2015.12.17. html-2015/versnaplo-beszelgetes.htm C.15607 - 616

VERSNAPLÓ kötet könyvbemutató, Kieselbach Galéria, 2015. dec. 17. 19h

Juhász Anna és Margócsy István beszélget Váli Dezsővel
szerkesztett változat
ami nekem fontos, azt félkövérrel

Váli Dezső Versnapló című kötetének a bemutatója, itt van velünk Margócsy István tanár úr is. Dezső, az az első kérdésem, hogy miért pont a galériát választottad ennek a könyvnek a bemutatásához? Mi most itt csináltunk egy mini kiállítást, öt képet kértünk tőled, hogy hadd hozzuk ide. Az első kérdés, hogy miért a Galériába? Mit jelent neked a Kieselbach Galéria?

VD.:

Azért vagyok itt, mert az Írók Boltjába mentem, és ott kirúgtak. (nevetés). December 15-e után ők az eladásra koncentrálnak, ilyen csacsiságokra nincsen idejük.

J.
...Hogy képek között ülünk, akár a saját képeid között, ez egy megnyugvás?, ez egy jó érzés?

VD.:

Öreg ember vagyok, ez munkafázis. Örülök, hogy ez létrejött, és örülök, nagyon szép lett a könyv, és rendben van. Azóta egyetlen igazi kérdés, rendjén van-e, hogy nekem egy verses kötetemet kiadják? Az a kérdés, hogyha valaki Petőfinél vagy Latornál rosszabb verset ír, akkor azt érdemes-e kiadni. Ha Petőfi tíz egy skálán, akkor én, mondjuk, kettes vagyok. Az az egyetlen kérdés, akkor ennek mi a helye a világban? Mindenféle barátaim mindenféle módon megnyugtattak, mert nekik talán az a dolguk, de én odáig jutottam el, hogy: és mi az értelme egy Down- kóros gyermeknek? Hitler nagyon okos ember volt, ő azt mondta, hogy a Down-kóros gyerekeknek nincsen értelme. A cigányoknak sincs értelme. Ez az okosság válasza és az okosság szintjén ez igaz is, sajnos. Csak eggyel magasabban vagyunk.

Margócsy tanár úr, van-e értelme? ...Ezek gyönyörű szövegek és nem tudtam eleget bejelölni, merthogy kerestem a kedvencet..., hogy Petőfi..., az összehasonlítás, azt gondolom, nem feltétlenül szükséges.

Az ilyen összehasonlításoknak őszintén szólva sok értelme nincsen, mert egy abszolút érvényű tízes skála egész egyszerűen nem létezik. Vannak, akik szerint Petőfi elég jó költő volt, de nem biztos, hogy ebben a csoportban is mindenki Petőfinek adná a tízest. Nagyon sokféle költészet él egymás mellett. Olyan költészet, ami mindenkire egyformán hat, olyan egyszerűen nincs. Kis csoportokban működik a művészet, kis csoportokban működik a festészet is. Dezső, a te magánmúzeumod, amit te megteremtettél az interneten, az egy nagyszerű válogatás, de nem biztos, hogy mindenki egyetért azzal. Mindenféle művészeti alkotásnak, van valami értelme, hogyha akár egy egészen kis csoporton belül valamilyen visszhangot ver. Ez rendkívül fontos…

VD.:

Bocsáss meg, ezzel azt mondod, hogy van, akinek a gyengébb minőségre van szüksége, mert azt tudja fogyasztani.

Nem erről van szó. Nem mindenkinek ugyanaz a csúcs, ami neked. Továbbá. A művészet, a költészet nagyon sok szinten működik. Gondoljunk csak arra, hogyha én mondok, rögtönzök egy kis ritmikus versikét az unokámnak, és ő elmosolyodik rá, az tulajdonképpen egy költészeti aktus, és örömmel veszem, hogy a befogadó elfogadta az én művészi gesztusomat.

