2015.06.06.                html-2016/szarvas-interju.htm            C.16135 - 136

Szarvas,
Körös Völgy TV. 2015. 06.06.
kiállításmegnyitóm alkalmából
                                                          - kicsit megfésülve

Váli Dezső festőművész alkotásaiból nyílt kiállítás a szarvasi Tessedik Múzeumban. Az egyik legjelentősebb kortárs magyar festőművész elmondta: egy gondolkodásmódra felfűzött képsorozatot válogatott a szarvasi közönségnek, hiszen ott mindig nagyobb a remény, hogy mivel összecsengenek, legalább egy hang, egy emlék megmarad a tizenkét képből a szemlélőben.

NN.:

Nagy tisztelettel köszöntöm Váli Dezső urat, az egyik leghíresebb kortárs festőművészünket, itt a szarvasi Tessedik Sámuel Múzeumban, aki egy kiállítás sorozaton belül mutatkozhat be a helyieknek.
Mivel érkezett a mai nap során, mit lehet tudni a képeiről?

VD.:

Mit mondjak én magának erről. Autóval érkeztem, idejöttek a képeim egy pár nappal korábban. Igyekeztem egy sorozatot, egy gondolkodásmódú képeket bemutatni. Így mindig nagyobb a remény, hogy összecsengenek, és egy hang, marad meg ebből a tizenkét képből.

NN.:

A munkássága nem tegnap kezdődött, már hosszú évekre nyúlik vissza. Miben másabb a XXI. században önkifejezni, alkotni, mint pályája elején?

VD.:

Én a XX. században élek még, öregember vagyok, öregedő, és általában a kultúra, az az évjárat természetes egy ember számára, amibe beleszületett. Tehát én a múlt század közepén, Paul Klee, Braque, Morandi világában élek és nem is mernék zsűrizni mai fiatalokat, mert nagyon sok mindent nem értek belőle.

NN.:

Ha adna egy kis instrukciót a képeihez, egy kis mögöttes látásmódot. Milyen az ön stílusa, illetve mi ihleti, amikor ezek a képek születnek?

VD.:

Ihlet az van, valóban létezik, egy évben mondjuk négyszer, a többi az mezei munkanap, hivatali munka. Instrukció?! Ha nálam valaki a témánál megragad, akkor nem sokat kap, hiszen egy székről, egy asztalról és egy ablakról nem sok újat lehet mondani. Tehát e képek témájáknak semmiféle mélysége nincsen, ami hozzáadna az ember szelleméhez vagy lelkéhez valamit. Úgy tudom magmról, a színekkel mondok valami olyat, amit… mit mondok? Nem tudom, hogy mit mondok. Senki nem tudja, de hogyha szerencsés, akkor megborzong az ember háta. Azt szoktam mondani, hogy egy igazán jó mű, egy remekmű egy villámvillanás idejére megmutatja Isten köpenye szegélyét. Egy igazán jó kép, még akkor is, ha egy lenge öltözetű lányt mutat, mindig fölfelé mutat. Aki olyan, annak Isten felé, aki nem olyan, annak pedig  fölfelé, a jobbik énje, a legjobb felé.

NN.:

Hallottam a művészetet már úgy definiálni, hogy az egy hasznos tudatmodósító, segít jobban megismerni önmagunkat. Önnek mit jelent a művészet, ez a típusú önkifejezés, amit ma itt láthatunk?

VD.:

Ez nekem létformám, természetes elemem. Látom, amit Georges Braque 1936-ban a halálról gondolt, a túlélésről, a szerelemről. A kép segédeszköz az élethez és a halálhoz.

NN.:

Számos kiállítást tudhat maga mögött, akár külföldön is. Másabb egy vidéki kisvárosban bemutatkozni, mint a határon túl?

VD.:

Nem más. Nekem ez egy munkafázis, amit igyekszem mindig tisztességes-gondosan megszervezni. Nem a visszajelzésekből élek, nem azért festek, mert megdicsérnek. Még csak nem is azért, mert megveszik a képeket, néha hat millióért. Azért festek, mert ezt tudom, megszoktam. Így kelek fel reggel, így van rendben az életem.

NN.:

Hogyan kezdődött a pályája? Hogyan jutott el odáig, hogy ilyen tehetséges, elismert festőművésszé érett?

VD.:

A kezdet, az furcsa volt, bár minden ember kezdete egy csoda. Én egy kedvetlen..., az életemmel nem nagyon tudtam mit kezdeni…, nem akartam semmi lenni, így tizenhét éves koromban még pályaválasztási tanácsadóra is elvittek, ahol megállapították, hogy kb. építésznek lennék való. Elkezdtem egy fotóalbumba régi fotóimat beragasztani, s köréjük kis színes papírokat, hogy érdekesebb legyen, és egy pillanatban elmaradt a fotó, és maradtak a színes papírok. Fölfedeztem a kollázs technikát a magam számára. És evvel életemben másodszor valamit nagyon megtaláltam, amit aztán teljes lendülettel és szívvel elkezdtem csinálni. Egyszewr aztán mindezt anyácskám - ahogy ez már típusos történet, a hátam mögött - megmutatta egy festőművésznek, aki azt mondta, hogy ezt érdemes csinálni. És evvel elindult. Nekem ez nem jó volt, hanem fontos. Tudtam hogy mit, miért. Tudtam, hogy mit csináljak. Életem első megtalálása egyébként az evezés volt, azt előbb, tizenhat éves koromban találtam meg, mint ami a napoknak igazi értelme. Versenyeztem is két évig, csak aztán a főiskola miatt persze azonnal abba kellett hagyni.

NN.:

Így hallva, illetve látva önt, azt gondolom, hogy érdemes ellátogatni ide a helyi múzeumba. Még ha egy kicsi jövőképet megosztana velünk. Munkálkodik-e most valamin? Mi a következő lépcsőfok?

VD.:

A megnyitó után megiszunk egy teát, és hazamegyünk, ez egy alapvető tervem, aztán indulok haza Budapestre. Nincsenek terveim, fiatal koromban sem voltak. Egy marha férfi, az a maga előtt levő tíz métert látja, azt a feladatot, amit éppen meg kell oldani. Én ebben élek. ½ 10 - 10-kor elkezdek festeni, avval, hogy most festésidő van, és negyed kettőkor fogom az ételhordót, a menzára lemenni az ebédért. Én ilyen paraméterek között élek.