2016.01.13.                heml-2016/rakovszky-kihagyott.htm   C.15622 -623

Rakovszky Zsuzsa FEHÉR-FEKETE kötetben szereplő
de a VISSZAÚT AZ IDŐBEN, VERSEK 1981-2005 - kötetből
kihagyott két vers


Papírhajók

Hogy korszak és körülmény aknazárja
százszázalékosan… azért ne hidd!
Merthogy lélekben persze…? Nincs kizárva.
Mondjuk, hatévesen az Ikva-híd
rozoga korlátján jól áthajolva
figyelhetted reménykedve, kiér-e
a túlfelén vízbe ejtett hajó a
három lépésnyi táv másik felére.
De ha igen, ha átkel a híd árnya
alatt, még meglehet: beléötöl
egy hosszú ág a partról, vagy berántja
s többé soha nem hánytorgatja föl
ahol a meder szintje hirtelen
megcsuklik, az a forrongó fehér
hab, az a törpe vízesés – ha nem,
ha megússza azt is, ha már elér,
meg-megiramodva, féloldalára
dőlve, ha elbiceg a torokig,
a boltívig, ahol a föld alá a
fekete folyosón befut a víz,
akkor már! fű alatt, és kő alatt,
és föld alatt, vízhatlan sztaniolja
kioltva bár, emelt orral halad
a nyílt vizek felé, ki a csatorna-
bűzből a másik városba, ahol ha
megérkeznél, kabátodon a keshedt
szőrgallérral, nem csúfolnák: „Ki hord ma
ilyet?”, sem azt, ha citromot csepegtetsz
a halra, nem kell halszemű agyag-
bálvány előtt hazudni össze-vissza,
tudván tudva, hogy tudván tudja: csak
féltedben. Valahol, valami tiszta,
valami jó – különben hogy lehetne
ilyen sivár, ilyen komisz ez itt?
Ennyit lehet: valódi tengerekre
indíthatod jelképes részeid,
s viszont. A megtapasztalt mostoha
a képzeletben létrehozza édes
visszáját – bár el nem döntöd soha,
minek nevezd el: emléknek? reménynek?

 

 



Lakásmúzeum

Milyen meghitt: ívelt hát, dakszliláb…
Te is bedobnád a törölközőt
szíved szerint? Mert én bizony… A csáb
idő múltán sem szűnik hatni. Sőt,
még fokozódik is. Én már egész
elfeledtem, mi volt a baj vele…
Te még tudod? Lágy, süppedős-nehéz,
súlyos-homályos dolgokkal tele
stíl- s eszmetörténeti anyaméh.
Az ablakok: ólomlépben üvegméz.
Ha süt a nap, úgy négy óra felé
felizzanak a földmíves, az erdész,
alattuk a gótbetűs felirat
iparkodásra, józanságra int,
lefogadom. Nem muzeálisabb
ezerszer adoleszcensz-álmaink
lakótere, a nemesen kopár
fém- és üveglakás, fényjárta csempés
felületek, és ami velejár,
a lomtalanító-lázba esett ész,
a tűzre hányt sok porfogó, a lábunk
alól sebten kirándított tabu-
rendszer, a kedvelt cafrangok, a bábuk:
por és hamu, no és? egy házibu-
li ideális színtere, ahol mit
se tilt a múlt, szabadságunk komoly
fegyelme a sok gyöngéd régi holmit
szorgalmasan szétrágta, mint a moly.
Próbálkoztunk, de mennyit, s hány avantgárd
megoldással, de egy se volt megoldás,
mígnem utána feltúrni a padlást,
s leporolni a polgárt, nem maradt más
hátra, még innen az érszűkület
korán jóval, az önkéntes tudat-
szűkítés, hatvan évvel visszavet,
aztán már a gyakorlat visszahat,
görög simán: korrekt munka, család,
közös ebéd, urambocsá mise,
nő szűzies, a csábító galád,
kinek-kinek tulajdon hitvese,
és így tovább. Vagy mégiscsak marad
a megviselt egyetemista mez
és kelléktár, és mellé a kamasz
dekameron: mikor, miért, kihez,
kivel, kinél – a megvívott szabadság
pár mégis-négyzetcentimétere,
meg a már végleges otthontalanság
tágas tele és dermesztő tere…