It’s only words, And words are all I have To take your heart away. BeeGees

Amikor a nyári forróságban migránsok özönlöttek a Balkánon keresztül a magyar határ felé, még reménykedtem, hogy Európa vezetői felébrednek Csipkerózsika-álmukból és a veszély nagyságát érzékelve haladéktalanul útját állják Európa elözönlésének. Nem így történt. A Szerbián keresztülcsörtető áradat ellepte hazánk főútjait, megbénította számos közutunk közlekedését, megszállta a budapesti Keleti pályaudvart és környékét, ellehetetlenítve az Ausztria felé irányuló vasúti forgalmat. A média híradásain keresztül jól látható volt az inváziós szándék, hiszen az állítólagos „menekültek”, akik a ballib média szerint az életükért futottak idáig, követelőzve, zsarolva, trükközve, mozgatóik által szervezetten, mintegy mozgó intifada egységekként léptek fel a magyar hatóságokkal szemben. A magyar rendvédelmi szervek türelmes és humánus hozzáállását semmibe véve, a magyar és az európai jogi előírások teljesítését megtagadva, nem voltak hajlandóak magukat regisztrálni, menedékkérelmet előterjeszteni, ujjlenyomatot adni, papírokat felmutatni, ügyük elintézését kivárni. Tették ezt egyes nyugati és északi országok politikai vezetőinek és médiájának támogatásával, biztatásával. Magyarország hetekre, sőt hónapokra a „mértékadó” nemzetközi közvélemény szégyenpadjára került, mert védeni merészelte a határait, mert megállította a területére rontó új betelepülőket, mert jogkövető magatartást kért számon rajtuk, mert érvényt kívánt szerezni annak a jogának, hogy a területére lépők tekintetében szűrési és engedélyezési jogosultsággal bír. A média manipulált, hazug és teljesen méltatlan támadásait jól kiegészítették a nyugati politikusok részéről a mai napig menetrendszerűen érkező kioktatások, feddések, fenyegetőzések és gyalázkodások. (Lásd: luxemburgi külügyminiszter, osztrák kancellár, német politikusok egész sora, svéd, norvég politikusok, francia elnök és miniszterei, az olasz miniszterelnök stb.) A válság csúcspontján a látszólag Teréz anya babérjaira hajtó Angela Merkel német kancellár európai politikustársai megkérdezése nélkül úgy döntött, hogy biankó meghívót küld minden Európába vágyó migráns számára. Ennek eredményeképp eddig több mint kétmillió „menekült” érkezett német területre, és a számuk folyamatosan emelkedik.

Muszlimok egyénileg kiváló minőségűk lehetnek, de vallásuk lebénítja követőik társadalmi fejlődését. Nincs a világon nagyobb visszahúzó erő. Winston Churchill, 1899.

Amikor 2015 szilveszter éjjelén Köln főpályaudvara előtt, a pályaudvaron, illetve a vasúti kocsikban alkoholos befolyás alatt álló férfiak félemlítették meg a város és az elővárosok szórakozni vágyó lakosságát és molesztálták az útjukba kerülő nőket, egyszerre kiderült, mi is történt Németországgal. A média persze – mint mindig – hallgatott, sőt tagadott, a német politikusok pedig szokásukhoz híven mellébeszéltek. Napokig nem adtak az esetről hírt, amikor pedig nekiveselkedtek, kiderült, hogy már nincs hozzá meg a nyelvük, nem állnak a rendelkezésükre azok a szavak, amikkel a politikailag korrekt beszédmódban le lehetne írni azt a helyzetet, amibe belelavírozták magukat.

