2015.01.        html-2015/rakovszky-fortepan.htm    C.14993

Rakovszky Zsuzsa: NÉGY ÉVTIZED -- Részletek a Fortepan-ciklusból

címkék: bombatölcsér, gyerekkocsi, felvonulás

Igen, ez volt az év, mikor megszülettem.

két csillag állt a kórházkert felett,

télkezdetkor, hajnali szürkületben,

jéghártya vonta be a bombatölcséreket,

mikor idő s tér csapdájába estem,

lakcímet kaptam, testet és nevet,

időt, hogy ússzam benne, mint folyóban

és körülményeket, hogy meghatározódjam,

s én én legyek. Itt viszont már tavasz van,

széljárta parkban rozzant sportkocsi,

fejkendős kisgyerek néz láthatatlan

célpont felé dölyfös tábornoki

pillantással, ifjú anyák kalapban,

mögöttük egy plakát a Pártot élteti

(Hogy melyiket? Elárultad magad:

harminc körül lehetsz, vagy még fiatalabb…)

Boltok előtt, hol nincsen ez se, az se,

tömeg vonul nyeles tábláival,

méteres jelszavak a falra festve,

a Tőke rút, cilinderes rovar

(cilinderén a dollár kétszer áthúzott S-e),

vagy kishalat zabáló szörnyű hal,

léggömb lebeg, szél fúj, zászlók lobognak,

a dísztribün a súlytól kis híján összeroskad.

*

címkék: vitrin, meggybefőtt, korszakhatár

A múlt, így mondták, eltörölve, mégse

érzékelünk éles korszakhatárt.

Az idő felszíni hullámverése

a mélyréteget még nem hatja át.

Nem jelzi az új korszak szellemét se

kalap, se szoknyahossz, se nagykabát,

a duplaágy, a dédszülők komódja,

a meggybefőtt a spájzban, a kiskertben a rózsa,

Ősszel hosszú párnák az ablakokban.

Lekvárt főznek. A tejszínt felverik,

télen az ünnep gyertyalángja lobban,

csengettyű szól, régi szokás szerint.

Őrzi a leigázott törzs titokban

szokásait és istenségeit.

A vitrinben villog a múlt ezüstje,

befogja a falat a rossz vaskályha füstje.

*

címkék: gyerekkor, fagylaltos, mozi, múlt

Mégis – gyerekkor! A lét tengeréből

mintha formát öltve most szállna föl

látóterünkbe Küpriszként a mélyből

sublód, cipőkanál, állótükör.

A szerelem még nem személy felé tör,

a tárgyakon szétszórva tündököl:

sublód, tükör, kanál – minden csoda,

Wordsworth táncoló tűzlilioma.

A nők szoknyában, autók nincsenek még,

busszal járunk, de leginkább gyalog.

Hűtő sincsen, a maradék leves két

jégtömb között várja a másnapot.

Fafűtéses kályhák, tévétlen esték,

az önmagának kiszolgáltatott

elme őrli tovább a napi rosszat,

míg a kéz tűbe fűz vagy kottában lapozgat.

Nyár napja ég, a fagylaltos nyomában

hármas keréknyom, száll a nyári por.

Aztán megint november, február van,

a csillagok fönn vannak még mikor

indulnod kell, hatkor kezdesz a gyárban,

mire megjössz, a nap már haldokol,

a mind sűrűbb homályban a gyáva képzelet

rémképeket kohol. A Bécsi-domb felett

fémes felhők, az alkonyfény az Ikva

ipari szennyvizektől szilvakék

hullámain nyüzsgő arany halikra,

az esti fénytöréstől tarka ég

szilánkos visszfénye. Most száll le szikla-

sírjába Sophia Loren Aidaként

a Szabadság mozi vásznán, vagy éppen

messzi filmstúdiók festett egében

vörös hold száll föl baljós tengerárból,

visszfénye kerti tó vizén remeg.

Lombok között egy rejtett arc világol.

Sikátorokban lármázó tömeg

sodorja egyre messzebb önmagától

az álruhás, gyanútlan herceget,

az agyafúrt fiú kifog a dzsinnen,

keskeny tolvajkezekben villog a nagy rubinszem.