VD.:

De nem adod ki könyvben. (kis kuncogás)

Nem adom ki könyvben, de hogyha többeknek valamilyen módon örömet szerez és kiadom, akkor teljesen mindegy nekem, hogy van olyan szemlélet, miszerint Petőfi jobb. Tehát amit te mondasz, hogy Petőfi jobb, mint én vagyok – lehet, hogy te így érzed…

VD.:

Petőfi is így érzi. (nevetés)

Nem biztos, hogy egyetértek, amit Petőfi mondott. A naplódat olvasva te is úgy vagy ezzel, hogy amikor olvasol költőket, egy nagyon szűk válogatással élsz. Akiket közel érzel magadhoz, pl. nagyon meglepődtem verseidet olvasván, hogy Petőfit mértéknek tekinted, jóllehet a naplódban én nem találkoztam Petőfi nevével, hogy éjjeliszekrényemen…

VD.:

Most tanulom Petőfit.

Nagyon helyes, kitűnő költő volt. Ajánlom figyelmedbe. (nevetés)

VD.:

István, sajnos egyetértek veled. (nevetés) Egy tanult barátom azt mondta nekem, hogy „Öreg, te a József és testvéreit olvasod negyven éve, pedig egy skálán, ahol Shakespeare száz, ott Thomas Mann tizenhat. És mégis neked erre van szükséged.” Mind a két mondat hiteles számomra. Tehát belátom, és elfogadom, hogy nekem egy gyengébb minőség… bár a Thomas Mann is elég ügyes (kis kuncogás), hogy erre van szükségem. Shakespeare-re sajnos nincs szükségem. Elolvastam három drámáját harminc éve, láttam a struktúráját, meg a szisztémáját a világának, és az így megvolt. Nem foglalkoztam vele többet. De evvel együtt belőled a szakember udvariassága beszél. Holott nyilvánvalóan vannak egyetemes értékek és vannak helyi értékek, és te evvel oldod fel ezt a dilemmát, hogy egy gyengébb minőség, maradjunk ennél a fogalomnál, annak is megvan a helye, és ezt én is el is fogadom, csak nem ebből az udvariassági szintből, hanem avval, amit nekem mondtak. Te szakember vagy, te bajban vagy, persze. (kis kuncogás)

Én nem bajban vagyok és nem udvariaskodom veled, én másról beszélek. Ha lenne egy ilyen egyetemes értékmérő, akkor ha tetszik, egy normális, egészséges ember nem merne tollhoz nyúlni, vagy nem merne ecsethez nyúlni, a te esetedben. Hiszen mindannyian tudjuk, hogy kétezer ötszáz éve Európában olyan tömegű elképesztő remekmű született, ami úgy illenék, hogy bénítóan hasson?, de hála Istennek nem hat bénítóan.

Gondold meg, hogy Petőfi kijelentette azt a kedvesen kamaszos nagyszájú véleményt, miszerint Shakespeare egyenlő a teremtés felével. Aztán mégis írt drámákat. Én úgy vélem, hogy Petőfi drámái jóval gyengébbek, mint a Shakespeare drámák, de nem kárhoztatom, hogy megpróbálta. Nincs egy abszolút értékű mérce, mert miért lenne? A te naplódból tudom, néhány, abszolút elismert nagy festőről rendkívül durván bírsz nyilatkozni, vagy egyszerűen nem veszed figyelembe, mint ahogy például mely botrányos kijelentés ez: elolvastam három Shakespeare drámát, és kész, harminc éve otthagytam. De ez egy tiszteletreméltó álláspont, nyilvánvalóan nem egy művészettörténeti vagy irodalomtörténeti értékelés, de benne van a művészet fogyasztásának elemi gesztusa, hogy én azt olvasom, amire nekem van szükségem, nem pedig azt, amit az európai kultúra nagyságai pecséttel hitelesítettek. Tehát nem az a kérdés, hogy Petőfi vagy Lator László jobban csinálta?, mert Petőfi és Lator László mást csinált. Úgyhogy egyáltalán nem udvariaskodom veled, erről szó nincsen.

Hadd szóljak közbe egy pillanatra, mert több gondolat eszembe jutott. Pár nappal ezelőtt voltam fönt Váli Dezső műtermében, és most volt szó, hogy József és testvéreit hányszor olvasta, ahogy itt utalt tanár úr arra, hogy hány könyv. Én most azon gondolkoztam, hogy az alkotók bénítóan hatnak-e? Van egy ágy a műteremben és előtte asztal, és azon tízen valahány könyv.

VD.:

Huszonkettő.