A nyelv, a szavak ugyanis létfontosságúak.  Ahogy Konfuciusz mondta: amikor a szavak elvesztik a jelentésüket, az emberek elvesztik a szabadságukat. Kik voltak a tettesek és kik az áldozatok? Ahhoz, hogy beszélni tudjunk arról, ami velük történt, meg kell tudnunk nevezni őket. A tettesek férfiak voltak, az áldozatok zöme pedig nő. Idáig rendben is vagyunk. (Bár egyesek újabban a férfi és nő szavak használatától is meg akarnak fosztani bennünket.) De kik voltak azok a férfiak, akik csoportokba verődve, mintegy ezren, körbevették, molesztálták, fenyegették, taperolták, fogdosták, esetenként meg is erőszakolták az arra haladó nőket? Napok kellettek ahhoz, hogy kiderüljön: ami Kölnben történt, több német városban, sőt Ausztriában és Svédországban sem ismeretlen jelenség, és semmi esetre sem egyszeri alkalom. Szóval, kik voltak az elkövetők? Arabok? Muszlimok? A politikailag korrekt nyugati beszédmódban ezek a kifejezések nem használhatóak, mert egy nem keresztény vallást hoznának rossz hírbe. (Ami csak a pedofília gyanújával vádolt katolikusok esetében megengedett!) Az iszlámhoz tartozók? Lásd, mint előbb. Szírek? Afgánok? A politikailag korrektek tagadták, hogy migránsok lettek volna. Migránsok ugyanis Némethonba nem érkeztek, oda csak „menekültek” jöttek. Négy nap múlva találták meg a helyes választ: feketék és észak-afrikaiak. A „fekete” jó szó. Biztonságos. Politikailag üzembiztosan korrekt. Ami az „észak-afrikaiakat” illeti, egy földrajzi táj megnevezése eddig még nem tette ki közvetlen veszélynek a használóját. Egy hét múltán jelentek meg az első olyan beszámolók, amelyek ha bátortalanul is, de használni kezdték a „menekült” kifejezést. A politikai elit, élén a kancellárral, idáig azóta sem jutott el. Azon a száraz, szakmai (milyen szakma lehet ez?) bikkfanyelven, amin Merkel kommunikál, csak annyit ismert be, hogy a Kölnben történtekkel kapcsolatban „természetesen felvetődik néhány komoly kérdés” (!?). Majd így folytatta: „Újra és újra beszélnünk kell a németországi kulturális együttélés alapelveiről. Újra és újra ellenőriznünk kell, hogy ami a Németországból történő kiutasításokat, illetve a kiutazási szükségszerűséget (!) illeti, megtettünk-e mindent, ami szükséges, hogy ezzel világos jelet adjunk azoknak, akik nem akarják jogrendünket betartani. Az emberek (!) bevándorlása nyereség a számunkra. Sikeres bevándorlásból eddig mindig nyertek az országok gazdaságilag és társadalmilag is.” Ebből a metaszövegből egyértelmű: a kancellár és a hozzá hasonult német politikai és médiaelit számára Németország csak jogi és üzleti értelemben létezik. Nem szülőföld, nem haza, nem testvéri közösség, amit a közös tradíció és a kulturális hagyományok kötnek össze, hanem kizárólag egy meghatározott jogszabályi környezetben működő gazdasági egység, amit a migráción keresztül még gobálkonformabbá lehet tenni, hogy ezáltal még magasabb profitot lehessen realizálni.

A nyugati vezérelit életidegen és abszurd hozzáállását jól jellemzi az egyik legbefolyásosabb német megmondóember alábbi érvelése. Szerinte, amikor néhány német polgár nem engedte, hogy a migránsok leszálljanak az őket szállító buszról Clausnitznél, nagyobb szörnyűséget követtek el a kölninél. Jakob Augstein szerint ugyanis, bár a kölni áldozatok a támadás idejére alárendelődtek az elkövetőknek, de előtte és utána fölöttük álltak. A clausnitzi áldozatok azonban nemcsak az elkövetés pillanatában, hanem azt megelőzően és utána is áldozatok voltak és azok is maradtak. A német értelmiség számára tehát az a tény, hogy anyáikat, feleségeiket és leányaikat migránsok terrorizálták, félemlítették és szégyenítették meg a saját városaikban, nem nyom annyit a latba, mint az a kényelmetlenség, hogy néhány türelmetlen és követelőző migránsnak kicsit hosszabb ideig kellett az autóbuszban maradnia, mint tervezte. Nincs a némethez hasonló antikultúra a világon! Az „áldozatok” iránti aggódó szeretetük pedig '68 óta mindent felülír. Hogy magukat felmenőikkel szemben a „jó” oldalon tudhassák, égető szükségük van olyan áldozatokra, akiket „felkarolhatnak”. Ez az aktus persze az esetek döntő részében elvi és áttételes, hogy még véletlenül se bolygassa fel oly kényes ízléssel felépített luxusvilágukat. Normális férfi, fiú tudjachmi a kötelességét és megvédi asszonyait, lányait, anyáit, testvéreit. Csak ezek a mai németek váltak annyira agymosottakká és férfiatlanokká, hogy már erre sem képesek. A merkeli nyelv mára a teljes német közbeszédet depolitizálta és ezzel debilizálta. Nemcsak, mert végtelenül unalmas és monoton, hanem, mert minden tartalmat nélkülöz, soha nem mond semmit, leginkább csak meleg levegőt ereget. Úgy szabadította rá a muszlim migránsáradatot Európára, hogy szemmel láthatólag nincs indoklási és stratégiahirdetési kényszerben. A német polgároknak elég annyi, hogy „Wir schaffen das”. Mintha csak egy logisztikai feladat megoldása előtt állnának. Itt bejönnek, ott összegyűjtjük és szelektáljuk, amott kvóták alapján szétosztjuk, majd a megfelelő helyekre szállítjuk őket. Csak ne lenne ez a logisztikaorientált ügymenet olyan ismerős!    