És ott volt még Gül baba rózsakertje,

kultúrműsor, ahol az iktató

üdvöskéje a Vilja, ó vilját énekelte,

Szólt a néprádióból a Kék tó, tiszta tó,

félálomban még úgy tűnt egy-egy percre,

hogy az idő visszafordítható,

a száműzött trónjára visszatérhet,

ha rózsát dobsz a tóba, a holtak újra élnek.

*

címkék: rádió, történelem, teherautó

Ültünk a padlón, öt-hatévesek,

őszi eső hullt az óvodakertre,

a rádió szól, név nevet követ,

szőke óvónőnk lázasan figyelte,

nem értek semmit, csak a lényeget:

mindig emlékszem majd erre a percre,

mikor a szörnyű rend ólom falát

az álmok árvize harsogva törte át.

A jelen kártyavárként összeroskad,

lángban és vérben úszó láthatár,

az égen roppant állócsillagoknak

remény-és vészhozó sugára áll,

mikor a nagy ködképek fölragyognak,

vágy és veszély, szabadság és halál,

s mint álmunkban, a híg leget tapossuk,

magunk fölé emel, s megint leejt a sorsunk.

A ház előtt járó motorral állt

a teherautó, döntésünkre várva,

az udvaron kinn az összes család,

sírás és sürgetés, rossz pongyolára,

kötényre fölkapott esőkabát…

„Mit képzel, Hajdáné, majd pont magára

várnak Amerikában?” Úgy döntenek, maradnak.

Dicsfényt és árnykeresztet vet ránk a konyhaablak.

*

címkék: reménytelenség, krémes, vénasszonyok nyara

Nap süt, eső hull, évre év pereg,

már nem hisszük, hogy hozhat mást a holnap.

Ijedt „psszt!” szisszen óvatlan gyerekbeszédre,

kézről kézre vándorolnak

az óvilágbeli bestsellerek,

Az udvaron megnő az ecetfa, míg a holtak

továbbporladnak az emlékezet

kútjában és az élők élnek, ahogy lehet.

Vénasszonyok nyarának napja lángol,

déltájban izzadó családapák

krémest visznek haza a Gyöngyvirágból,

ért gesztenyéjük hullatják a fák,

A skálaüvegen zölden világol

a nagyvilág, zúgó légtéren át

üzennek messziről, hogy Párizsban szép a nyár,

vagy Oly távol-messze van hazám… Vasárnap

kirándulók a rét magas füvében

a hamvadó tábortűznél hanyatt

nézzük, a felleget, hogy gyújtja éppen

lángra leheletével a sárkány alkonyat,

nyugat felé, ahol a messzeségben

a tiltott kék hegyek hullámzanak,

egy más világ ege néz minket onnan,

anya rab gyermekét, így hittük, szánalommal.

*

címkék: orkánkabát, hazugság, műkorcsolya

Elhagyva a zsíroskenyér-evés

és konfekciós ruházat korszakát,

a zsarnokság puritán szürkeségét

pár élénkebb színfolt rajzolja át.

A kényszerű hazugság szégyenéért

harisnyanadrág és orkánkabát

kárpótol, vetkőzős golyóstollak kora

jön el, Ki mit tud és műkorcsolya.

Néztük, ahogy sóvár slágerzenére

a férfi és nő orsóként forog,

s krikszkrakszokat vés korcsolyájuk éle

a jégbe. Szilveszteri műsorok

poénjain nevetgéltünk – s miért ne?

A kisebb rossz a nagynál nemde jobb?

Örök tiltakozásban csak elzsibbad a lélek,

s hogy ne ítéltessem, én sem ítélek.

Ha nő napi munkából hazatérve

már nem teknő fölé hajolva mos,

s futja kolbászra is, nemcsak kenyérre,

ha zsarnok s nép egyformán óvatos,

vért csak elvétve ont – nem többet ér-e

a szürke békesség, mint a mégoly jogos

harag, mely dacból étlen földhöz csapja a tányért,

s fölgyújtja Némethont két elkobzott lováért?

