2005.1.14..        html-2015/magyar-nemzet-2015.htm            C.14944 - 945

 

Magyar Nemzet – Kultúra 2015. január 14., szerda

 

Képpraxisok, képkalandok

A fotó és a festészet viszonya, valamint a kép határainak feszegetése áll a Műcsarnok kiállításának középpontjában.

 

A valóság megörökítéséért folyó harcban festők és fotóművészek között már fegyvernyugvás honol - talán mert akad közös ellenség is a digitális képrögzítés zabolátlan demokratizmusában. Ezért aztán a „mi a kép" egyébként is mindig aktuális kérdése mostanság újabb irányok felé ágazik el. Tetten érhető ez a törekvés a Műcsarnok Képpraxisok nevet viselő hármas kiállításán is, hiszen a rendezői szándék értelmében Hegedűs 2 László, Lévay Jenő és Vali Dezső közös tárlatán - a kísérőfüzet szavait kölcsönvéve - a képcsinálás végtelen lehetőségei tárulnak fel.

 

Szathmáry István Pál

Talán nem árt kicsit azért szűkebbre venni a felvezető szövegben jelzett közös halmazt: a végtelen helyett mégiscsak a technikai lehetőségek által behatárolt lehetőségekről (is) szól ez a tripla tárlat. Különösen érvényes ez Hegedűs 2 László és Lévay Jenő esetében, amikor is nyomon követhető az alkotók praxisában az a törekvés, ahogy a képrögzítő-képalkotó vagy éppen sokszorosító technológiákat a művészi felfedezés és kísérletezés szolgálatába állítják. Legyen szó fénymásolóról, hologramról vagy a digitális fotómanipulációról. Ez utóbbi hangsúlyosan van jelen Hegedűs 2 munkáiban, akinél a kép mint történetszervező keret mintha egyfajta metafizikai szorongás színpadként jelenne meg, és a mulandóságra, az eltűnés módozataira hívná fel a figyelmet. Eltűnnek, elhalványodnak a popkultúra mára már klasszikussá érett ikonjai – Marilyn Monroe és Elvis Presley arcai – a tévét formázó fakeretben, tréhatású fotóin a játszadozó gyerekek mögött mindig mintha épp készülődne valami esemény. A térmélység és a dimenzióval való játék miatt Hegedűs 2 esetében a digitális szobrász kifejezés sem tűnik túlzónak. Hegedűs2 egy archív, menyasszonyt ábrázoló, kopottas műtermi fotó többszöri újraértelmezésével, rongálásával és manipulálásával is mintha azt a megfoghatatlan határponton keresné, amin innen még a kép és a felismerhető identitás van, és amin túl már a feledés és a visszafordíthatatlan arcvesztés. Az alkotónak a megfoghatatlan fenyegetést sikerült tetten érnie azon a fotósorozaton is, amely egy pihenő vidéki cirkusz életét dokumentálja. A már eleve hideglelősen túlzó, giccses színek és a kopottas hétköznapiság ellentéte köszön vissza a fotókon.

Az eltűnés, a felismerhetőség határai Váli György festészete kapcsán is joggal hozhatók szóba. Az egyik legjelentősebb magyar kortárs alkotó teremtette zárt világok – jelesül a műterem mint helyszín – mélységének felmérése és láttatása az életmű visszatérő kihívása és tétje. Mintha csak egy gomolygó ősködben próbálnánk észlelni és értelmezni a formákat: a műterem kevés tárgyi eleme – az asztal, szék, vagy éppen egy váza – úgy ködlenek elő. Ebben a végtelenül puritán térben a formák szűkösségében a színek szerepe is hatalmasra duzzad, ám Váli munkáinak egyik csodája éppen az, hogy képei szinte „színtelen” fakóságukban is élettel teltek és elevenek. A szakrális tér – ez esetben egy zsidó temető emlékképei – is a belső világteremtés „ürügyévé” válik. Válit mintha nem a sírok egyébként a szemet vonzó mintavilága fogná meg, hanem a végső nyughely mint objektum és a tekintetet vezető tárgyi elem és mértani forma foglalkoztatná. A tárlaton a temetőről készült eredeti fotók adnak lehetőséget az ihletforrásul szolgáló valós és a megvalósult fikciós temetőképek összevetésére. A munkáiban végtelenül lecsupaszított, visszafogott színekkel kibomló már-már absztrakt egyszerűséggel szemben Váli kimondottan bőbeszédűen dokumentálja élete eseményeit, ennek nyomai a kiállításon is helyet kaptak. A befelé forduló, intim belső térben alkotó és azt megörökítő művész „szigorúbb” arcára is történik utalás, a tárlaton ugyanis helyet kapott az a fűrészgép is, amivel az általa sikerületlennek gondolt munkáit végleg megsemmisíti.

A számítógépes képmanipuláció, a ciklikusság és a használati tárgyakból továbbgondolt installációk határozzák meg a kiállításon harmadikként szereplő Lévay Jenő munkáit. Fotómontázsain párbeszédbe lép az épített környezet – a tipikus budapesti homlokzatok formavilága – a és a természet derűs nyugalma. Lévay munkáin keresztül a grafikus képmanipuláció és a sokszorosító eljárások történeti fejlődése is nyomon követhető, s az is, ahogy a korai videografikákkal, fénymásolóval, táblamásolóval, majd a későbbi harmonográffal készített képek megtervezett véletlen helyzeteket rögzítenek.