Isten vonzásában – Születésnapi beszélgetés Barsi Balázzsal

Fotó: Fábián Attila

Egy új esztendő küszöbén állunk. Kívángatjuk egymásnak a boldog új évet, de a bennünket körülvevő világ nem sok reménységre ad okot. Ön hogy látja ezt?  
– Nagy baj van itt Európában. De annyira nagy, hogy magam is megijedtem. Mégis, éppen most érdemes elgondolkodni azon, hogy mit jelent a természetfölötti remény. Hiszen nevezhetjük-e a reményünket természetfölöttinek akkor, amikor az egyházszervezetünk szilárd, van elegendő papunk, és a hívek tódulnak be a templomba? Vagy nem akkor születik meg az a bizonyos remény – amelyről Szent Pál azt írja, hogy nem csal meg –, amikor meginognak a bizonyosságok? Úgy látszik, én is most kezdek természetfölötti reménnyel remélni. Ez nem önszuggesztió, hanem a hit lényege. Hiszen Jézus Krisztusban hinni olyan reménység, amely természetfölötti ugyan, de alkotó és társadalmat megújító is egyben.

Mit értsünk ezen?
– Sosem felejtem el Monseigneur Henrion ferences atya egyik történetét. Nyugdíjas püspök volt már, amikor találkoztam vele. Ő alapította meg 1961-ben a togói egyházmegyét. Segítette a munkáját néhány megkeresztelt és katekéta is. A kezdetekről szólva mesélte, hogy nem prédikálással akartak téríteni. Egészségügyi központot hoztak létre, tanították a gyerekeket, és kutat ástak. Ez utóbbi nagyon fontos volt. Togóban akkor még, akár Jákob idején, a kút köré szerveződött a kultúra. A kútásás nagy eseménynek számított. Az egész falu lázban égett, az asszonyok sütöttek-főztek, a gyerekek ott játszottak a munkálkodó férfiak körül, kíváncsian várták, mikor fakad föl a víz. De a víz nem fakadt föl. Elmúlt egy hét, elmúlt két hét. A pogányok mind eloldalogtak. A keresztények tovább ástak, és egyszer csak megjelent, amire vártak. Azok, akik kitartottak, amellett kardoskodtak, hogy nem adnak a vízből azoknak, akik föladták a reményt. De a püspök leült közéjük, és azt mondta nekik: „Ez a víz nem a tiétek. Nem dönthetitek el, hogy ki igyon belőle, és ki nem.” A természetfölötti gyógyítja a természetest. Ha bezárkózunk a természetesbe, és nem nyílunk meg a természetfölötti reményre, akkor az egész élet, az egyház élete is elsivárosodik.

Egy ciszterci atya az egyik előadásában arról beszélt nemrég, a szerzeteseknek fontos küldetésük, hogy visszaadják az embereknek a reményt.  Ön is így gondolja?
– Nem tudom. Már úgy vagyok a szerzetességgel, mint Udvardy Erzsike – akihez oly közel kerülhettem – a festészettel. Annyit faggatták a riporterek arról, hogy szerinte mi a festészet célja, míg végül ezt mondta: „Semmi. Nem tudok célt, egyszerűen festenem kell.” Én pedig azt mondom, a szerzetesnek élnie kell. És úgy kell élnie az evangéliumot, hogy az élete túlcsorduló legyen. Olyan, amelyet észrevesznek az emberek, amely vonzó mások számára. Én ezt nevezem küldetésnek. Természetesen ki lehet menni az utcára téríteni, föl is lehet vonulni, plakátokat is ki lehet ragasztani. És lesz is, akit ez megfog. De nekünk most leginkább az jelentené a missziót, ha mi magunk egyházzá válnánk végre. Mert a só kezdte ízét veszteni itt Európában. Ha Krisztus szerint élünk, azt nem lehet elrejteni. Izajás próféta könyvének második fejezetében így ír: „Erősen fog állani az Úr házának hegye, hegyeknek felette, és magasabb lesz a halmoknál, és özönleni fognak hozzá minden pogányok”(Iz 2.2). Jézus is azt mondja: „Senki sem jöhet hozzám, ha az Atya, aki küldött, nem vonzza” (Jn 6.44).

Ez a vonzás a legfontosabb?
– Igen. Ennek köszönhetjük azt is, hogy szerzetesközösségben tudunk élni. Egy kolostorban olyan különböző jellemű emberek élnek együtt, hogy akár egész nap veszekedhetnének. Ráadásul semmi hajlamunk nincs a hármas fogadalomra. Sem a szüzességre, sem az engedelmességre, sem a szegénységre. Krisztus hívott meg minket, és ő adja meg a kegyelmet, hogy együtt tudjunk élni, mégpedig a hármas fogadalomban. Hivatás ott születik, ahol megvan ez a vonzás. Isten bennünket, gyarló embereket is felhasználhat, hiszen rajtunk keresztül mutatkozhat meg a szeretete. Mégis, ha egy fiatal csupán egy rokonszenves testvér hatására lesz szerzetes, akkor hamar el fogja hagyni a kolostort. De így van ez a házasságban is. Ha csak az egymás iránti vonzalom fűz össze két embert, akkor a szerelmesek előbb-utóbb a szerelem sivatagában találják magukat. Az Istentől jövő vonzás az, ami megmarad. Csak így tudjuk elfogadni a másik ember jellemét, furcsaságait, betegségeit.

