Váli Dezső: Versnapló, 1966-2015

Mit ír a festő? Azt, ami nem fér a képbe, amit nem lehet naplóba zárni.

Azért az fantasztikus, hogy Deske, Magyarhon egyik markáns festője ír. Tudom róla, hogy híres naplója meghaladta már a tízezer oldalt, de más a nap mint nap próza és más a vers (na, jó, a szabadvers),  évente egy, olykor négy darab. Vallomások, gyónások.

Miért ír a festő? A képírásban olyasmiket képes elmondani, ami kikerüli a szavakat, a láthatatlan lényeget tudja eléd hozni. És mégis: írnia kell. Itt, a Versnaplóban néhány makacsul bennem maradó akkordot tudott leütni: mondjuk ’83-ból – a Kékkúti vallomásokban, vagy 2014-ben (Utak című vers), ahol önmagát keresi, illetve az önkeresés iszonyú kalandját rögzíti.

Idézek belőle: „a festő nem tudja, mit keres. / Nem a szépet keresi. Annak meglennének a bevált eszközei.) Önmagát keresi. … A történet látszatra egyirányú. / Pedig nem tudja, mit keres, és az utat sem tudja. / És ha a végére ért, sem érti, mi történt. És most hol van ő, egyáltalán.” Fontos sorok: az alkotás „kijön” a művészből – zsigeri, tudatot kerülő, transzcendens (láthatatlan) folyamat végén a mű – a néző csodálja, a művész pedig áll kifosztottan: ott a mű – és „én hol vagyok?” Nem pszichológiai, inkább művészetfilozófiai kérdés: a művészi Én tragikus – az „igazi” Ént kizáró – működéséről. Élet és művészet – sokan megírták, de itt egy törékeny lélek vallomásaiként új dimenziót kap ez a tragikus súrlódás.

Másutt a küzdelemről ír. Szűkszavúan a depresszió látogatásáról és a látogatás elhessegetéséről, meg a magányról és a szabadulásról. A vászonnal szembeni magány elviselhetetlen: csak te vagy, meg a készülő mű, a vászon kérdez és nincs módod a válaszkeresés gyötrelmét megosztanod.

Váli szinte fájdalmasan önfeltárulkozó, mondják, exhibicionista módon beszél kínjairól – aprókról (térdseb) és nagyokról („nem tudok festeni”). Ez a „mondják” azonban nem igaz. Azért írja versnaplóját, hogy amennyire a lírai szűkszavúság engedi, felszisszenhessen. Az előbb idézett vers utolsó két sora: „Itt valami megfoghatatlan történik, emberen túli. / Ez az ijesztő/megrázó az egészben.” Mondja ezt egy képírás közben. („hogy az a sötét folt mért olyan kell legyen…”) Nem tudja, hogy miért, de oda kell tennie, és ott lesz jó helyen – nem sok köze van hozzá, csak titkos lényegét adta bele.

E két idézet a festői alkotás legmélyebb pszichológiáját árulja el. Nagyképűen mondanám: fájdalmát. Mert nehéz ezt a tudattalan folyamatot kibírni, kínját a szavak rendjével kell olykor megosztani. Mással nem megy. Egyébként sok minden felbukkan a versekben: kétely önmagában, feljajdulás, (nyafogás), némi nárcizmus (kételybe csomagoltan) és a hívő-lét belső viharai.

Szóval: mit ír a festő? Azt, ami nem fér a képbe, amit nem lehet naplóba zárni. A vers mindig kész befogadni a szubjektum titkait. A kötet e titkokat fogja egybe.

Prémiumként: kilenc grafika – mintha vázlatok lennének a festő műterem-sorozatához. Mivel önálló grafikák, tuti, hogy tévedek.

Váli Dezső: Versnapló, 1966-2015

Új Mandátum Könyvkiadó -HTSART kiadása, 80 oldal