Az erkölcsi méltatlankodás egy olyan technika, amelyet arra használunk, hogy méltósággal ruházzuk fel az ostobát. T. Wolfe

Németország nagy bajban van. Gazdasági erejénél és mértéktelen ambíciójánál fogva rossz hír ez egész Európa, sőt az egész világ számára. A Merkel által irányított német és európai politikai elit az elmúlt időszak mindhárom súlyos válságát: a 2008-as gazdasági megtorpanást, az ukrán-orosz konfliktust, illetve a migrációs nyomást is félrekezelte. Miután a német szívek helyén régóta csak a kasszagépek verik a ritmust, a német elit és nyomában az európai, el sem tudja képzelni, hogy nem vehetnek meg mindent és mindenkit aprópénzért. Akadnak még olyan emberek, országok, nemzetek, sőt régiók is, ahol az öntudat, a méltóság és a meggyőződés fontosabb, mint a kilátásba helyezett pénz. Ők ugyanis tudják, hogy az soha nem annyi, amennyit ígérnek, soha nem jön meg akkorra, ahogy belebegtették, és mire elköltik, úgyis kiderül, hogy nem oldott meg semmit, miközben a segélyt nyújtó egyértelműen jó üzletet csinált. A nyugat-német és a nyugat-európai értelmiségiek számára, amíg létezett, addig a Szovjetunió jelenítette meg azt az adminisztratív erőközpontot, ami egybeesett utópista filozófiai felfogásukkal. A bukásával támadt űrt a balosok azóta az Európai Unióval töltik be. Utópiának ez is utópia, uniónak ez is unió, bürokratikusnak ez is bürokratikus, és ami a legfontosabb, ez is meghaladja a nemzeti kereteket, vagyis feltétlenül progresszív. Ne feledjük, hogy a nemzetek, nemzetállamok végéről és a helyükbe lépő világkormányról Kant óta álmodik az értelmiség.

Hogy országunkat megszeressük, országunkat szépnek kell látnunk. Burke

Az egyenáramosított és szabadságától megfosztott német fősodrú média egy része meggyőződésből, másik része cinizmusból, harmadik része, mert ezért fizetik, illetve erre utasították, napi szinten fenyegetőzik, és dorongol le bennünket. (A WDR egyik újságírója egy holland rádiónak adott interjújában azt állította, hogy több német közszolgálati rádiónak is kiadták az utasítást, hogy a menekültügyben a kormány álláspontját támogatva számoljanak be a hírekről. Claudia Zimmermann az L1 rádiónak adott interjút a menekültválság alatti híradásról, amikor azt mondta: „Természetesen arra utasítottak minket, hogy kormánypártian tudósítsunk". Tagesspiegel, 2016.01.18.) Naponta coming outolnak vezető szerkesztők, és számolnak be arról, milyen közvetlen és közvetett utasításokat kaptak, kapnak a szociális ügyek minisztériumán keresztül a kancellári hivataltól a napirend tematizálására, az ügyek kezelésére, a kancellárnak kedvező narratíva kidomborítására. Wolfgang Herles, a német közszolgálati televízió kettes csatornájának (ZDF) leköszönt igazgatója szerint a német hatóságok engedelmességet követelnek a médiától, mely így, a „fentről” kapott utasítások mentén, szigorú cenzúra alatt működik. „Arra utasítottak bennünket, hogy a menekültek kapcsán semmilyen negatív állítást ne fogalmazzunk meg” - mondja. És azt is hozzá teszi: „A német sajtóorgánumok engedelmes bábjai a hatóságoknak, dacára annak, hogy a többségük »függetlenként« határozza meg magát.” A Wirtschaftswoche napilapnak nyilatkozva a német közszolgálati televízió egyes csatornájának (ARD) előző vezetője, Ulrich Wickert szerint a német lakosság azért nem bízik a médiában, mert egyre kevésbé palástolható, hogy az a gazdaság részeként, kizárólag gazdasági érdekeket képviselve működik. Ezeket a gazdasági érdekeket egyes esetekben alárendelik ugyan a politikai utasításoknak, de minden ilyen alkalommal megkérik az árát. Horst Seehofer bajor miniszterelnök, a Keresztényszociális Unió (CSU) elnöke, februárban a Spiegelnek nyilatkozta, hogy ha nem lennének élő adások, akkor nemigen lennének a való életet bemutató tartalmak az ARD és a ZDF programjában. Nincs mit csodálkozni tehát azon, hogy a német sajtó 2016-ra kiérdemelte a Lügenpresse (hazug sajtó) elnevezést. Mindez nem gátolja őket abban, hogy minket és újabban a lengyeleket is kioktassanak a sajtószabadságból.