(Mellesleg nem tudom, akkor nemesb-e,

a lélek, hogyha mint legfőbb javát,

őrzi múltját, hogy ugyanazt szeresse

és gyűlölje akárhány éven át?

Vagy ha kész rá, hogy múltját tűzre vesse,

ha mindenkit megért, mindent belát,

kevésre tör, testét-lelkét kíméli,

s egyetlen célja százhúsz évig élni?)

De mindegy: nem lehet avas remény

maradékán tengődni napra nap.

A lélek pincében nevelt növény,

naponta újabb sápadt ágakat

növeszt, ha kissé több a tér, a fény,

résen kibújik, rácson megtapad,

s bár satnya, szívós – közben lenn a mélyben

az idő kéreglemezei észrevétlen

odébbcsúsznak – négyszögek és körök

váltják buszpályaudvarok falán a

vállas munkást, vonalzós mérnököt,

a bambit őszilé, almuska váltja,

egyre többféle fagylalt, egyre több

autó – s ha este bármelyik lakásba

beleskelünk a függönyréseken,

mindenhonnét a tévé villog ki kékesen.

És mindenütt, kövekben és füvekben,

nyáron, mikor hétágra tűz a nap,

a strand vizében hullámzó tömegben,

télen, a vattás ólomég alatt,

a sportpályákon, ahol tornadresszben

csinos kamasz lányok hajlonganak,

új lélek munkál és tör felfele

a mélyből – egy új korszak szelleme.

Bárhova nézünk, az ő lábnyomára

bukkanni égen-földön mindenütt.

Vízpartokon alig-fürdőruhára,

sóvár testekre az ő napja süt.

Plakátokon, filmújságból kivágva

más-más alakban jön szemközt velünk,

az ágy fölött a rég festett falon

Elvis, Bridget Bardot, Alain Delon.

*

címkék: nyár, Balaton, felejtés, olasz filmek

Augusztus édessége, olvadó

fagylalt és napsütés íze a szánkban.

Papucsban járkálunk hótól fakó

égbolt alatt, akár saját szobánkban.

Az élet végtelen vakáció,

egy kert, ahol most és örökre nyár van,

s lángpallossal nem őrzi a felettes én – zene

és napsütötte testek kígyótlan édene.

Hatalmas lávalámpa, ég a nap,

a túlpart hegysora mögé alászáll.

A műselyemipari vállalat

üdülőjének pingpongasztalánál

kisebb tömeg. Rolling Stonest játszanak

a bárban, esti szélben ing a nádszál.

A Tó Hotel neonreklámja lángol.

Kibújunk vízszagú, nehéz fürdőruhánkból.

Halszag. Szúnyogban gazdag alkonyat.

A tévészobában már ég a villany.

Távol dörej. Díszletet váltanak

a láthatár mögött. A kertmozikban

egy másik élet pálmái alatt

olasz filmcsillagok telt válla villan.

Füst száll. Új jelszavak íródnak épp az ég

tábláira: felejtés, üresség, könnyűség.

Karóra kattan: most vált korszakot.

Valaminek most van örökre vége.

A filmzene végleg elhallgatott.

Fölcsap a tücskök fémes cirpelése.

Parázsló csikkek, hullócsillagok

rajzolnak izzó röppályát az égre.

A Hableány presszóban zárnak éppen.

A víz közelségét érezni a sötétben.

*

címkék: lakótelep, filmklub, reménytelenség

A nyári dal gyorsan lecseng, az éden

megtermi végül a tapasztalat

férges gyümölcsét október ködében,

örök-egyforma szürke ég alatt,

még látszik a józan nappali fényben,

mindaz, ami a kertből megmaradt:

néhány kiszáradt kaktusz a sarokban,

s a tudat: minden úgy marad, ahogy van.

Ez a kényelmes kétségbeesés

és ízetlen öröm évtizede.

A múlt kimúlt, nincs más csak jelen és

a köznapok kopár nagyüzeme,

a lelkekben kollektív feledés,

a strandokon rágógumi-zene,

fényszennyezéstől vibrál fenn a mennybolt.