Huszonkettő könyv. Elmondod, hogy mik ezek a könyvek? Én volt, aminek nagyon megörültem, nagyon sok közös kedvenc van. A magam naivitásában feltettem neked a kérdést, hogy olvastad-e Bartis Attila új könyvét, vagy hogy szerintem tetszene neked Kemény István, akár prózában, akár versben…

VD.:

És én néztem, hogy ki az?

Igen. És akkor ki az, akihez te hűségesen visszatérsz? Mindig új minőséget tud adni egy vers, vagy pedig nem ad újat, hanem neked fontos újra elolvasni ugyanazokat a szerzőket.

VD.:

Azt hiszem, hogy két ok van, amiért az ember olvas, csak az egyiket használom. Én nem szórakozásból olvasok, hanem megismerésért és megerősítésért. A vers – Hankiss Elemér mondta – a kultúra továbbításának a legtöményebb módja. Ha versen kívül hozzám csapódik egy-egy könyv, és valami okból el kell olvasni, akkor elolvasom és aztán kidobom, vagyis továbbajándékozom. De szinte csak verset olvasok, másra nem nagyon kapacitásom abban a lefekvés előtti tíz percben. Egyébként is úgy vagyok beprogramozva, merthogy munkaidőben nem szabad olvasni. A munkaidőm pedig úgy néz ki, hogy este fél tízkor szól az egyik vekkerem, hogy abba kéne hagyni a munkát. Úgyhogy ágyban olvasok, hát kiket?

Oraveczet nagyon szeretem. Egy értő barátunk azt mondta, hogy nincs az első háromszázhatvanöt magyar költő között. Nekem egyik kedvencem. Rakovszky Zsuzsát is fölfedeztem magamnak és ájult hódolattal... az az öt verse az időről, az lehengerlő, az olyan, mint Budapest együtt egy szatyorban. Petri Gyurka, őt még ismertem. Rá tudtam tukmálni egy nagy képemet. És hát főleg Zelk, sok-sok éve már. Illyés, Szabó Lőrinc, Pilinszky. Pilinszkyt meguntam sajnos, már tudom, amit mond, és nem kell. Petőfivel tíz évenként van egy kísérletem. Most végre találtam egy válogatott kötetet, nincs időm ezeket a csacsi verseit végigolvasni, amíg találok egy jót. Arany Jánost udvariasságból meghagytam. És egy hasonlóan kényes pont, József Attila. Aki a mi korosztályunknak a jóistene volt, az egyszerűen több volt mint Kádár János és Ferenc József együttvéve. Úgy elhagytam József Attilát, mint a történelem tanáromat érettségi után, csak Attilát sokkal később. Baromi jó és nem kell, mert erre a rezignációra, ezekre a szomorúságokra nincs szükségem, azt én is elő tudom állítani magamnak. Nekem vigasztalásra van szükségem, amit az Illyés Gyula ír egy tarlóról, fölötte repülő varjúval, vagy egy hófoltról, az nekem erőt ad. Nekem ezek kellenek. A fölismerésnek egy őszinte, nagyon szomorú pillanata volt; mikor kisfiamat pólyáztam, ketten voltunk, Kékkúton voltunk ketten. Bepólyáltam, meséltem neki, imádkoztunk, lefektettem, elaludt. Utána elővettem az Iskola a határon-t, és megkönnyebbültem, ami szörnyű, hogy most vagyok otthon. Hogy ezt olvasom, most vagyok otthon igazán. Szóval a versek, a művészet nagyon erős tud lenni.

Beszéljünk magáról a könyvről, vagy az írásról. Amikor felmentem a műterembe, mindenre kíváncsi voltam, feltettem egy kérdést, hogy zajlik egy napod?, és akkor beavattál a reggeli szertartásba, aztán a délelőtt, az ebéd, a délután alvás... Ha nézzük az írást, a festést, ezek hogy jöttek? Mikor kezdtél verset írni?