Ahogy a die Welt magyar tudósítója, Boris Kálnoky is tette. Szerinte náluk, illetve a régióban jellemző ugyan a sokszínűség, és az eltérő vélemények ütköztetése, mindez azonban a fejlődés egy alacsonyabb fokára utal. A magasabb szintet, például a németet ugyanis az jellemzi, hogy „az alapvető kérdésekben teljes egyetértés van, a társadalmi viták inkább csak apróbb dolgokról folynak.” Mondjuk a Bratwurst minőségéről, illetve arról, hogy elegendő-e, ha a nők kartávolságot tartanak a migránsoktól, vagy esetleg megtoldják-e még egy könyöknyivel. Kálnoky szerint ez nem a Németországban mindent eluraló szervilizmus és konformizmus miatt van, hanem, mert ez felel meg a társadalomnak! „A tudósítások nem a cenzúra miatt egyhangúak nálunk, (mármint Németországban) hanem mert a világnézet közös… A vélemények spektruma Közép- vagy Kelet-Európában szélesebb, mint nyugaton, ám ez a sokszínűség messze nem mindig ízléses. Kell lennie valamiféle önkorlátozásnak. Ez hiányzik Magyarországon. Úgy gondolom, a sajtó szabadságára leselkedő legnagyobb veszély ma maga az olvasó.” Nagy szerencse, hogy ezt a veszélyt a német sajtó még időben észlelte és el is hárította. Nem az olvasónak ír, hanem a kollegáinak: az elit ír az elitnek. A szocializmusban is pont így volt. Nem azért írták az újságokat, hogy az embereket tájékoztassák, hanem hogy egymásnak bizonyítsák, milyen fejlettek is ők ideológiailag. Az emberek csak a sportrovatot olvasták, a többiről mindenki tudta, hogy merő hazugság és propaganda, és nem pazarolták rá az idejüket. Aczél elvtárs sem érvelt anno másként, mint most Kálnoky. És neki is pont annyira volt igaza, mint most Kálnokynak. Mindenki, aki a kommunizmusban szót kaphatott, elfogadta a Szovjetunió vezető szerepét, a párt irányítását, és hitt, vagy legalábbis úgy tett, mintha hinne a szocialista jövőben! Az akkori pártvezetők szerint természetesen ez felelt meg a társadalom közös világnézetének. Na, pont ebből lett elegünk negyedszázaddal ezelőtt és vágtunk bele újra a demokráciába, nem pedig azért, hogy önként alárendeljük magunkat ugyannak a balos, életidegen elitnek, akik már túl régóta basáskodnak felettünk.

Mi az eltérő véleményeket és a politikai vitákat értékeljük. Nem vagyunk és nem is akarunk politikailag korrektek lenni, nem létesítünk „biztonságos helyeket” (safe space) az egyetemeken, ahova a túlérzékenységre dresszírozott balos diákok behúzódhatnak, nehogy valaki beszóljon nekik. Nem jelöljük meg azokat a könyveket (trigger warning), amelyek esetleg felkavarhatnák azokat, akik a való világ helyett inkább egyfajta mimózalétre rendezkednének be. Ugyanakkor a magyar nyilvánosság alig, vagy egyáltalán nem foglalkozik a közszereplők magánéletével, nem csámcsog szexuális szokásaikon, nem taglalja intim kapcsolataikat. És ez is valami. Kálnoky eszmefuttatása szerint a „szégyenletessé vált német nacionalizmus helyett a társadalom egy európai identitást épített fel magának. Nem hangoztatják folyamatosan a német nemzeti érzéseket. Előszeretettel érzik magukat európainak, ami már-már egyfajta nacionalizmusként is értelmezhető. Olyannyira, hogy amikor az Európai Uniót bírálják, akkor erre Németországban úgy reagálnak, mintha őket kritizálták volna.” Csak tudnám, mi az az „európai identitás”! Persze én is európainak éreztem magam, amikor a Távol-Keleten, vagy az Egyesült Államokban jártam. De Európán belül? Itthon? És még valami. Ez az érvelés, ez a hang mértéktelenül lekezelő, sőt sértő azokkal az egykori endékásokkal szemben, akik az életüket, a szabadságukat, az egzisztenciájukat tették kockára a szólás- és sajtószabadság jogáért. Negyedszázaddal a kommunista diktatúra bukása után most azzal szembesülnek, hogy csöbörből vödörbe kerültek. Nemcsak az történt ugyanis, hogy örökre másodrendű állampolgárok maradnak, hanem az is, hogy a kommunista diktatúrával szembeni ellenállásuk értelmetlen és felesleges áldozattá minősül át. Azt még csak el tudták viselni valahogy, hogy nem kaptak és nem kapnak elégtételt, és hogy a nyugatnémet elit számára tapasztalataik és tetteik érdektelenek és értéktelenek, a Lügenpresse normává emelése azonban mára nevetség tárgyává tette a szólásszabadságért folytatott egykori harcukat is.