A szex kényelmes és veszélytelen sport.

A kor lelke sima és szögletes,

a létező beton és téglalap.

Minden múltból maradt fölösleget

végleg lepörköl és -fonnyaszt a nap.

Az élet végtelen lakótelep,

színes erkélyek, satnya fák alatt

gyes-neurózisban szenvedő ifjú nők

tolnak gyerekkocsit a kis ABC előtt.

Mező, ledózerolt nyomornegyed

helyén, mintha a földből nőne, kocka-

házak sora, a háttérben hegyek,

fuvolás lány, a béke terrakotta

szobra, a törpe téren sárga gyep,

a járda mentén foltokban kikopva,

a Skála Áruház reklámja ég az égen,

a vásznon Bunuel, Pepsi light a büfében.

(Emlékszel még, ha emlékeznek ott,

ahol te vagy, a régi szép napokra?

Mikor akárha tiltott vagy lopott

gyümölcs-ízlelni jártunk filmklubokba?

Aki külföldön járt, pornólapot,

szamizdatot hozott haza, a dogma

vedlett oroszlán, de volt még foga,

bosszantásának még volt pátosza.

Hogy éltünk akkor, emlékszel vajon,

pár négyzetméteres albérletekben,

ahol penész lilállott a falon,

egymással még, de mással képzeletben,

hervadni kezdett már a zöld vadon,

a lét egyetlen végeérhetetlen

várakozás a szürke télvégi ég alatt,

sínek mentén, ahonnét nem indul több vonat.)

*

címkék: szitakötő, istenek, remény

Míg a szitakötő félgömb-szemében

a vízesés tömör, álló üveg,

felhő-páholyukból az églakók a mélyben

látják hullámzani az Appennineket,

az Alpokat, mint pocsolyát a szélben,

míg emberi időnk léptéke meg

ott van valahol a kettő között.

A képek időmérőeszközök,

megmutatják, egy évtized alatt

mennyit zsugorodott a szoknya hossza.

Ma már senki se hord kitömött madarat

vagy gyümölcskosarat a kalapján, az utca

hosszán lovas kocsi egy se halad,

s ha egy új Csipkerózsa átalussza

a következő száz vagy akár csak ötven évet,

lát ismerős falak között másfajta népet.

A múlt idegen ország. A jelen

szokásain ámulhat, vagy nevethet

a korszakok alól kihantolt leleten:

mi minden tűnt egykor természetesnek.

Ki tudja, hogy mikor lett idegen,

mi meghitt volt: akkor észre se vetted,

és csak utólag visszanézve látod

kezdődő jeleit a változásnak.

Saját korunk, mint belakott szoba,

untig ismerjük minden egyes részét,

ösztönösen mindig tudjuk, hova

raktuk le jártunk-keltünkben a csészét,

a hamutartót, s nem lehet soha

áramszünetkor sem olyan sötétség

hogy csukott szemmel is meg ne találjuk:

emitt a hintaszék, amott az ágyunk.

Lehet, pár megszokott bútordarab

pár centivel néha odébb került,

itt szűkebb lett kissé, ott tágasabb,

de változást alig érzékelünk.

A helyükön talán csak a falak

maradtak, de valóság-érzetünk

a változás még nem bolygatja meg,

mivel fokozatos az átmenet.

De egyszer csak! mit rég feladni véltünk,

éledni látunk tetszhalott reményt!

Megvalósul, amit már nem reméltünk,

a szabadság a barikádra lép.

Ki hitte volna, hát ezt is megértük,

zászlók, tömeg, mintha egy régi kép,

hősi olajnyomat életre kelne!

Reméljük, most az egyszer nem cseberből vederbe…

Csak annyi biztos, hogy minden borul,

már nem a bútorokban, a falakban

terjed tovább föltarthatatlanul

a rengés, átalakítás alatt van

minden, sós tengerár sodor vadul,

a régi térkép már használhatatlan,

irányt jelezni csak a sarkcsillag marad.

Hányódunk deszkaszálon viharzó ég alatt.