VD.:

Jó. Füst Milánnak van az a nagyszerű kötete, a Hábi Szádi; avval a mondattal kezdődik, hogy „semmi nincsen egészen úgy”. Tehát semmi sincsen egészen úgy, vagyis én életemben nem írtam verset, természetesen. Nem is ez a dolgom, meg a szakmám. Fiatal korom óta naplót írok, kezdetben azért, mert nem volt édesapám, ő kint hadifogságban meghalt; és amikor okos emberre volt szükségem, lementem Győrbe autóstoppal egy pap barátomhoz beszélgetni fiatalkori bűneimmel kapcsolatban. Ott kitettem az asztalra papírt és ceruzát jegyzetelni. Merthogy izgatott vagyok és a felét hazáig elfelejtem. A naplómnak ez az indítéka. Itthon pedig, amikor egy probléma elé kerültem, szintén adódott, hogy leírom. Aztán ezt addig formáltam, míg lassan megértettem a lényegét, és el lehetett kezdeni megoldani. A formálás tömörítéssel jár. S ilyenkor olykor egy új minőség jön létre, amit már versnek is lehetett nevezni.

Kéne erre egy igazán jó hasonlat, de még nincs meg. Az egyik, hogy egy eszközzel egy edénybe borsót tesznek folyamatosan, egy-kettő-három-négy-öt, és egy idő után azt lehet rá mondani, hogy ez egy ebéd. A másik hasonlatom, amit 1945-ben egy főnököm látott, egy filmhíradó a szovjet frontról. Öt méter mély tankárok, a túloldalon a német géppuskások és a szovjet csapatokat belehajtották, támadásra. Az emberek folyamatosan bele a gödörbe, ami megtelt egy idő után halottakkal, s akkor átmentek rajtuk a tankok, s folytatni a támadást. Tehát egy egyre növekvő mennyiség hirtelen valami mássá vált. A harmadik hasonlat kicsit hosszú. Elkeveredtem a Kim Ir Szen vadászkastélyához ami egy völgyben volt, gyönyörűséges hatalmas hegyek között. Megmondták, hogy most adnak erre két és fél órát, ha felmegyünk a csúcsra, itt, a patak mentén, fönt csodálatos kilátás. Talán gleccserárok lehetett, hatalmas kövek és közte patak csorgott. Megy, megy az ember, kapaszkodik, és egyszerre valami csodálatos kilátás. Én speciel ezt nem éltem meg, mert láttam, hogy elkésnék, 100 méterre a csúcstól visszafordultam. Vagy van ez, hogy a cigarettafüst szép egyenletesen száll fölfelé, és egy idő után váratlanul és a káoszelmélet számára alapproblémaként elkezd gomolyogni.

Az előbbi gondolatot folytatva, én arra a történetre kérdenék rá, hogy a tanár úr úgy ismerkedett meg a szövegekkel, hogy tőled külön kulcsot kapott, Deske nem is volt otthon, és maga fölment olvasni? Volt ilyen?

Úgy kezdődött, hogy György Péter révén találkoztunk Deskével, és ott mesélt erről a naplóról, és hogy nézzem meg. Aztán valóban több alkalommal visszamentem és néztem azt a tenger sok naplójegyzet. Nagyon nagy hatást tett rám ez a különös szöveghalmaz, ez a műfajelméletileg tökéletesen zavarba ejtő valami. Nem hagyományos értelemben vett napló, mert van abból alig, hogy mi történt aznap. Hanem, Deske, hogy azok az események, vagy tárgyak amik fölhívták a figyelmedet, milyen gondolatokat indítottak el benned. Az egész összeállt számomra egy roppant érdekes vallomássorozattá. Az egész világról való vallomás sorozatává. Az, hogy vettem egy túrós táskát, ez egy esemény, de hogy te kiemelsz egy csekély jelentőségű dolgot, és a túros táskáról, vagy az uszodavíz hőmérsékletéről, vagy az éppen hallott prédikációról valami eszedbe jut, ami viszont messze túlmutat az egész eseményszerűségen. Az egész naplódnak az ormótlan nagysága éppen ezért borzasztó izgalmas és nagyszabású, mert tökéletesen megmagyarázhatatlan módon cikázik a túrós táska és az angyalok köntösének szegélye között. Olyan leírás ebben a tengerhosszú naplófeljegyzésben, vagy újabban levélsorozatban nincsen, hogy hogyan megyek végig a Margit körúton a lakásomtól a templomig, vagy a templomtól az uszodáig... Külső szemmel nézve véletlenszerű események, töredékek vannak kiemelve, mindig kapcsolatba vannak hozva egy-egy, egy egészen nagyszabású – angyali szemlélettel – és ez egy borzalmasan izgalmas valami. Mindez rólad szól, hogy én, Váli Dezső hogy látom a világot, az utcakövektől kezdve a templomi szertartásig. s ezért nem is látok nagy különbséget a naplóbejegyzéseid és a versszövegek között, mert mindvégig ott érződik benne, hogy én önmagam akarom a magam érdekes, nagyon ellentmondásos, időnként szélsőségesen feszített ellentmondások között hányódó személyiségemet megmutatni. Ezért mondom, hogy a verseskötetedet illetően az abszolút tízes skálát már fölvetni is bizonyos mértékig frivolság?, blaszfémia?, vagy hogy mondjam? – egy túlfeszített alázatnak szerepe, hiszen ezek a versek ugyanúgy egy vallomássorozatnak töredékei, amelyek egyszerűen kerekebb formát nyertek. Ez szerintem egy borzasztó fontos dolog, és itt nem jön számításba mondjuk Lator Lászlónak a tekintélye.