„A politikai korrektnek való megfelelés, sehol nem olyan végletes, mint Németországban. Én például, anélkül hogy megváltoztam volna: kommunistából nacionalista lettem, csak azért, mert azt mondtam és írtam, hogy nem tudok Németország megosztásához hozzászokni. A tolerancia nálunk nem számít olyan normálisnak, mint Angliában, Franciaországban, vagy az USA-ban. Nálunk a korrekttől eltérő véleményből nagyon gyorsan botrány lesz. És amikor botrányossá váltál, nagyon gyorsan megtapasztalod, mit jelent nem elfogadottnak lenni. Azt, hogy nincs jövőd többé.” – írja Martin Walser.

A nyelv a legfinomabb erkölcsi eszközünk. Martin Walser

A politikai elit és a média évtizedek óta tartó agymosása következtében a német polgárok orientációs válságba kerültek. Nem tudják, kik ők, mi a hivatásuk és helyük Európában és a világban. Nem mernek németek lenni, ezért pótidentitásokhoz folyamodnak. Lehet, hogy szívesebben tartják magukat európainak, illetve globálisnak, de a tény az, hogy mi németként azonosítjuk be őket. És úgy látjuk, mai problémáik abban gyökereznek, hogy nem képesek legyógyulni a második világháborúról, a holokausztról legalább a hidegháború vége óta, és a 21. században született generációkat kiengedni a bűntudat kelepcéjéből. A múlttal való szembenézésük eredménytelen maradt, a Vergangenheitsbewältigungra tett kísérletük kudarctörténet. A 20. századot erkölcsi tanmesévé és horrortörténetekké egyszerűsítették le, ahelyett hogy tanultak volna belőle. Ezért nem értik még ma sem, hogy modernkori történelmük minden tragédiája visszavezethető arra, hogy képtelenek az önkorrekcióra. Ha elindulnak egy úton, arról nem képesek letérni, nem képesek megállni, picit visszavenni és irányt változtatni. Vezetőiket nem tudják leváltani, azokban pedig nincs annyi hazaszeretet, hogy időben félreálljanak és átadják a helyüket azoknak, akik más irányt szabhatnak az eseményeknek. Így volt ez II. Vilmossal és Hitlerrel is, akit a bunkerig követtek, és persze Honeckerrel is, aki még Gorbacsov felszólítására sem akart visszavonulni. Hasonló a helyzet Angela Merkellel is, aki olyan, mint az egyszeri autós: miközben szembe megy az autópályán, azt hiszi, ő halad a helyes irányban. A szoftpolitika fontosságát sem tanulták meg a németek, ezért nem képesek mások szimpátiáját megszerezni. Nem szeretik magukat, ezért nem érdekli őket, hogy mások hogy viszonyulnak hozzájuk. A görög szigetek csapra verésével, a pénzcsapok elzárásával, és egyéb pénzügyi retorziókkal való nyílt fenyegetőzés ugyanis a nemzetközi politikában sem nem bölcs, sem nem taktikus, sem nem célravezető.

Azt sem tanulták meg a történelemmel való száz éve tartó birkózásukból, hogy a reálpolitikának elsőbbséget kell engedniük az ideológiák felett, mint ahogy azt sem értik még mindig, kudarcaik abban gyökereznek, hogy az 1871-ben létrejött Német Császárság, a hitleri Harmadik Birodalom és az 1991-ben újjászülető Német Szövetségi Köztársaság egyszerre túl nagy és túl kicsi. Túl nagy ahhoz, hogy képes legyen elfogadni és beletörődni abba, hogy nem lehet Európa egyedüli ura, mert túl kicsi ahhoz, hogy egyszerre szorítson a háttérbe mindenki mást. Ahhoz is túl nagy, hogy hegemón törekvései, irányításra igényt tartó politikája ne veszélyeztesse és nyugtalanítsa szomszédjait és a többi, irányából már annyi rossz tapasztalatot begyűjtött európai országot, ugyanakkor túl kicsi ahhoz, hogy képes legyen vezető szerepének katonai súlyt adni, illetve az irányításból és a vezetésből fakadó felelősségnek megfelelni. Európához túl nagyok, a világhoz túl kicsik, állapította meg Henry Kissinger is. Bismarck, Adenauer és Kohl tudták ezt, őket azonban a mai elit nem értékeli, példáikat nem követi. Ahogy Orbán Viktor többször is kifejtette: Németország gazdag és gyenge, ami a lehető legrosszabb felállás. Gazdag és ezért sok az irigye, gyenge, mert identitásválságtól sújtott, önbizalomhiányos és a végsőkig ideológiavezérelt, vagyis moralizáló az elitje, mely az elmúlt évtizedek alatt megfosztotta a németeket védekező és önfenntartó képességüktől. Ez az elit, élén a kormányzó koalícióval és kancellárjukkal, ideológiai megfontolásokból muszlim migránsokra akarja lecserélni a menthetetlennek ítélt német polgárokat. Hogy belőlük lehessenek végre a jók, ők legyenek a jövő, a kulturális és nemzeti különbözőségeket meghaladó új globalizált „európaiak” mintapéldányai. Ez a cél azonban, ha a kevéssé művelt kancellár és elittársai nem is tudják, egy az egyben megfelel a hitleri illetve, marxi-lenini-honeckeri elképzeléseknek. Hasonlóan utópikus, antidemokratikus, birodalmi ihletettségű. (Nem szoktuk hangsúlyozni, de az egyesült Új Európa Hitler egyik kedvenc terve volt.) A németek képtelenek maguk mögött hagyni a múltat, azt végképp megtagadták, jövőképük nincs, jövőjük felszámolás alatt áll. Jelenüket épp most cserélik le egy multikulturális globalizált valamire. Addig is Németország kilépett a történelemből, és elfoglalta helyét az időjárás-jelentésekben, valamint a foci- és egyéb sportközvetítésekben.

