2016.02.kb.                html-2016/kazovszkij.htm             C.15769 - 771

Mozgó Világ
A túlélő árnyéka. El Kazovszkij életmű. Magyar Nemzeti Galéria 2015 november 6. – 2016 február 14. Kurátor: Rényi András

P. Szűcs Julianna

Nyomot hagyni – erős segítséggel            /kiemelések tőlem vd./

Az imént halt meg David Bowie. De előbb még meghalt Werner Maria Fassbinder és Susan Sontag, Luchino Visconti és Sid Vicious, Francis Bacon és Halász Péter, Pier Paolo Pasolini és Pilinszky János. Egyszóval El Kazovszkij valóságos és számára delejes művész-emberekkel benépesített artisztikus Olymposzának bennszülöttei. Akik meg élnek, már benne vannak legalább a hatvanadik, ha nem a hetvenedik évtizedükben, és emlékezni kénytelenek a tegnapra. A tegnapi feeling - nevezzük radikális eklektikának, új vadságnak, posztmodernnek - e pillanatban távolibb, mint A sivatagi homokozó horizontja, mint az Őrangyalok fölött a végtelen ég, és mint az általa sokszor megidézett óegyiptomi vagy ógörög emlékek valóságos ideje. Anélkül, hogy belemerészkednék ezekbe az oly gyakran használt és félrehasznált kategóriákba, próbálom összefoglalni ezt a bizonyos magyar kulturális tegnapi életérzést, hangulatot, ízlést vagy mit, amely legalább annyira különbözik Foucault, Derrida, Lacan és Lyotard elméletileg steril és tiszteletre méltóan provokatív világától, mint amennyire irritálóan elhasonul az itt és most észlelhető MA élményétől.

Kazovszkij világában – a rövid 80-as, és a hosszú 90-es években járunk - a korlátlan szabadság volt az úr. Nem parancsolt itt sem pénz, sem ideológiai tekintély, sem illem, sem szakmázó pedantéria. Ellenzékinek számított természetesen, de ez oly magától értetődő volt híveinek - és neki magának is - mint ormótlan bakancsot húzni a fekete öltönye mellé, Mahlert és punkot egy szuszra hallgatni, továbbá festeni, barkácsolni, díszletezni, írni, költeni, performálni bolondulásig.

Egy mű – nem mű – vallotta egész teljesítményével. Végtelen sorozatokkal (Purgatórium, Vénusz születése, Paradicsom kapui stb.), repetitív motívumokkal (vándorállat, grál kehely, hattyú stb.), képregényekké összeálló lélek narrációkkal (Testi mesék, Vajda-lapok, Téli utazás stb.), térbe kilépő installációkkal (Kis Olympos, Emeletes emlékmű, Pandora ládája,) mindenek előtt, után, fölött pedig a harminchatszor megvalósított Dzsan-panoptikumokkal hirdette, hogy a művészet több magányos, kiszolgáltatott tárgyat produkáló iparnál, adható-vehető műgondot feltételező bizsu gyártásnál, muzeumizálható kincs-képzésnél, hanem az életbe vetett lény egyetlen lehetséges magatartása. (Paradoxon: amúgy imádta, halmozta gyűjtötte a privát tárgyacskákat, ál-értékeket, vackokat, beléjük bújt, játszott velük, gyötörgette őket.) „Ettől alapvetően rituális ez a művészet – írta még műcsarnoki kiállításának katalógusában a barát, az értő, az interpretátor Földényi F. László, aki Forgács Éva és Szilágyi Ákos mellett a legjobb kódfejtőjének számított, egészen a mostani kiállításig – nemcsak annyiban, hogy egy körülírható rítus kibomlását (történetét) lehet a műveiben nyomon követni, hanem, hogy művészete maga is a rítus törvényeinek engedelmeskedik. A rítus az ismétlődés monotóniáját kényszeríti rá a létezésre. De nem lehetne rítusról beszélni, ha ez nem ígérné a beavatottak számára a végérvényességnek, a soha meg nem ismétlődő most-nak az élményét.” Rítusai pedig – ezt már én teszem hozzá – világ-idegenek voltak a szó praktikus, azaz szociológiai és marketing szempontból egyaránt. Mint ahogy „világ-idegen” volt annak a kornak a magas műveltséggel és alacsony félelemérzettel, sok illúzióval és kevés gyanakvással bíró értelmiségi ifjúsága, úgy nagy általánosságban is. A „rendszerváltók” gyönyörű, de hamar halálozó közössége.