Nagyon érdekes, amit írtál a meghívódon, ami tulajdonképpen provokatív, hogy „rímeket tőlem senki ne várjon”. Hát egyrészt, már miért ne?! De ha nem csinálsz rímeket, attól még ezek még lírai alkotások, hiszen ugyanúgy variálsz a nyelvvel, mint ahogy variálsz az ecseteddel. Ebben is vannak nyelvi játékok. Eleve az, hogy sorokba tördeled, az a versszerkesztés gesztusa, hiszen a vers nem abból áll, hogy meg van rímelve, az időmértékes verselés sem rímel, hanem abból, hogy bizonyos szövegszakaszokat, nevezzük el őket verssoroknak, önálló szubsztanciaként szembeállítunk egy másik szövegdarabbal, ami szintén egy verssornak van tekintve, és megpróbálom őket egymás mellé tenni, hogy ezek mozaikjából kijön-e valami.

Mindez, hogy nyilvános lett, hála Istennek benne van az én szerepem is, mert én biztattalak arra, hogy ezt a naplót tedd nyilvánossá. Abban a pillanatban, ahogy ez egész terjedelmében le lett téve könyvtárba, aztán, hogy ebből egy nagy válogatás megjelent nyomtatásban, aztán még egy kötet – hála Istennek – gyarapodván, ez mind azt jelenti, hogy mindaz amit te önreflexióként, önterápiaként, öntanulásként megfogalmazandónak véltél a magad számára, azt mások számára is érdekesnek tételezed. És íme ez, amint látod, működik, hiszen a naplódnak egész rendes fogadtatása és nap mint napi olvasottsága van, és éppen ezért, hogyha ebből a hatalmas szöveghalmazból kiemelkedik egy még speciálisabban megfogalmazott réteg, ahol a kimondásnak a megformáltságára is külön hangsúlyt fordítasz, ez szerintem egy nagyon tiszteletreméltó és egyáltalán nem lesajnálandó tény...

VD.:

Nem az én ötletem volt a könyv, egy nevét titkolni kívánó jó ismerősömé, és ő is csinálta meg. Én aztán kicsit beletoldottam. A honlapon a napló az áttekinthetőség kedvéért erősen struktúrált, csináltam bele egy verseim fejezetet is. A válogatás onnét történt.

Te elmondtad az előbb, hogy kiket szeretsz olvasni munkaidőn kívül. De hogyha te megcsinálod a magad magánmúzeumát, akkor miért nem gondolod azt, hogy amit te csinálsz, az ugyanúgy magánmúzeumokba fog bekerülni? Magánmúzeumok fogják őrizni festményeidet, festményeidnek emlékét, naplódban mondásaidat, amivel vagy egyetértenek, vagy nem, de mindenesetre érdeklődéssel olvassák. Magánmúzeumba fogják tenni még a verseidet is, és azt mondják, hogy íme ezekre a versekre valami miatt szükségem van, függetlenül attól, hogy én egyébként szeretem Petőfi Sándort vagy Juhász Ferencet is.

VD.:

Kérdezzük meg erről az Annát.