A szavak fegyverek. Ha az ellenfeledet fasisztának bélyegzed, nem kell válaszolnod az érveire.

A márciusi európai-török tárgyalásokon egész Európa megtapasztalhatta, hogy a német kancellár a kontinens teljhatalmú urának tekinti magát, és a többi tagállamra újra a Bólogató János szerepét osztaná. A titkos török-német háttértárgyalásokon kialkudottakat spontán török felvetésnek álcázva kész helyzetet akart teremteni egész kontinensünk számára. Ahogy a szeptemberi törvénytelen és önkényes akciójával is egész Európát szituálta. Török vízummentességet és uniós tagságot ígért azért, hogy megtarthassa pozícióját. Törökországgal nemcsak egy hatalmas mohamedán ország jönne be az unióba, de vele jönnének a török-orosz, török-szír, török-kurd háborús konfliktusok is. És akkor a velünk és a lengyelekkel szemben oly állhatatosan képviselt „értékekről” mint: fékek és egyensúlyok, sajtószabadság, demokratikus és emberjogi követelmények, alkotmányosság, stb. még nem is beszéltünk. Mondjuk, ami a sajtószabadságot illeti, nem hiszem, hogy a török helyzet alulmúlná az agymosott német, svéd, nyugat európai „mértékadó” médiákat. Emberi jogilag az is magyarázatra szorul, hogy a menekültek merkeli cseréje mennyiben felel meg a genfi egyezménynek, a humanitárius előírásoknak és a menedékhez való jognak, amikre a kancellár eddig oly előszeretettel hivatkozott.

A német politikai és médiaelit siralmas állapotára jellemző, hogy a megszűnőfélben lévő Németország már arra sem képes, hogy a mintegy kétmillió migránsról, vagy legalább arról a feléről, amit állítólag regisztráltak, bármilyen lényegi információt közöljenek. Honnan jöttek? Kik ők? Korfájuk? Foglalkozási és képzettségi adataik? Nincs még egy olyan ország a világon, amelyik ne lenne képes a fenti adatok közlésére, illetve ahol ezeket az információkat ilyen sikeresen tudnák eltussolni a nyilvánosság elől.  

Mindez azt eredményezte, hogy Merkel Németországa újra Európa legelutasítottabb országává vált. Ezt Merkel kétségkívül elérte. Sie haben es geschafft Frau Merkel. Új életet lehelt térségünk minden németellenes toposzába, előítéletébe, rossz tapasztalatába. A németekre mindig is jellemző volt a kétarcúság, ha Európáról volt szó. Hitler is moderálta magát Nyugaton, míg Keleten szabadjára engedte a legbarbárabb, legkegyetlenebb csahosait, hogy megsemmisítő hadjáratot viselhessenek az alacsonyabb rendűeknek tartottakkal szemben. Úgy látszik Merkel alatt ez a megközelítés is újra elfogadottá vált. Diplomáciai képességeiről, ahogy fő szövetségesünkről, az USA regnáló elnökéről is mindent elmond az a tény, hogy az európai migrációs válság legkritikusabb időszakában Barack Obama külpolitikai prioritásai között sem az Európai Uniót, sem a NATO-t nem említi meg.