A pártállami „rendszerről” nem úgy volt véleménye, mint például Erdély Miklósnak, Szentjóby Tamásnak (az egyik oldalon) vagy Makovecznek Imrének, Somogyi Győzőnek (a másik oldalon), hanem az egész személyiség, úgy ahogy volt abszurdumként tételeződött a slendrián, slampos, puha és petyhüdt késő-Kádár-kori atmoszférában. Üldözői, ha akadtak olykor ilyenek, fogást nem igen találtak rajta. Ma sikerülne… Elképzelem, - ha nem halt volna meg a haldokló magyar demokráciával egy időben, 2008-ben - milyen helyre pályázhatna a Nemzeti Együttműködés Rendszerében, a Magyar Művészeti Akadémia meghívottainak sorában, Kerényi és Fekete Pantheonjában. (Egy férfiként viselkedő nő. Így, hogy Kazovszkij. Csak is hímnemű vezeték név ragozást, és El vagy Alain keresztnév formát használva.) A szabálytalan nemi identitását kirakatban mutogató, a multikultit anyanyelvi szinten beszélő, a vallás és az egyház áldásait messze elkerülő Kazovszkij képzeletbeli mai sorsalakulását az olvasó fantáziájára bízom.

Pedig láss csodát. 2015 kiállítási csúcseseménye A túlélő árnyéka címen az ő életműve lett, ráadásul abban a Magyar Nemzeti Galériában, amelynek jelenlegi épületét a rezsim már jó ideje kinézte arra, hogy a Nagy Vezető végre hozzá méltó, szimbolikus térben ünnepelhesse hatalmát. (Volt ilyen: mielőtt nekiláttak volna a Sándor palota rekonstrukciójának, a romok között 1999-ben tündéri látványt nyújtott a Giccs és kultusz pártállamra emlékező tárlata, mintegy „elő szentségtelenítve” a későbbiekben fölmagasztosításra szánt helyszínt. Másik variáció: lehet, hogy „a halott indián a legjobb indián”? Toleranciát hirdető, békepipára invitáló, méltánylandó liberális gesztus ez a monstre tárlat? Az irracionalitásra magyarázat nincs, a csoda ettől is csoda.)

De bármennyire figyelemre méltó önmagában is a Leningrádban született, Nyugat-Szibériában felnövő, magyar közegbe csöppenő, később a kor hazai művészeti szcénájában nagyot alkotó művész hagyatéka, ha nem találkozik a Helyet, az Időt és az Alkalmat fölszikráztató társalkotóval, egy több mint kurátorral.

Kazovszkij egyik, ha nem legkedvesebb szerepjátéka a maga faragta szoborba életet lehelő és abba beleszerelmesedő Pygmalion küproszi király volt. Képzeletében ő maga alakította a csábító öreg hímet, és műveinek vörös-kék-fekete színekben pompázó univerzuma, s benne az androgün szépség-replikák játszották a vágy titokzatos tárgyait. Nos Rényi András, a giga-vállalkozás szellemi központja, fordított egyet a történeten. Működése nyomán a királyból, azaz Kazovszkijból magából lett végül is a Galatea, mert addig igazította, variálta, magyarázta, a hermeneutika receptje szerint addig dekonstruálta munkadarabját, míg a tündökletesen deviáns figurából összefundálta a hazai ezredvég kárpát-medencei Frida Kahlóját.

Most ne firtassuk, hogy ez a hasonlat minőségileg stimmel-e. A 2500 négyzetméteren szétterülő tárlat szerencsére fittyet hányt a pozitivista művészettörténetnek, a szálára szedett és időrendbe rakott életmű-kompozíciónak. Így és itt tehát aligha derülhetett ki, hogy a pályakezdés túlságosan artisztikus figura-képzése mögött gyakran lapultak új-manierista közhelyek, mint ahogy a „Stúdió Galériások” többségének is ez lett a veszte. Hogy valamivel később, a széles ecsettel, durván pingált látomások kénytelen kelletlen fölidézik a korabeli többi, „Hegyi Loránd-istállóból” kivágtató új vadat, akik mind szépen megtanultak „csúnyán festeni”, igaz, legtöbbjük ennél messzebbre alig jutott. Hogy a legvégén, a „nagy papír-frízek” korában, már alig futotta energiából, időből, türelemből a meggyőző összegzésre, csak a lendület, a fájdalom és a végtelen utáni sóvárgás maradt az öles íveken. Különben is, a kurátor elköveti azt a tapintatlanságot, hogy a terem-folyam egy megszakított pontján, egy úgynevezett „fehér kockában”, egy white cube-ban kiállítja az autonómnak tekinthető csúcs-műveket, például a Purgatórium I-et (1985), a Venus kert IV-et (1997), a Kolumbus tojása I-et (évszám nélkül). Hát nem is tudom… innen szép győzni. Talán a Jugoszlávia emlékére 1991-ben festett Szirén a szigeten című olajtábla derengő metafizikája és kadmium-sárgát oldó sötét berlini kékje utal arra, hogy nézni is tudott a mester, nem csak látni.

