2015.07.15.   hrml-2015/zsdo-megnyito.htm       C.15310-311

Magyar Néprajzi Múzeum - Szakrális Művészetek Hete programsorozat keretében nyíló fotókiállítás:
Nagy Károly Zsolt kulturális antropológus Bp. Salgótarjáni úti zsidó temetőkről készített, album formájában is megjelentetett fotósorozata.
A kiállítás címe: Kő kövön.
Töredékek a magyar vidéki zsidóság kultúrájából c. kiállítás kísérő tárlata.
Nyílik: 2015. szept. 20., vasárnap 11h.

Megnyitóbeszéd terv. Élőszóban kéne elmondani.

(Hogy miért engem kértek föl e fotókiállítás megnyitására.  Gondolom, mert festményeim és fotóimon túl hat vagy hét könyvemben foglalkozom zsidó temetőkkel is. De szakember nem vagyok.)

Hogy megkaptam a nyáron emailban a felkérést, a témáról három dolog jutott eszembe. Elmondom.
1. az én antiszemitizmusból kilábalásom története
2. a dokumentálás, értékmentés értelme
3. a temető témája

1. tétel az antiszemitizmus... Nagymamám mondhatni még kulturált vicce, milyen a ravasz a zsidógyerek. És egy másik gyerekkori emlék.  Bejárónőnk, Etus néni, aranyos kövér, öreg parasztasszony volt; Türjéből, egy kis dunántúli faluból származott. Ő mesélte: 1919 -es kommün. Falugyűlést hirdettek. Fegyveresek járták végig a házakat, mindenkit a főtérre tereltek. Mikor összegyűlt a nép, teherautókkal lezárták a kivezető utakat. És akkor ott, a főtéren, fölakasztották a falu jegyzőjét, papját és talán a tanítóját. A jegyzőfeleség a helyszínen megőrült.
A vörös terrort a zsidók csinálták, mondták nekem.
Mindezt később Lajos bácsi egyetlen mondata tette helyre bennem.
Nem a zsidók, hanem zsidók, "a" nélkül. Néhány tucat férfi.

2. tétel az értékmentés. Miért kell nekünk egyáltalán hátrafelé is nézni. Egyszerű, mert a kultúrát csak így vihetjük tovább. Ezt húsz éve egy szentmisén értettem meg. Kékkút pici falu, kihalófélben, fiatal alig; ott a nyaralónk. A szomszédos községből jár át egy pap a vasárnapi misét megtartani. Egyszer ministránsa is volt, két helybéli kisfiú. Akik a prédikáció alatt teljesen szokatlan módon törökülésben leültek az oltár mellé, egymás mellé. Hát ez hogy lehet. Ja, hiszen ők még soha nem láttak senkit ministrálni. Nincs mintájuk.

3. tétel a temető. Kitüntetett hely. Ott senki nem siet. Ott egy más létszférába kerülünk. Ott a súlypontok a valódi helyükre kerülnek. Hogy az élet fontosabb a földre ömlött tejfölnél. Hogy vannak és voltak jó embereink. Tudásukból élünk. És látvány is. Itt, a temetőben is, kényszeresen kicsírázik a művészet, támaszunk az életben. Igen, a művészet itt is segít. Hol jobban, hol ügyetlenebbül. A pesti zsidó iparmágnások esetében például ügyetlenebbül. Egy-egy család nagyon szép emléket akart létrehozni, de csak magára gondolt. És nem a közösségre. Semmi közöm a másikhoz. Ezek az újabb nagyvárosi temetőek ezért fertőzöttek. Láttam az új bukaresti temetőt is, ugyanilyen. Ellentétben a falvakkal, például Bukovinában, a Monarchia határán, vagy  nálunk, a Tokaj-felvidéken. Mitől olyan gyönyörűek ezek.  Ott a temetés a minden zsidó közösségben működő szervezet, a  Hevra Kadisa (Szent Egylet) - feladata és jogköre. A sírkőállítást is ők intézték. Ha az elhunyt nagyon gazdag volt, és ezt a rokonság mindenképpen meg akarta jeleníteni, a Hevra Kadisa annyit engedett meg, hogy az egyébként a többivel teljesen azonos megjelenésű kő kicsit vastagabb lehetett. A csodálatos közösségi kultúra.
Köszönöm a figyelmüket. A kiállítást megnyitom.