A nyelvromlás a teljes szellemi káoszra, a teljes szellemi káosz a felbomlásra, a felbomlás a halálra mutat. Kertész Imre

A 21. század első évtizedének végére az addig lenézett Nyugaton kívüli világ hirtelen tényezővé vált. Kína, a Távol-Kelet, India, egyes latin-amerikai államok, az olajtermelő arab országok egyike-másika egyre öntudatosabb és hatékonyabb érdekérvényesítésbe kezdett. Ez az oka annak, hogy a nemzeti elkötelezettség nélküli globális óriáscégek, melyek döntő többsége nyugati, elsősorban USA-beli, újra az európai félteke felé fordultak, és a kontinensre beáramló illegális migrációban meglátták az üzleti lehetőséget. Az olcsó munkaerő Európába szállítása a munkahelyek eddigi kiszervezésével szemben most az olcsó és érdekérvényesítő képesség nélküli munkaerőt viszik az új technológiákhoz. A beáramló képzetlen migránstömegek munkára fogható részét lefölözve jelentős bércsökkenést remélhetnek, miközben az inaktív, illetve illegális bevándorlók tízmillióinak integrációs terheit és ellátásuk költségeit a társadalomra terítik szét. Az USA-ban a 2008-as gazdasági megtorpanás óta létesült új munkahelyek több mint 80 százaléka a szolgáltatásban jött létre és azt 100 százalékban új bevándorlók (többnyire illegálisak) töltötték be! Hazug és félrevezető tehát azoknak a „tekintélyes” és „független” szakértőknek a korlátlan bevándorlás érdekében folytatott kampánya (lásd. Soros György, Financial Times, Wall Street Journal, Washington Post, New York Times, Handelsblatt és a teljes német sajtó) akik arra akarnak rávenni bennünket, hogy önként szorítsuk ki magunkat a munkaerőpiacról és váljunk kisebbséggé a saját hazánkban. Mindezt egy olyan gazdasági és demográfiai helyzetben, melyben a gyermekszám csökkenése és a társadalom elöregedése amúgy is súlyos problémaként nehezedik a szociális ellátórendszerre, és a jóléti társadalmak csődjével fenyeget. A nemzeti identitást jóléti identitásra cserélő nyugati társadalmak kohéziós erejét ez a kihívás a migrációs nyomás nélkül is szakítópróba elé állítja, és akkor még a muszlim betelepülők jelentette kulturális sokkhatásról nem is beszéltünk. A migránsbarát politikusok máig adósok nekünk azzal a stratégiával, amivel a beáramló milliókat integrálni akarják. Eddig ugyanis az évtizedek óta Németországban, vagy Nyugat-Európa többi országában élő muszlim tömegek egy jelentős része párhuzamos társadalmakban él.

 

Csakhogy a mostani honfoglalók ugyanazt a jólétet, ugyanazt az életet akarják maguknak, mégpedig haladéktalanul, amit a nyugati filmekből megismertek, és amikről úgy tartják, nekik is joguk van hozzá. Meggyőződésüket visszaigazolja a nyugati elitnek az a része, amely egyre kiterjesztőbben értelmezi az emberi jogokat, nem kötve össze őket sem a kötelességgel, sem a felelősséggel. Sőt, aki ezeket a szempontokat felveti, azonnal a nemzetközi hálózatba tömörült emberjogi aktivisták célkeresztjébe kerül. Mindez azzal a következménnyel jár, hogy az Európai Unió területére érkező migránsok kiterjedt családjukkal egyetemben azonnal jogot formálnak a jóléti állam minden vívmányára. Anélkül, hogy beilleszkednének, hogy elfogadnák a többségi társadalom normáit és szabályait. „Az idegen szépségét” hirdető és évtizedek óta a nálunk erkölcsileg magasabb rendű „harmadik világért” lelkesedő nyugat-európai vezérelit, az „Isten hozott-kultúra” gyakorlásával vezekel gyarmatosító, imperialista, kizsákmányoló múltjáért. (Térségünk vezetőit ilyen terhek nem nyomasztják.) Jellemző példaként ezúttal Obamát idézem. A tavalyi nemzeti imareggeli alkalmából az USA elnöke kijelentette, hogy azok, akik az iszlámot hibáztatnák, mondjuk azért, mert élve elégettek egy jordán pilótát, jobban teszik, ha leszállnak a magas lóról, hiszen a keresztesháborúkban és az inkvizíció idején is követtek el szörnyűségeket Krisztus nevében, sőt még a rabszolgatartást is Krisztus nevével igazolták. Sajnos, a nyugat vezető politikusai, Obama, Merkel, Hollande és a többiek intellektuális horizontján egyenlőségjel van az iszlám szélsőségesek által ma elkövetett gonosztettek és a keresztények által fél évezreddel ezelőtt végrehajtott szörnyűségek között. Az ilyen színvonaltalan beszólások figyelmen kívül hagyják, hogy minden közösség a saját jelenlegi tetteiért felel. A nyugat évszázadokkal ezelőtt hajtott végre olyan barbár tetteket, amiket a mai iszlám gyakorlatában elfogadhatatlannak tartunk. Annak a hamis látszatnak a fenntartásában is élen járnak, miszerint a vallási türelmetlenség és a rabszolgatartás kizárólag a nyugati civilizációt jellemezte volna. Persze Obama és Merkel moralizáló hozzáállása csak azt próbálja leplezni, hogy politikai és gazdasági hasznot, szavazatokat és olcsó munkaerőt látnak a betelepülő milliókban. Ezért nem akarják a népvándorlásszerű tömegmozgást lehetővé tevő pénzek áramlását feltérképezni, ellenőrzésük alá vonni és megállítani. Így aztán a Dubajból, Szaúd-Arábiából és a Közel-Keletről származó illegálisan mozgó pénzek háborítatlanul finanszírozzák a terrorszervezeteket és azt a milliós emberkereskedelmet, amit mi migrációs nyomásként érzékelünk.