Én most azt gondolom, hogy eljött az ideje, hogy felolvassál, merthogy annyira sokat beszéltünk a versekről. Énnekem annyi van bejelölve, hogy én mit olvasnék, de rád bízom.

VD.:

Mit olvassak? Egy szépet?

Kertben szerettem volna ülni,

így álmodtam én őszömet,

nagy csend fényében elmerülni,

míg lassún hulló levelek

vállig, homlokig borítnának,

szépen halni megtanítnának –

az elmerengő képzelet

esztendeim kemény szálából

ily lágynak szőtte őszömet.

Szerettem volna ülni lócán

alkonyidőn, a ház előtt

hallgatni utak csobogását,

köszönteni az elmenőt.

így lettem volna gazda s vendég,

így mondtam volna szép jóestét

mindenkinek, mikor az ég

a sárguló napot leejti,

mint őszi ág a levelét.

Nem kertben, nem ház előtt lócán,

ülök a világ küszöbén,

s ha kérdik egyszer, mi járatban,

mit végeztem e földtekén,

ki oly ritkán s dünnyögve szóltam? –

de a szegénynek szava voltam,

ezért voltam, lehettem én

egyszerre alkony s pirkadó nap,

egyszerre bánat és remény.

[Ha kérdik egyszer]

Mit hallottunk?

VD.:

Zelk Zoltánt (halk kuncogás)

De azért én nem adom föl. (nevetés)

1969 van ideírva hozzá:

„munkám eddigi célja volt a megjelenítés által

bizonyosságot tenni magam számára

nyugtalan életünkben szinte felismerhetetlenül megbúvó,

örökre vágyott,

időtlen,

mozdulatlan harmónia mellett.”

Amikor a munkáról beszélsz, akkor a festésről beszélsz? Ha az írásra gondolsz, az nem munka?

VD.:

Az írás az nem munka, az öröm, az más kategória.

A festés az nem öröm?

VD.:

Persze hogy nem, az munka. Néha öröm, az öröm reménye. Ez ebben a XX-XXI. századi festészetben nem úgy működik, mint a Vermer idejében, aki tudta, hogy két hét múlva mi lesz a képén. Nálunk öt másodpercre bekövetkezhet a csoda, sőt, a leggyakrabban így.

Ott tartottunk, hogy az írás az öröm, akkor most felolvasok csak pár sort, 1982, verset írni.

„én csak akkor tudok verset írni

amikor nagyon szomorú vagyok

de nem vagyok mindig szomorú

nagyon

most verset írok neked”

…nem folytatom.

VD.:

Mi a kérdés?

Az írás az öröm, akkor tudok verset írni, ha nagyon szomorú vagyok…

VD.:

Hát ez affektálás. Persze. (nevetés) Van ebben valami igazság, amit az elején mondtam, hogy az egyik formája a problémák megoldásának, hogy az ember elkezdi írni. Erről sokkal okosabbat nem tudok mondani.

Azt mondtad, az írás öröm... De könnyen jön? sokat írsz?

VD.:

Az életem annyira tele van élményekkel, hogy noha a reggeli uszoda után már nem mozdulok ki otthonról, ennyit is alig tudok befogadni. Talán ajándék, ettől vagyok, ezáltal is vagyok kiválasztott? Lehet. Szóval a világ iszonyúan, befogadhatatlanul gazdag. Harminc éve, amikor a karizmatikus mozgalomba belekerültem, berobbant az életembe, kaptam egy tanítást, ami aztán az életem lett, hogy mindent, a jót és a rosszat is meg kell köszönni, hiszen Isten vigyáz rám, tehát az én életem rendben van. Ha valami nagy rossz történik is, ha én ezt jól kezelem, rendben van. Mindenért hálát tudok adni. Ha az ember így fogadja a világot, akkor az elképesztően gazdag. Tele élményekkel. Ezt nem lehet még szavasítani sem. Például egy fotót csináltam multkoriban, egy talán picit flúgos húsz éves fiú állt a illamos megállóban, jöttem haza az uszodából, és vártunk a hatost. Az nézésea egy picit merev volt, sovány, magas, télelő volt, korlátnak dőlve, a kabátot összefogta magán, amiből egy kislány feje látszott ki, nyilván a húgát melengette. Nem lehet mit mondani, hogy miért volt ez a látvány szentséges, vagy földöntúli, vagy csak nekem. Megkérdeztem, hogy „ne haragudjanak, annyira szépek, lefényképezhetem?” Ilyen pillanatok között él az ember…

Egyszer egy cigányasszony kért tőlem pénzt, és amíg kotorásztam, gajdolta a rituális szövegét, de az arcjátékán láttam, hogy egyáltalán nem figyel oda, hanem valamire gondol. A következő kuncsaftot keresi már, vagy valami… és ez is nagyon érdekes volt, egy ütő pillanat.