Azért ne firtassuk a minőséget, mert Kazovszkij nem attól jó, hogy festőnek, grafikusnak, installátornak volt jó, mert külön-külön bizony nem volt olyan jó, és erre érzett rá módszerével Rényi. „Nyomhagyás, csakis ez érdekel. A művészetben is, nem akarok berendezkedni, csak nyomot hagyni. Ideiglenes lét ideiglenes nyoma – ez az emberi maximumom.” – írta a művész valamelyik följegyzésében, és ez is lett a tizenkilenc szekcióra osztott tárlat vezérlő fonala is.

A nyom természete pedig nem más, mint a szerelem. Bővebben: az a stendhali kristályosodási folyamat, amely a szerelem tárgyát éppúgy fölismerhetetlenné teszi, mint a szerelem élményét elszenvedő alanyét, vagy amely – a művész leitmotivjánál maradva - a szerelem okát éppúgy összekötözött leplekkel vonja be, mint a szerelem következményét. Az egész végül is megfoghatatlan. Szimulakrum dolgok maradnak az élmény helyén, és a jelenség-halmazt is csak a „ság-ség” képzők mozgósított seregével érdemes leírni.

„Kazovszkij a szépség elérhetetlenségére, a vágyódás fájdalmára, a szépségben rejlő és általa indukált tragikumra helyezi a hangsúlyt.” E sorokat Rényi még 1997-ben, egy Szikora rendezte D’Annunzio darab díszletezése alkalmából írta (Az önmagát ledöntő bálvány), s mintha csak előre sejtette volna, lesz még neki dolga ezzel a karakterrel. Ami csöppet sem csoda, ha megfigyeljük: Caravaggio és Rembrandt, a filmrendező Derek Jarman és a balett-tánc esztétikuma a kurátort és a kurátoltat külön-külön, de egyaránt megbabonázta.

Az a szépség, amely után Kazovszkij mindhiába vágyakozott, akkora képzőművészeten túli feszültséggel és dramaturgiai energiával töltötte föl a produkciót, hogy tökéletesen érdektelenné tette az összhatás elszigetelt kockáinak minőségi kapacitását. Ebben az összefüggésben – a 2. szoba, Az őseseményt megjelenítő fehér falon megjelenő írása, a szerelem-csapást jelentő Dátum, épp olyan erővel üt, mint a következő szekció, a 3. szoba, a Vetett árnyékok festményekkel és rajzokkal belakott és szürrealista hatásokról tanúskodó szeglete. A lesötétített 4. szoba, A görög testek terme – nyilvánvalóan a fantasztikus képességű Jerger Krisztina kompozíciójának köszönhetően – legalább olyan megrázó, mint a 6. szoba, A nemek termének autentikus műtárgy-együttese, élén az egyik főművel, az Ábrahám áldozatával, befejezve a másik főművel, a nagyméretű Szirénnel, s megtoldva egy identitást faragó horrorisztikus gyűjteménnyel, a vitrinben tárolt valódi késekkel, amely között akad hullámos is, rugós is, meg amilyet még sose láttam.

Nagyon tetszett a mackó-gyűjtemény. Meg a punk-kellékekből formázott kupac. Fontos életrajzi információkkal szolgált a 17. szekció, Az orosz hátsószoba. De felejthetetlen az állatkákból, képeslapokból, fotókból összeállított environmentek is, mert általuk nem csak a megidézett személyiség vallott a művészettel felcserélhetetlen valódi életről, de Rényi-kurátor képviseletében egy egész generáció adhatta át szeretetteljes üdvözletét egy múltba süllyedő korszaknak, ahol az úr mégis csak a szabadság fantomja volt. Még akkor is, ha – Pilinszkyt idézve – „Szemközt a pusztulással / egy ember lépked hangtalan. / Nincs semmije, árnyéka van. (Apokrif 1.)