Sokan gondolják azt, hogy a szerzetes közelebb van Istenhez. Igaz ez?
– Ha egy testvér örökfogadalmat tesz, az csupán annyit jelent, hogy ő így tud a legigazabb módon keresztényként élni. De a szerzetesség semmiképp sem a keresztény élet betetőzése, nem felső emelet. Meggyőződésem, hogy Jézus a salakját választotta ki. Valószínűleg mi nem vagyunk olyan erősek, mint azok, akik képesek házasságban élni, családot ellátni, a munkahelyen teljesíteni, a világban is élni, mégis teljesen az Úré lenni. Isten a gyöngéket választja ki a szerzetességre, és ezt az idős szerzetes érzi. Van egy tréfás ősi mondás, talán még az egyiptomi atyáktól származik. Eszerint: „A novícius azt hiszi, hogy szent, de nem az. Az élete delén lévő szerzetes nem hiszi, hogy szent, és nem is az. Az öreg nem hiszi, hogy szent, de az.” (Nevet.) Én nem tartom magam szentnek, de biztosan más a szentség, mint amit mi gondolunk róla. Szent Ferenc azt mondja: üresség, amit elfogadunk azért, hogy Isten beléphessen az életünkbe, hogy teremtsen benn, és ott uralkodjék.

Mi az, ami nehéz a szerzetesi életformában?
– Nem könnyű benne, hogy olyan, mintha állandó nagyböjtben élnénk, vagy egy soha véget nem érő lelkigyakorlaton lennénk. A szerzetesi élet kissé mesterkélt, mert tömény. Jól megélni sokszor csak humorral és őszinteséggel lehet. Fontos, hogy tudjunk szembenézni magunkkal, és időnként bevallani: hiába tesszük meg ezt vagy azt, nem vagyunk különbek senkinél. A szerzetesség útján való előrehaladás azt jelenti, hogy idővel szépen lassan sok mindent hátrahagyunk, míg csak a lényeg marad, mint egy absztrakt képen. Vagy mint a szentek képein, akiket nem lenne szabad fotókon ábrázolni a templomokban. Mert csak egy művész képes megragadni a puszta lényeget. A kevesebb több. Olyannak kell lennie az életünknek, mint amilyenek azok a gyönyörű ferences remeteségek. Jaj, az az egyszerűség! Azokon a román stílusú kis folyosókon nincs semmi. Esetleg egy fazék és abban egy muskátli. De az ragyog!

Ez lenne a szerzetesi aszketika alapja is?
– Egy priorissza így fogalmazott, amikor Lisieux-i Terézről esett szó. „Amíg az apácák azért végeznek önmegtagadást, hogy tisztán tudjanak szeretni, addig Teréz a szeretet aszkézisét végzi.” Mit jelent ez a gyakorlatban? Például azt, hogy bizonyos esetekben szeretetből nem szólok a másiknak, vagy éppen ellenkezőleg, szeretetből szólok. Szeretetből ezt a falatot nem eszem meg, hagyom, hogy te vedd el, mert nagyobb szükséged van rá, mint nekem.  Ez az egészséges aszkézis, amely nem csak a szerzetesek számára feladat. Egy egyszerűbb, s ezáltal boldogabb életre kellene tanítani a gyerekeket. Az aszkézis nem eszköz, hanem világnézet.  Szent Ferenc számára is az volt.

Nagy baj van a világban, de álszentség lenne azt állítani, hogy az egyházban minden rendben. Robert Sarah bíboros, akinek nemrég megjelent könyvét Ön fordította, megjegyzi, hogy nemcsak a híveknek, a papoknak is meg kell térniük. Kemény szavak ezek…
– Az egyház most mély hullámvölgyben van. Nem lehet tagadni, hogy súlyos bajokkal küzdünk. Elég, ha csak azt említem, hogy Európa nagy részében a katolikusok tetemes része a lélekvándorlásban hisz. Szabad hinni benne, de egy keresztény túl van ezen. Maga Gandhi mondta, hogy a hinduizmusban a lélekvándorlás tana a legelviselhetetlenebb. Hallottam egy olyan német plébánosról is, aki nem hisz az átváltoztatásban. Hatalmas zűrzavar van a fejekben. Én mégis bizakodó vagyok. Azt tapasztalom, hogy nagy a kuszaság, mégis, mintha több lenne az olyan hívő, illetve kereső, aki nem csak a felszínre kíváncsi. Lehet, hogy kevesebb a templomba járó, de magasabb lelki nívót tapasztalok, mint korábban. Itt Sümegen olyan fiatalokat és öregeket ismerek, olyan Istenre szomjas, őszinte embereket gyóntatok, hogy ki merem jelenteni, ez már maga a jövő. Úgy látom, – és ez nem jóslás –, hogy az egyház ötven-száz év múlva kétszeresen lesz vonzó. Hatalmas tömegek áradhatnak be az egyházba. A társadalom egyre élhetetlenebb lesz, és aki ezt nem bírja már elviselni, az meg kell, hogy lássa azokat, akik Krisztus szerint élnek. Ez az a bizonyos vonzás, amelyről az imént beszéltem.

