ORIGO.HU: Jankovich Márton: interjú Szüts Miklóssal
Nem lehet hatalmi szóval eldönteni, ki a nagy művész

 

Nyáron töltötte be a hetvenet. Mennyire gondolkodtatják el az ilyen kerek évfordulók?

Kicsit váratlanul ért a dolog. Azért ez egy durva szám, és hirtelen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy úgy hívnak, öregember. Az édesanyám mondta még 85 éves korában: már csak arra kíváncsi, mik az öregkor előnyei. Utóbb aztán meghalt, én viszont azóta is gyűjtögetem neki a válaszokat. 
 

És miket sikerült összeszedni?

Az például nagy előny, hogy az ember sokkal könnyebben tud a dolgok fontossága között különbséget tenni. Egyre kevesebb dolog forralja fel az agyát.  Mikor történik valami, amin 15 éve még őrjöngtem volna, ma már rögtön eszembe jut, hogy az ellenkezője sem feltétlenül igaz. Van ennek egy szakmai vetülete is: az ember mostanra jó esetben megtapasztalta, hogy a szakma megtanulhatatlan. Erről fogalma sincs 30 évesen. Akkor még azt hiszi, hogy csak egy kis szorgalom kell, és hamarosan mindent tudni fog. El kell telnie egy-két évtizednek, hogy lehorgasztott fejjel rádöbbenj: nincs irgalom, minden egyes képet a nulláról kell elkezdeni.

Inkább felszabadító vagy nyomasztó érzés elengedni a mindentudás vágyát?

Azt érdemes megtanulni, hogy az ember menjen a keze után, mert az többnyire tudja, mit akar. Egyik-másik korábbi képemmel találkozva olykor eszembe jut, hogy jó lenne most is ilyeneket festeni. Aztán rájövök, hogy ez nem tudatos elhatározás kérdése, a kezem egyszerűen már nem erre jár. Persze van veszélye is az öregkori bölcsességnek, hiszen igen könnyen összetéveszthető az öregkori hülyeséggel. Ezért igyekszem arra figyelni, ha egyáltalán lehet, hogy megmaradjon az önkontrollom. Az öregkor legnagyobb tudása tényleg az, hogy nem tudunk semmit.
 

Ha Karinthy módjára találkozna fiatalkori önmagával, át akarná adni neki ezt a tudást?

Nem lehet előre bérletet venni a tudásra, végig kell járni a buktatókat. A fiatalok hivatalból türelmetlenek, azonnal fel akarják falni a világot, és ez így van rendjén. Csak tudjanak róla, hogy nem baj, amikor ez nem sikerül. Annak a lényegéről, hogy egy mű hogyan születik, semmivel nem tudok többet, mint 40 évvel ezelőtt, csak akkor még azt hittem, hogy ezt mindjárt tudni fogom. A festészet általában amúgy sem a csodagyerekek szakmája, az első tíz-tizenöt év megy bele a lecsóba. Persze, ha ezt fiatal koromban mondja nekem valaki, összehúzom a szemöldökömet.
 

Az öregedés az elmúlásról is elgondolkodtatja az embert. Milyen a halálhoz való viszonya?

Nehéz erre a kérdésre egyszerűen válaszolni, inkább szétbontanám. Az egyszerűbb része: azt tudjuk, hogy előbb-utóbb kicsöngetnek; ésszel azt is tudom, hogy a halál nem rossz dolog, csak az odavezető út ne legyen nagyon méltatlan, ha szabad kérni. (Nem szabad.) Nincsenek nagy terveim, de azt hiszem, soha nem is voltak.  A most következő kép kalandnak éppen elég.  Fizikailag kényelmesebb, értsd: lustább lettem az évek múlásával. Majdnem az lett a következő mondatom, hogy fogy bennem a kíváncsiság, de ez azért bonyolultabb: halálosan kíváncsi vagyok az ágyam mellett kupacban várakozó új könyvekre, mániákus színházjárók vagyunk: nagyon kíváncsi voltam Ascher első Sirály-rendezésére (remek), és így tovább. Tele a világ érdekes dolgokkal.
Kimondottan kíváncsi vagyok a következő képemre. Amúgy a dolgok körülöttem nagyjából rendben vannak, nem hagyok túl nagy kuplerájt az utódaimra.