A német és a nyugati megmondóemberekből álló elit egyedülálló képződmény. Meg van győződve róla, hogy a muszlimok pont olyanok, mint mi, csak még nem tudják. De ha tanfolyamokat szervezünk nekik és megosztjuk velük a tudást arról, hogy szerintünk mi a helyes, milyen a civilizált magatartás, akkor egyből politikailag korrekt, nyugatias polgárokká válnak. Vagyis elfogadják a mi, pontosabban a nyugati kánonállítók értékeit. A női egyenjogúságot, a homoszexuális házasságot, a szakállas nőket, a menstruációbiztos kanapékat, és kiscsoportos foglalkozásokban együtt készítik majd női pártfogóikkal a mosható és újrahasznosítható intimbetéteket. Ez a „remény-hal-meg-utoljára-kultúra”, még a 19. századi leányregények lapjain is túlzónak tűnt volna, mára azonban nem szól másról, mint a mi lebecsülésünkről. A nyugat-európai és amerikai politikailag korrekt politikai és médiaelit ugyanis nem tiszteli azokat, akik másként gondolkodnak, más értékeket képviselnek, más célokat követnek, mint ők. Lenézik, sőt megvetik a keresztényeket, a nemzeti identitásukhoz és tradicionális értékeikhez ragaszkodókat. Az ő világukban a másként gondolkodókat csak akkor veszik emberszámba, ha a bőrszínük eltérő, és nem keresztények. Akkor az sem zavarja őket, ha hozzájuk hasonlóan kizárólagosságra törekszenek. A többieket: minket, azonban nevetséges tabuikkal, a szólásszabadság elleni hadjárataikkal akarnak elhallgattatni, meg akarnak fosztani a nyelvünktől, hogy esélyünk se maradjon arra, hogy szabadon kifejthessük a véleményünket, megfogalmazhassuk érveinket. Vagyis: el akarják venni tőlük a szabadságot. Mert a nyelv, a szavak szabad használata nélkül nincs önkifejezés, és nincs szabad véleménynyilvánítás. A nyelv minden. Nélküle nem maradhatunk szabadok.

Nagyjából minden kérdés nyelvi kérdés.  Karátson Gábor

A brüsszeli merényletsorozat egész kontinensünk ellen irányult. A támadásokat a belga hatóságok nem tudták megakadályozni, annak ellenére, hogy hónapokkal ezelőtt rendkívüli állapotot hirdettek. De ami még ennél is aggasztóbb: a belga főváros arab negyedének lakói majd fél éven keresztül rejtegették és bújtatták azt a körözött terroristát, aki a párizsi terrortámadások egyik fő gyanúsítottja. Nem adták fel a hatóságoknak, még csak távozásra sem szólították fel. Mindez alapvetően megkérdőjelezi ennek a közösségnek az európai rend iránti lojalitását. Egyes hírek szerint a németországi és egyéb európai befogadóállomások közönségének egy része is büszkeséggel vegyes elégedettséggel fogadta az újabb sikeres terrortámadások hírét. Ahogy a maga idején a szeptember 11-i, vagy a párizsi vérengzésekét is. Én is tudom, hogy hülyék és szélsőségesek minden közösségben vannak, de a Salah Abdeslamot bújtató és neki falazó, majd letartóztatásáért bosszúhadjáratba kezdő fanatikus terroristák elég sok jóakaratú támogatóval rendelkeznek abban a belga állampolgársággal rendelkező, régóta Brüsszelben élő közösségben, melynek integrálhatóságával kapcsolatban oly sok illúziót és vágyálmot ápolnak azok az emberbarátok, akik túl régóta lehetetlenítik el kontinensünk önvédelmét. Sok illúziónk annak ellenére sem maradt, hogy Juncker úr a híradások szerint ezúttal józanul kezdett mérlegelni.