajz, amit elkezdek
kifesteni, ahogy a gyerekek a kifestőkönyvet. Ahogy megvan, hátralépek. Amit
látok, általában borzalom. Ekkor keresek a felületen egy reményes pontot, ahonnan
indulva tovább lehet lépni.
Viszont
az élet szinte minden területén intellektuális, akkor miért tűnik úgy, hogy –
bocsánat a kifejezésért –, de mintha tudatosan együgyű akarna lenni a
festészet terén?
Nem akarok…, az vagyok. Negyven éve írta le boldogult Frank János –
aztán sajnos ezt a szerkesztő kihúzta –, hogy „Váli Dezső intellektuális
művész, mondom, sőt hangsúlyozom, mivel ennek műveiben nyoma sincs.” Durván közelítve két út van. Az egyikre példa
Derkovits Kivégzése, ahol rettenetesen súlyos a gondolati háttér. A másikra jó
példa Mark Rothko, és bocsánat, én is, akik azt
mondjuk, hogy csak két színt kell jól összeilleszteni. És ha ez sikerül, a végeredmény
velőtrázó lehet, bár én sem értem, hogy miért, és más sem. Aki erre érzékeny,
megborzong, mintha egy csodás zenekart hallgatna.
Leírható
tudományosan az, hogy mitől jó egy kép?
Azt még soha senki nem
tudta megmondani. Hogy mitől rossz egy kép, azt a szakember tudja. Ami a képen történik, az csoda, az nem a szavak tartománya. Azt szoktam mondani, hogy egy remekmű villámvillanásnyi
időre megmutatja Isten köpenye szegélyét.
Szokás emlegetni azt is, hogy nem hajszolja a képeladást.
Akár hajszolnám is, szerencsére
nincs hova és nincs kinek. Ebből élek vagy negyven éve, hol nagyon szerényen,
hol kicsit jobban. Nagyjából három másik festőről tudok, aki az elmúlt évtizedekben
meg tudott élni a képeiből. De gondolom,
azért kérdezi ezt, mert evvel kapcsolatban is rám rakódott valami mítosz, ami egy
félreértésből táplálkozik. Képeim hátán rajta volt magyarul és angolul, hogy
nem vihető ki külföldre. Evvel kizártam magam mindenfajta galériai forgalmazásból.
Képet tőlem műtermemből vásárolnak, némelyek számára ez tán körülményesebb. Előfordul,
hogy valaki félve felhív, bemutatná egy barátját, ha megengedném, hogy eljöjjön
hozzám. Hogyne ne engedném, ebből élek.
Nagyon
fegyelmezett, aszketikus életet él, amit viszont a honlapon naplóján
keresztül másokkal is megoszt. Ez példaadási szándék is?
Igen, példának is
szánom. Is. Vigyázat! Egy példa nem feltétlenül fölöttünk van, hanem
mellettünk, csupán egy alternatíva a sok közül. Egy hibás nyilatkozata után
Dobszay Lászlónak üzentem, világítótorony vagy, de tudjad, a hajóknak nem
feladata odamenni, sőt abból baj lenne; az csak egy tájékozódási pont. Példa
vagyok, ez nem azt jelenti, hogy másoknál feljebb, hanem azt, hogy így
is lehet csinálni, átgondolandó. Különös ez az élet sokak számára, nekem ez a
jó; plusz-minusz nulla, normális. Volt, aki
kiiratkozott a barátságunkból, mert levelet váltottam az MMA-val.
Ez
a nyilvánosság nem zavar bele az alkotó munka magányába?
Nem másokért írom a
netes naplómat, hanem magamnak, a világ – világom megértésének eszköze. De elég értékes ahhoz,
hogy hozzáférhetővé tegyem. Festés már csak napi két óra; komputer
előtt, szégyen, sok időt töltök. Munkáim archiválása, az új adatok bevezetése;
a harmincezer fájl karbantartása. És a bloggal lett
egy virtuális baráti társaságom; mások presszóasztalnál cserélnek eszmét, én
így.
_____________________________
Ha nem jut el a kiállításra, üsse be az internetes böngészőjébe, hogy :
deske.hu/2014-mucsarnok –
és szívesen látott vendég.
____________________________
fotók: Tóth
Tibor
színes fotók a MN online-változatról
ff fotó:
F/2015/018