A harmadik válaszom az, hogy – minden híresztelés ellenére – élni nagyon jó dolog! Nem könnyű abbahagyni: talán azért is nincs ránk bízva a döntés, hogy mikor.
 

Gondolom, az Esterházyval készített könyv is felvillanyozta. Hogy indult ez a művészeti pingpong kettejük között?

Egyszer itt járt Péter a műtermemben, és megmutattam a festett naplójegyzeteimet. Mondta, hogy ezek kész krimik, válasszunk ki tízet közülük, és mindegyikhez ír egy történetet. Aztán valahogy elsodorta az élet, és elaludt a dolog. Nekem viszont sokat járt a fejemben, úgyhogy telefestettem neki egy üres kis könyvecskét. Odaadtam neki, hogy írja tele az üresen maradt oldalakat, és abból csinálunk egy könyvet - ezt épp akkortájt, amikor kiderült a betegsége. Nem tudtam pontosan, mi történik, sürgetni nem akartam, de október végén elkértem tőle a könyvecskét egy bécsi kiállításra. Mikor érte mentem, leültetett, és felolvasta a kész szöveget. Eléggé megrendültem, és reflexből azt mondtam, hogy változtassunk a koncepción. Ezt nem lehet kézzel beleírni, mert nem szabad hagyni, hogy akár egyetlen szó is olvashatatlan legyen a kézírás miatt. Egy hónappal később már itt ültünk a műtermemben, és forgattuk a könyv első példányát. Nagyon jó este volt.
 

Esterházy tehát krimiket lát a festményeiben. Ön is felismeri ezeket a rejtett bűnügyeket, vagy egész máshogy tekint rájuk?

Okos festő nem beszél a képeiről. Mindenféléről beszélhet: hogy hogyan és milyen eszközökkel születik a festmény, de azt, hogy miről szól, az nem az én dolgom. Én ugyanis nem tudok a néző fejével gondolkodni. Fogalmam sincs, hogy ez a kép a hátam mögött például mit jelent a néző számára. Tudnék mesélni róla, hogy számomra miről szól, de nem teszem.
 

De az ön számára gazdagítja a saját képeit, mikor Esterházy, vagy bármelyik más néző elmondja az ő saját olvasatát?

Persze, abból lehet tanulni. Aztán ezt a tanulságot semmire nem tudja használni a következő kép megfestése során. Érdekes az a folyamat, ahogy a festő a saját képe nézőjévé válik. Mert onnantól, hogy elkészült, aláírtam, kiállítják, már én is csak egy néző vagyok a sok közül. Többet tudok a festmény eredettörténetéről, de ez alkalmasint még zavarhat is, mert nem a mű lényegéhez tartozik.

A művészek társadalmi státusza sokat változott az utóbbi évszázadban, mióta a képek mindent elárasztottak. Igyekszik korszerű művésznek maradni?

Hatalmas a változás. Nem hiszem, hogy egy 19. századi festő szájára vette volna a "korszerűség" fogalmát. Mára teljesen demokratizálódott az az intézményrendszer, ami segít eldönteni, mi a jó és a gyenge mű; vagy egyáltalán, mi a műalkotás. Ahány ház, annyi kánon. Nyilvánvaló, hogy az a klasszikus táblaképfestészet, amit én művelek, köszönőviszonyban sincs a korszerűséggel.
 

Aggasztja ez néha?

