2015.1.            html-2015/uj-muveszet-2015-01.htm   C.14990 - 992

Triptichon, avagy összezárva (?)

Hegedűs 2 László, Lévay Jenő és Váli Dezső kiállítása

Műcsarnok, 2015.II.1-jéig.

Sinkó István

A Műcsarnok kapui újra kitárulnak a hazai művészek előtt – ezzel a lelkisítő gondolattal játszhatnak el manapság a magyar alkotóművészek, reménykedve, hogy az eddigi sanyarúság véget ért, és majdan mindenki esélyes lehet egy műcsarnoki kiállításra (s persze elfeledve, hogy az elmúlt évtizedben Molnár Sándornak, Nádler Istvánnak, Bukta Imrének és az A. E. Bizottság együttes tagjainak is kiállításokat biztosított a mindenkori Műcsarnok igazgató).

Mindennek első jelzése lehet(ne) a december elején megnyílt hármas kiállítás Hegedűs 2 László, Lévay Jenő és Váli Dezső közös-külön tárlata. Közös és külön, hiszen egy címke alatt (a számomra értelmezhetetlen Képpraxisok címmel) ugyanakkor külön, mert egymástól elszeparáltan, a Műcsarnok fő és mellékhajóiban állítnak ki a művészek.

Szegő György első igazgatói kiállítása amúgy támadhatatlan, a középgeneráció két és az idős magyar művészetgeneráció egy jeles tagjának bemutatása, főként hogy egyikük sem szerepelt még önálló anyaggal a Műcsarnokban, csak helyeselhető. Szegő a nyitó terem falán elhelyezett bevezető soraiban a fotóhasználatot érzi közös nevezőnek a három alkotónál, ezzel kíván kontinuitást teremteni a termek és művek között. A látogatót azonban aligha győzi meg ez a néhány sor, ez az indoklás, ha bebarangolja a kiállításokat, hiszen Hegedűs 2 egyértelmű fotófelhasználásához képest Lévay a fotót mint eszközt, Váli meg csak mint „hobbit”, mint kiegészítő területet használja. Ilyen alapon a szín vagy a forma is lehetne közös nevező – de nem.

Érdekes lehetőséget kínált Szegő a kiállítás megrendezésében azzal, hogy külön kurátor foglalkozott az egyes művészekkel. Hegedűs 2 Lászlót Készman József interpretálásával, Lévayt Kondor-Szilágyi Mária rendezésében, illetve Váli Dezsőt Rockenbauer Zoltán felvezetésében ismerhetjük meg műveik által. Ez valóban új és jó kezdeményezés, még akkor is, hogyha épp a különbségek, mint a hasonlóságok erősödnek fel e hármas felfogásban.

A tér elrendezése triptichonszerű. A középső három terem és az apszis Hegedűs2-é, a baloldali szárnyban Lévay, míg jobbra Váli mutatja be retrospektív anyagát. És mindjárt ez a rendezői-kurátori (és talán alkotói) akarat robbantja szét a triptichon összetartó erejét.

Készman Hegedűs 2 László életművének legújabb, monumentális, fotóalapú és installációs műveit prezentálja. A levegős tér szükséges is a nagyméretű fotókhoz, a teljes apszist és az utolsó terem háromnegyedét kitöltő tárgy együtteshez. Nem tematikusan, inkább egyfajta szellemi logikával vezet minket végig az alkotó és a kurátor a hiány gondolatának feldolgozásán. A hiányon, mely a sűrítés és ritkítás, a képmanipulálás által történt hiátusok létrehozása végén a kvázicsönd érzését kelti bennünk, a Hegedűs 2 által korábbról jól ismert arc-, életkép-, kutya- és babamotívumok ismétlődő, egyre kiüresedő (halál)csendessé váló elemei révén. Ez a koncepció érdekesen találkozik a vursli téma színes-színtelenné varázsolt világával, amely egy danse macabre lehetőségét is kínálja a nézőnek, de Hegedűs 2 „közbelép”, mielőtt fantáziánk erre a síkos útra tévedne. Nem dokumentáció, nem élet-halál élmény, hanem a jelenből következő múlt és jövő primer valósága tűnik elénk. Ez a koncepció következetes, a műegészt egységesíti, s valóban a ritkás levegő, az elfogyó idő és tár képzetét kelti. Hegedűs 2 érzelemmentessé redukált művei rímelnek leginkább Szegő bevezető Baudrillard - idézetéhez: „mindig a képek gyilkos hatalma, ami a valódit, a modellt fenyegeti”.

