2015.1.8.            html-2015/mucsarnok-reflex.htm                C.14937 - 938

Kedves Művész Úr,

Hogy a deske.hu-n az emailcíme fogad középen, azt bátorításnak vettem, meg azt, ahogy a műcsarnokbeli kiállítás végén vetített filmben beszél az internetes önközléseiről és a köré szerveződött közösségről. Bátorításnak vettem, hogy megírjam amit a zsidó sírkövek bennem kiváltottak, legalábbis megpróbáljam megírni, azt a részét, amit érdekesnek tartok ebből. Van ebben önzőség is, tudniillik hogy így kénytelen vagyok lefogalmazni.

A sírkövekkel rögtön (persze nehéz már utólag kibogozni az okok és okozások szálait) összekapcsolódott egy írás, amit olvastam a Forrásban arról, hogy Gion Nándor regényeiben a temetők milyen szerepeket töltenek be és ezek hogyan tekinthetők heterotópiaként.

A heterotópia ötlete Foucault-tól származik; olyan tereket jelent - és itt idézem a forrásbeli cikket -, "amelyek az összes többi térrel kapcsolatban állnak, de minden más helyszíntől különböznek; amelyek egy adott kultúrában megtalálható minden egyéb létező helyszínt egyszerre képviselnek, de amelyek mégis kívül esnek minden más helyen. Ezek a terek abszolút módon „mások”, mint mindazok, amelyekre reflektálnak, és amelyekről szólnak."

Nekem az a példa volt a legplasztikusabb a cikkből, ahol a tükörről beszél. A tükörbe nézve először a saját hiányomat tapasztalom meg, ott, ahol állok, hiszen a túloldalon látom magam. Majd a túloldali, virtuális nézőpontból nézve vissza magamra és a világra, újrakreálom a valódi nézőpontomat, és annak viszonyulását a környező térhez. Így a tükörbe nézés folyamata során a valódi nézőpont veszít valódiságából, mert a virtuális pontból visszanézve van újraalkotva, a virtuális pont pedig valódiságot nyer, még ha csak az érzékcsalódás szintjén is, mert ott látom magam.

Gyermekkoromban meg volt győződve, hogy a tükrök túloldalán egy épp ilyen világ van, csak a szívem a jobb oldalon dobog, és az angolok vezetnek az út jobb oldalán. Ebből szétszakítottság-érzés is fakad, valami másik felem ott él ugyanis a foncsor másik oldalán. Ihletett tükörbenézések szülhetnek újra egész-élményt.

Így éreztem a sírkövekre nézve. A tükör túloldala itt a túlvilág ahol a sírkő által látom magam (látom a jövőm, vagy méginkább, valamifajta alternatív létállapotom), majd ebből a pontból visszanézve átértékel a valódi a nézőpontomat, és annak viszonyulásait. Azt, hogy én vagyok az élő, aki a sírkő előtt áll, és majd ki is sétál a temetőből, azon az úton, ahogy bejött. Így a "sírkőbe bámulás" relativizálni tudja, ami megcsontosodott bennem a valósághoz való viszonyulásomban.

Talán elhangzik valamelyik filmen a Műcsarnokban, hogy a sírkövek esztétikája volt az eredeti kiindulópont, hogy aztán a "szépen keresztül lehessen beszélni a fontosról". Ezt éreztem is a képeken, hogy ez a sírkő lehetne bármely más tárgy is, elsősorban az esztétikája számít és hogy tessék tartózkodni a banalizált temetőzéstől. Mégis, a sírkő-esztétika eredendő személyes időtlensége felhozta bennem ezt a tükörbe nézős élményt.

Hogy zsidó sírkövekről van szó, mint szemlélő, elkerülhetetlenül szólalt meg bennem a hang, hogy mit is jelent ez a holokauszttragédia után. Gion egyik regényében mondja Korniss Flóra, egy zsidó szereplő, hogy "Én nem nézhetem meg az apám sírját. Elégették az apámat, és sehol sincs neki sírja!"

**

Másik reflexióm a Kolduskeresztúttal kapcsolatos. Olvastam a beidézett kritikát a deske.hu-n, hogy baj van vele, éspedig az, hogy nem a szegényeket kell sajnálni, hanem a bűnösöket, és ezért giccs. Ott azzal védi meg (ha jól emlékszem), hogy ez egy jobb híján dolog volt, hogy ez volt megjeleníthető. Nem értek egyet, sem a kritikával sem a védelemmel.

A passió a szenvedésről szól, nem a sajnálatról. Külső szemlélőként lehet bennem empátia, vagy még inkább, együtt-szenvedés, de lényegét tekintve a passió a szenvedés titka körül lépeget.

Az én krédómban úgy van, hogy minden szenvedés ártatlan. Pontosabban, ami szenved az emberben, az ártatlan. A sorozatgyilkos akasztásakor is, a megreccsenő gerincoszlop ártatlan. Ha a bűnöm miatt szenvedek, akkor is a jobbik részem szenved, a korhadt részeimet nem emésztheti bűntudat. Ezt emeli ki szépen nekem a Kolduskeresztút, mert a szegények szenvedésére, az éhezésre ki mondhatná, hogy nem ártatlan szenvedés? Így, ebben a szegényekre tekintő pozícióban erősen lehet artikulálni a szenvedés ártatlanságát.

**

A kiállítás maga is tükör-élmény lett a számomra. A képei kontemplatív objektumok, és ez a legtöbb, amit művészetről el lehet mondani. Köszönöm.

Jókat,

H. / London

ID. 1932