Tényként elfogadom, és nagy érdeklődéssel figyelem, mi minden történik a világban. Nem tudom, van-e még értelme annak a kérdésnek, hogy valami művészet-e, vagy nem. Bemondáson alapul. Tőlem például személy szerint nagyon távol áll a kortárs művészet azon válfaja, amelyik aktuálisan politizál, és részt vesz a társadalompolitikai vitákban. Lehet nagyon fontos, de az én régimódi fogalmaim szerint ez nehezen gyömöszölhető bele a műtárgy klasszikus kategóriájába. De ezzel persze nem a minőségét vonom kétségbe: „más műfaj”, szoktam mondani.

Ha a műveiben nem is politizál, de ön is szónokolt már politikai tüntetésen. Feladatának érzi, hogy felszólaljon a fontos ügyekben?

Ha valami halvány jelét látom annak, hogy a mondataim másokhoz is eljuthatnak, akkor kötelességemnek érzem, hogy megszólaljak. Persze nincsenek illúzióim a szavaim hatását illetően, a legnagyobb bajnak mégis azt tartom, hogy az emberek jelentős része elvesztette a reményt. Ez megmérgezi a hétköznapjaikat is. A felszólalásaimnak viszont semmi közük nincs a munkámhoz.

Az hogy lehetséges?

Ha valaki megkérdezi, hogy vagyok, azt felelem, válasszuk ketté a kérdést: magánemberként és festőként, köszönöm, jól. Van négy szép, egészséges gyerekem, akik boldogulnak, sikeres, szép feleségem, tudok dolgozni, és még nem veszem észre magamon a szakmai elhülyülés komolyabb jeleit. A társadalmi közérzetem viszont sokkal bonyolultabb dolog. Újra és újra felhorgadok, ha gazemberséget látok, erre pedig bőven van alkalom. Én egy „úri középosztálybeli” családban nőttem fel, tehát a Kádár-érában azt tanultam, hogy nincs sok közöm a rendszerhez. '89-ben mindez megváltozott, akkor nagyon csillogott a szemünk, mert azt képzeltük, hogy mostantól a dolgok normálisan fognak menni. Csodás pillanat volt az életemben, mert azt éreztem, hogy hirtelen lett hazám.
 

És mit jelentett ez a haza az ön számára?

Ma már azt mondom, hogy az én hazám a magyar nyelv. Aránytalanul sokat olvasok, és ez rengeteg boldogságot okoz.

És tényleg ilyen könnyű leválasztani egymásról a festőt és az állampolgárt? Ki lehet zárni a műteremből a világ történéseit?

Egyfelől fogalmam sincs, hogy mi és milyen módon csapódik le a képeimben. Nem is akarom tudni. A Kádár-korban egyszerű és sztereotip válaszaink voltak a bajokra. Volt egy ilyen mondat, hogy "Itt vannak az oroszok", ami tréfásan minden bajra választ adott, a vonatok késésétől a politika sivárságáig. Rém egyszerű világ volt. Én nagyon sokáig ezért nem is olvastam napilapokat, egyszerűen nem érdekeltek a hírek. Apámat sem értettem, aki állandóan a Népszabadságot bújta.  Ehhez képest ma rosszul zárnak a műterem ablakai, minden repedésen bejön a baj és a mocsok. Mikor például fölhabzott a mostani menekültügy, igyekeztem segíteni, amennyit csak tudtam.
 

A sok szenvedést látva nem lesz úrrá az emberen a rezignáció?

Nem lehet csukott szemmel járni. Rettenetesen nyomaszt a szegénység, a nyomorúság, amibe az ajtón kilépve beleütközöm. Sajnos, még a szándékot sem érzem, hogy ezen pártunk és kormányunk változtatni akarna. Új középosztályt építenek, és minden téren nekik akarnak kedvezni. Ennek az árát a legalsó rétegek fogják megfizetni, aminek nap mint nap látjuk is a jeleit. Az új lakástámogatási programból például a legjobban rászorulók, cigányok és nem cigányok egyszerűen ki vannak hagyva, mert nincs annyi jövedelmük, állandó munkahelyük stb., hogy igényelhessék. Az ilyesmiről azt gondolom, érzéketlen gazemberség.
 