Lévay Jenő életmű-válogatást kísérelt meg bemutatni a bal oldali teremsorban, s ez a művek keletkezési dátumát és idejét, illetve az általa kiemelt témák felsorakoztatását illetően sikerült is. A korai Gondolatrészvényektől, a Váltótértől (e kettő egy gondolat két kifejtésmódja) a Liszt transclipsionig szinte a teljes Lévay-tematika felsorakozott. A fiatalkori, hallatlanul finom, lebegő ceruzarajzoktól a Xerox-manipulációkon át a videoinstallációkig bezárólag járhatjuk be Lévay rendkívül invenciózus képi és formavilágát. Ő az az alkotótípus, aki a textust, az ideát és a képi nyelvet egyként kezelve, hanggal is vegyítve, stílusokon és műfajokon át barangol. Magával viszi a nézőt is, és ehhez Kondor-Szilágyi Mária értő és érzékeny rendezői-kurátori munkája is komoly segítséget jelent. Azonban a helyszűkével ők sem tudtak mit kezdeni. Az önmagában egy termet igénylő Liszt-parafrázis – mely hallatlan finomságú kép-hang installáció – egy légtérbe kerül a valóban kisebb, ám közel sem kevésbé látványos Lélekvessző installációval, így a néző nem tud csak az egyikre vagy másikra koncentrálni, pedig érdemes lenne.

Egy-egy ilyen tárlat igazolja vissza, milyen kritikusan kell szemlélni a Műcsarnok alkalmasságát életművek, nagyobb, reprezentatívabb tárlatok bemutatására. A középső terekhez képest zsúfoltnak mutatkozik Lévay anyaga, s így inkább a szűkösség, mint a nyugodt szemléléshez való elmélyülés válik adottsággá.

Hasonlóan problémás, bár valamivel levegősebb a Rockenbauer Zoltán által kitalált Váli Dezső-anyag. Itt szinte három téma (zsidó temetők, biblia, műterem) szakrális egysége oszlik el a folyosói jellegű kisebb termekben. Váli életműve nagy ívű, átfogja a magyar modernizmust, olyan „hősök jelennek meg” a festmények szellemi aurájában, mint Vajda, Bálint, Vaszkó Erzsébet. Puritanizmusa, a már-már minimalista festői eszközök egy koncentrált művészi program részei. Kiüresedő világa más értelmezésű, mint Hegedűs 2 elveszett képei és szavai. Váli a sajátos Semmi egészét mutatja fel. Műteremképeinek magányába beleképzelhetjük a modellt és a művészt, zsidó temetőiben a hajladozó gyászolókat. Nem dokumentál, hanem jelez. Felmutat, figyelmeztet. Ami nincs ott, ott lehet(ne). Aki nincs jelen, jelenlétének hiányával üzen. A monokróm színvilág, az absztrakt jellé redukálódó tárgy egy „semmi ágán ül szívem” (J.A.) érzést kelt a nézőben. Ehhez képest a néhány kinagyított fotó, illetve a temetői fotófal csupán a dokumentátori és motívumkereső művészt mutat meg a nézőnek, s nem azt, aki „él a fotóval”.

A Rockenbauer által létrehozott privát világ záróakkordja az a terem-szoba, ahol a néző kényelmes fotelekben hallgathatja, nézheti a művész portréfilmjét, a falakon silabizálhatja a filológiai (könyvtárosi) pontosságú adathalmazt a művészéletműről, netán webes honlapját, a is megtalálhatja (az internet segítségével). Az intenzív látványfolyam után ezt a „kiegészítő”, meditációs terem lehetőséget kínál arra, hogy nem elhagyva a kiállítást, de annak részeként gondoljuk át a látottakat.

Az egymást szorító, egymással sajnálatos párbeszédet nem folytató, mégis egymás aurájába rendeltetett kiállításhármas azonban tartalmaz közös vonásokat, s ez nem a fotóhasználat ilyen-olyan módja. Ez a mai magyar művészetfelfogás sajátos kettősége. A múltban megtalált jelek és azoknak a mára (is) érvényesíthető feldolgozása. Ez Lévay a családi fél- és régmúlt képei, tárgyai, személyes életének korai dokumentumai vagy, vagy a Váltótér épületének múltbeli és lehetséges mai felhasználása, Hegedűs 2-nél a sírszobrok, a múlt fotósemlékeinek aktualizálása, a régi fotók átdolgozása, Válinál a múlt művészárnyainak megidézése, a Passió „aktualizálása”, régi temetői motívumok jelként való (s nem csak „memento mori”-szerű) felmutatása. Talán ez a közös többszörös, ez a közös gyökér, az egy talajban gyökerezés, a Hamvas által kifejtett geopolitikailag, geoszellemileg való összetartozás az, amit e három művész kissé kényszeredett, ám mégis hasznos „összetartozása” kihívást jelentő megismerésként adhat a nézőnek.

Kísérlet járja tehát be a Műcsarnok falait, egy másfajta Műcsarnoknak reprezentáció kísérlete. A Kunsthalle-szellem remélhetőleg kortársi és nemzetközi szinten is helytálló értelmezése. Talán ennek jegyében nézhetjük a fő kiállítások „mellékoltáraként” a litván Zilvinas Kempinas remek installációit (Forrás, Ötödik fal), illetve Tommaso Tanini fotóit (a fotóhónap keretében).

Tudjuk, hiszen az új igazgató jelezte, hogy lesznek Szalon jellegű tárlatok (elsőként festészeti szalon), mely igény létező európai hagyományokra épül. Ugyanakkor fontosnak vélte Szegő György a hazai és nemzetközi életművek alaposabb vagy jelzésszerű bemutatását is. Kíváncsi érdeklődéssel várjuk a további koncepciók megjelenését a Műcsarnok falai között.
_________________________________

képek:

A/1987/21
A/1985/02