A példamutatáson túl mivel lehet megszólítani az embereket?
– Nekünk, papoknak úgy kell prédikálnunk és tanúságot tennünk, hogy azokat a gyökereket érjük el az emberek szívében, amelyekre majd Krisztus építhet. Napjainkban éppen e gyökerek kiszaggatása folyik. Az ember mélységes istenképiségét kezdték ki. Ezért is örülök annak, amikor úgynevezett civil helyen beszélhetek az emberekhez, és nem a templomban. Megesett, hogy egy ilyen alkalom után az est technikusa szólított meg. Ő csak rögzítette az előadást, a munkáját végezte, lehet, hogy önszántából el sem jött volna. Mégis, miután meghallgatott, odalépett hozzám és megkérdezte: „Atya, hol lehet magával négyszemközt beszélni?”  Ezek a nagy dolgok, ez a preevangelizáció. Ám ezt sosem szabad úgy tenni, hogy azt gondoljuk, majd mi fölülről megmondjuk a tudatlanoknak, mi az igazság. Szent János írja első levelében: „Nincs szükségetek arra, hogy bárki is tanítson benneteket, ha bennetek van a kenet, a Szentlélek.” Amikor beszélek és fölcsillan egy szempár, az azt jelenti, hogy ő is tudja azt, amit mondok, csak eddig nem gondolt rá. Például gyakran idézem Newman bíborost, aki a lelkiismeretről így beszélt: „Az valakinek a hangja, az nem te vagy”. Gyakran megkérdezem a hallgatóságtól: „Mit csinálsz, amikor csodálkozol? Nem imádkozol te véletlenül?”  Olyat tanítok az embereknek, amit tudnak. Azokat a mély rétegeket kell érinteni, ahol a gyökerek vannak.
Az irgalmasság éve kezdődött el decemberben. Az irgalmasság fogalmát, ahányan vagyunk, annyiféleképpen értelmezhetjük, s még az sem biztos, hogy egyáltalán tudjuk, mit jelent. Kicsit régies, kenetteljes szó ez.

Hogyan lehetne jól megvilágítani az értelmét?
– A megbocsátás világteremtő erő. Istennek a Szentháromságon belül nem kell irgalmasnak lennie. Ott csak szeretet van. A teremtésben van az irgalom. A teremtés már irgalom. Nem attól irgalmas az Isten, hogy megbocsát nekünk, hiszen akkor tőlünk függne az irgalma. Ő maga az irgalom. Irgalmában fogantattak a csillagvilágok. Megszánta, ami nincs, és lett. Isten szeretete a világ iránti irgalom. Mi sem értjük egészen ezt a fogalmat, csak lassan nyílik föl a szemünk. Ne csodálkozzunk, ha a nem keresztények sem értik. A megbocsátás mélysége csak Krisztus felé vezethet. Az irgalmasságot Istentől tanuljuk. Jézus így szólt a tanítványokhoz: „Legyetek tehát irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas” (Lk 6,36). Csak tőle tanulhatjuk meg, miképp kell az ellenségnek megbocsátani. Isten a személyünket szereti, és nem a tulajdonságainkat. Gyűlöli a bűnt, de szereti a bűnöst. Csak az ő erejével tudjuk szétválasztani a bűnt attól, aki elköveti. És mindig látnunk kell azt is, hogy aki nagy fájdalmat okoz nekünk, ő van bajban, mivel ő van bűnben. Csak a megbocsátással lép be a világba Isten országa. Pilinszky János Pilátus című versének – amely Jézus Pilátushoz intézett monológja – gyönyörű zárómondata ez: „Fölmentelek mindörökre.” A megbocsátás átalakító erő, de ez nem erőszaktevés a másikon. Rajtam átmenő isteni cselekvésnek kell lennie.

Említette beszélgetésünk elején a humort is. Az is segíthet abban, hogy a másikat, önmagunkat irgalmasabban szemléljük, és nem mellesleg az élet nehézségeit is könnyebben viseljük…
– Ha egy nap nem nevetünk, vagy legalább egy héten egyszer, akkor nagy baj van. Más szemlélni a mélységeket, és más nagyon szeretni a szent felületet. Volt olyan fiatal novíciusunk, aki azt gondolta, a kolostori élet azt jelenti, hogy állandóan teológiai kérdésekről kell filozofálni. Egyszer kapáltunk lent a kertben, és akkor is éppen valamilyen súlyos kérdést fejtegetett. Egy darabig hallgattam, aztán nem bírtam tovább, és azt találtam mondani neki: „Hagyd már a nyavalyába azt a teológiát! Ne fárassz, most kapálunk!” (Nevet.) Hiszen olyan jó elvégezni egy munkát, és egyszerűen örülni annak, hogy sikerült. Élni kell, ez a legfontosabb. És boldogan!