Sok fiatal hagyja el az országot. Ön mit tanácsolna a gyerekeinek egy ilyen kérdésben?

Azt remélem, hogy az ő generációjuk számára máshogy hangzik már ez a kérdés. Az egyik építész lányom számára teljesen természetes, hogy benyújtson egy pályázatot három barátjával, akik Európa különböző szegleteiben élnek. A mai fiatalok máshogy lakják be a világot. Mikor én ennyi idős voltam, ha elmentél, az örökre szólt. Disszidens lettél, és nem volt visszaút. Látszólag ma nem ilyen súlyos a döntés, persze kérdés, hogy mi zajlik a felszín alatt. Nem tudom, felfogja-e ez a generáció, mit jelent az anyanyelv. Ismerek olyat, aki elsodródott a világ messzi tájaira, és elfelejtett magyarul, de angolul sem tanult meg tökéletesen. Azt mondja nekem, elvesztette az anyanyelvét. Akkor mije maradt? Ebbe belegondolni sem merek. 
 

Festőként mit szól a Magyar Művészeti Akadémia térnyeréséhez?

Súlyosan nem értek egyet azzal, ami történik.

Mi a probléma vele?

Ez konkrétan a pénzről szól. A kultúrának van egy széles szegmense, ami nem önfenntartó, ehhez a közösből szokás adni. Nálunk a pénzosztás rettenetesen egycsatornás lett, ahol csak akkor van esélyed támogatásra, ha beállsz a sorba, csendben maradsz, és jól nevelten kérsz. Itt klientúraépítés történik, nem kultúrpolitika. Csak úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy ez nem az ő pénzük, hanem az adófizetőké. Festőként azt látom, hogy folyamatosan szűkülnek a lehetőségek, ma már alig találok kiállítási lehetőséget, mivel nem akarok közösködni az MMA-val.

Nem szokott pályázni az akadémiához?

Sem őket, sem magamat nem teszem ki annak, hogy azt mondják: takarodj.

 

Biztos benne, hogy nem kapna pénzt kiállításra?

Ez a dolog nem ilyen egyszerű. Elsőre azt mondom: persze, hogy nem adnának. Más lenne a helyzet, ha elhinnék, hogy én is beállok a sorba. Akkor elképzelhető, hogy nyernék, ám az a gesztus jóval többről szólna, mint egy adott kiállításról. De ez a kérdés teljesen elméleti, hisz bőven eleget szájaskodtam az elmúlt tíz évben ahhoz, hogy fel se merüljön.

Vonatkoztassunk el egy pillanatra a jelenlegi MMA-tól. Hasznára válhatna a magyar művészetnek egy akadémia, ha több lenne benne a szakmaiság, és kevesebb az ideológia?

Ezen a téren meglehetősen tudatlan vagyok, de azt hiszem, ez eredendően egy szovjet modell. Van ugyan francia művészeti akadémia is, de annak a tagjai egyetlen petákot sem kapnak. Nincs havi apanázs, mint nálunk. Magyarul: Nem gondolom, hogy művészeti akadémiára bármilyen formában szükség lenne. Kellenének olyan (szakmai!) csatornák, amiken keresztül a kultúra különböző területeit támogatják.
 

Erre nagyon nagy szükség lenne, ahogy valamiféle művészeti nyugdíjrendszerre az idős művészeknek, hogy tisztességesen meg tudjanak élni munkaképtelen korukban is. De ez szociális, nem pedig kulturális kérdés. Az MMA kizárólag a pénzről és a hatalom legitimitásának megerősítéséről szól.

És a kánonépítésről is, nem?

Az csak egy illúzió. Aki benne van, az persze nagyon szeretne hinni ebben, de nem tudok elképzelni olyan művészeti akadémiát vagy hatalmi szót, amitől Jókai Anna nagyobb író lesz, mint Esterházy Péter.