Most arról, hogy fenséges, eszembe jutott egy fotó a szobádban az ágyad fölött a húgodról, aki zenét hallgat, és eszembe jutott egy vers, amiben egy illatról írsz, és a mennyországot írod mellé, és ez egy nagyon különleges kettős.

VD.:

Bernáth Aurél castrumoknak [várak] nevezte első kötetében, hogy fiatal korától egy-egy élményének egy-egy pillanata megmarad kimerevített állóképként, és egy koordinátapont az életében. Rejtett, nagyon fontos kincse. Mindnyájan így élünk, szerintem.

Beszéltünk a műteremről, de megjelenik a könyvben még egy élethelyszín, Kékkút.

VD.:

Hát igen - mert nyaralni kötelező volt -, amíg gyerekek kicsik. Ott volt nekem egy üres padlásterem, ahol egyedül; azt munkatérnek berendeztem, nagyon szerettem. S voltam párszor egyedül is, vagy egyik kisgyerekkel kettesben pár napig. Valószínűleg az egyéb életmezők levágása miatt lettek ezek elgondolkodósabb napok, mert sok minden nem volt ott, amivel egyébként tele van az ember élete.

Hadd olvassak fel még valamit:

1983, bukaresti kiállításunkra tervezett megnyitóbeszédem

„az embernek talán négy-öt feladata van az életben.

ahhoz, hogy ezeket jól tudja csinálni,

elsősorban rendet kell teremtenie önmagában, belül.

úgy gondolom, a többi már könnyebben megy.

ehhez segítség a művészet is.”

Ez a rend, amiről beszéltünk, ahogy te gondolkodsz, ez a rend megvan a te műteremben is, megvan a számítógépeden, a weboldalon. Olyan precíz, én még életemben ilyen precizitással nem találkoztam, de hogy önmagadban ez a rend, ami a verseskötetben többször visszatér, ezt érzed magadban? Rendben vagy te? Rend van?

VD.:

Igen. Igen, ma már igen. A külső rendet elég fiatalon megtanultam, az jó munkaeszköz. És biztosíték is, hogy általában bármi szembejövőt tudok kezelni, ami eszközfüggő. Van egy nagy színes ceruzakészletem, de az unokáimnak nem adtam oda játszani, pedig tizenöt éve nem használom, de tudom, hogy így bármikor rendelkezésre áll. De a külső rend csak egy plusz-mínusz nulla. Illetve nem, annál sokkal több, avval a hátterem védve van, az eszköztáram. Hál'istennek csendes életet élünk. Remélem, ha netán majd nagyobb dolgok ütnek meg, azt is tudom kezelni evvel a háttérrenddel.

A kötetben vannak képek. Van benne rendszer, hogy hova tetted be a képeket?

VD.:

Volt rendszer, amit aztán István fölborított, hogy annyira kellemetlenül rendes a kötet (nem ezekkel a szavakkal), hogy legalább ennyi rendetlenség legyen benne. És megértettem. Az oldalak tetején opuszszám és dátum, ez gusztustalan egy verseskötetnél… Vagy tíz éve bevezettem, festményeim címébe is betettem az opuszszámot, ezt is sokan nem szeretik. De ha valami beszámozva, rémesen egyszerű kezelni. A honlapon a negyvenhatezer fájlban mindent meg lehet találni.

Befejezésül, köszönöm szépen Váli Dezsőnek és Margócsy Istvánnak. A könyveket tekintsék meg, ott vannak hátul az asztalon. Nekem nagy élmény volt a beszélgetés, és maga a könyv is, tényleg nagyon sokat bejelöltem, háromszor elolvastam már, számítógépen is.

VD.:

Köszönöm, hogy eljöttek. Megtisztelő.

taps