Hölgyeim és Uraim! 

Akik engem fölkértek erre a megnyitóra, úgy gondolták, hogy egy szakértőt kérnek föl. ez tévedés. Én egyáltalán nem értek ehhez a témához. Ötven temetőt lefotóztam tizenvalahány év alatt, de egyáltalán nem értek hozzá. Ennek bizonysága az, hogy amikor Schweitzer… nem…. ki volt a nagy-nagy rabbink? Scheiber rabbinak megmutattam egy voronitai zsidótemető fotómat, és mutattam egy követ, hogy ez talán a legrégebbi, valami gyönyörű geometriája és rajza van, akkor finoman elmosolyodott, rábökött a kőre, azt mondja: rá van írva, hogy 1929.  

Én három dologról beszélnék.

A képek nagyon szépek, azokról nem nagyon van mit mondani, és azok magukról beszélnek. Én három dolgot idéztem föl evvel a témával kapcsolatban, ha megbíztak vele. Az első a zsidó, a második a múltba nézés, hátrafelé fordulás, és a harmadik a temető.

Az első a zsidó: keresztény középosztály, anyai nagyanyám - egészen kisfiú voltam - mesélt egy zsidó viccet. Hát viccet?!: „Tudod milyen rafinált a zsidó gyerek? Odamegy a tanító nénihez, hogy a Kovács Pisti elvitte a kesztyűmet. Te honnét tudod, hogy ez a te kesztyűd? Pöttyöt tettem ide bele a bélésébe.”

A következő találkozásom az az Etus néni, szintén egész kisgyerek voltam, a bejáró nénink. Egy aranyos paraszt néni volt, fejkendővel, egész életében szolgált. Bevásárolt, főzött ránk is, anyám tanítónő volt, és nem volt otthon. Rendbe tette a dolgainkat, amikor mi otthonról elmentünk iskolába és mire hazaértünk, addigra ebéddel várt és rendes lakással. Nagyon szerettük, mesélt… egy kis faluból származott Dunántúlról, Türjéből, premontrei papok fehér ruhában, mesélt az állatokról, mesélt a tanácsköztársaságról…, hogy igen, amikor ez megtörtént, akkor a fegyveresek a faluban végigjárták a házakat, a betegeket is beterelték, hogy a főtéren nagygyűlés lesz. Oda kellett menni mindenkinek, oda is ment az egész falú. Amikor ott volt a falú, akkor teherautókkal a keresztutcákat lezárták és a papot, a jegyzőt, és azt hiszem a tanítót ott fölakasztották. A jegyző felesége ott megőrült. Azt mondták, hogy igen, ezt a vörös terrort a zsidók csinálták. Később egy idősebb barátom mondta: „Figyelj ide, igen, ez történt, de „nem a zsidók csinálták”, hanem „zsidók csinálták” – érted a különbséget?” egy „a” betű. Megértettem. Máig.

A második téma a múltba fordulás, hogy miért kell nekünk egyáltalán hátra nézni? Szeretjük a múzeumokat, meg minden, de hogy ez mire való? Ezt húsz éve értettem meg. Kékkúton, egy kis faluban, ahol a nyaralónk volt. Nagyon pici falu. A vasárnapi mise nem vasárnapi mise volt, mert akkor a plébános nem ért rá, úgy jött át a szomszéd községből. Szombat öt órakor voltak mindig a szentmisék, hét öregasszony, meg mi. Gyerek sehol, de egyik nagymamának egyszer eszébe jutott, és elhozta két kis fiúunokáját, és beállította ministrálni őket. Azok ott szépen álldogáltak, az atya a prédikációba belekezdett, a két kisfiú az oltár elé, a pap helyére leült a földre, törökülésben és talán beszélgettek is. Ez olyan megdöbbentő látvány volt, és lassan kaptam észbe, hogy persze, ezek a gyerekek soha nem láttak másokat, hogy hogyan kell ministrálni. Leültek a földre, mert nem tudták. Ez a hagyomány, ezért kell hátranézni, a kultúra kontinuitása.

A harmadik tétel a temető. Ott van a föld, ott vannak a fák, ott van fölöttünk az ég az angyalokkal, ott vagyunk mi, az élők és ott vannak a holtak. Ez egy szakrális hely. Temetőben nem rohan az ember, akkor kicsit kilép az életből, vagy egy kicsit másképpen éli a perceit. Akkor valahogy kevésbé fontos, hogyha tegnap kiöntöttem véletlenül a tejfölt a földre. Ott az ember előre és hátra néz és gondolkodik ösztönösen, vagy talán csak érez. Ebben a kultúra segít, és miután itt tárgyak vannak, kövek, a művészet belép, mert művészet nélkül nem tud az ember élni. A kövek meg vannak formálva. Egyedien. Itt fogjuk látni a kiállítást, ez a Salgótarján úti temető. Gazdag családoknak, egyebek mellett – ez egy fontos rész – gazdag családoknak nagyon gondosan megépített kis mauzóleumai. Íves, súlyos kapuzattal, oszloppal, oszlopfőkkel, timpanonnal, jelekkel. Az ország jeles építészei készítették, nagyon szép épületek. Egy tanítványom erről egyszer egy tanulmányt is írt ezekről az építményekről. Úgy gondolnánk, hogy ez a kultúrának egy csúcsa. Nem. Ez a kultúránknak hanyatlása. Ha elmennek Bukovinába vagy a hegyalján egy régi zsidó temetőbe, ott a kövek körülbelül egyformák, azonos a ritmusuk. Mindegyik egyedi. Nem tudtam, hogy ez miért van, és miért annyival szebbek, mint a mi ronda keresztény temetőink. És megtanultam, vagyis ezt tudom, hogy a Hevra Kadisa, a minden hitközségben lévő hitegylet gondoskodott, sőt csak az ő lehetősége és kötelessége és egyedüli egyik feladata volt a temetés dolgainak az intézése. Ha a család nagyon jómódú volt, nagyon szerette a halottat és ezt nagyon szerette volna kifejezni, hogy ebből nem engedett, akkor a Hevra Kadisa annyit engedett meg, hogy a kövek egy kissé vastagabbak lehettek. Ezek a temetők számomra a kultúra csúcsa.  

Köszönöm.