2016.02.16.
17h html-2016/tatabanya-beszelgetes.htm C.15
UFO – Nyitott rezervátum
az Új Forrás folyóirat szerkesztőségi estje
Pódiumbeszélgetés: "Szerzetes vagy művész?"
vendég: Váli Dezső Munkácsy-díjas festőművész
helyszín: A Vértes Agorája, Tatabánya, Kortárs Galéria
- a Váli-kiállítás helyszíne
Kérdez a lap főszerkesztője, Jász Attila
J.:
Elkezdenénk a
beszélgetést. Adok egy mikrofont. Kedves vendégem Váli Dezső. Az lehet, hogy
bemelegítésképpen megkérdjelek, hogy olvass valamit a verseskönyvből?
VD:
Lehet. Még költő-pózban zavarban vagyok azért kicsit.
J.:
Ennek örülök, mert ebből biztos valami jó fog
kisülni.
VD:
Miért?
J.:
Mert szerintem pont azért jók a
versek, mert nagyon izgalmasak és eredetiek és
olyan pozícióból írod, ami nem egy költői pátoszból születik, hogy te azt
gondolod magadról, hogy te egy költő vagy, és akkor te majd megmutatod és elmondod
a világnak, hogy hogyan kell költőien látni, hanem neked eleve van egy
látásmódod és ez meg egy, ahogy írod is, versnapló.
Tulajdonképpen dokumentálod, nyilván szelektálva… ezt majd megbeszéljük.
Az első kérdés, hogy hogyan születtek a versek?
VD:
Nem írtam verseket soha. Lényegében. Naplót írtam. Gyerekkoromtól
kezdve, főleg azért, mert nem volt apám, meghalt a II.
Világháborúban. Amikor felnőtt, értelmes férfival kellett valamit megbeszélni,
akkor… van egy ilyen emlékem, hogy autóstoppal lementem Győrbe egy bencés pap
barátomhoz, hogy megbeszéljük az első fiatalkori bűneim problémáját,
kitettem egy papírt meg egy ceruzát az asztalra, nézte is… Mondom: mert a felét
el fogom felejteni annak, amit mond, az izgalomtól. A mai napig, ha orvos
hosszabb dolgot mond, akkor ott leírom. Elfelejtem. A napló erre volt való, és
mivel továbbra se volt édesapám, hogyha
valamilyen problémával küszködtem, azt elkezdtem
leírni. Aki ír, az tudja, hogy az ember a saját szövegét szeretné tisztítani
nemcsak formailag, hanem gondolatilag is…, végül addig
írtam egy szöveget, amíg meg nem értettem, hogy mi a lényege, vagyis mi a bajom. Akkor már a következő
lépés könnyebb volt, hogy merre induljak el. A naplóm egész egyszerűen
erre volt való. Versnek nevezett szövegek úgy születtek, hogy amikor a lendület
tovább vitt, tovább tömörítettem, és a
tömörítésnek egy szintje után ezt egy blog-olvasóm
kinevezte verseknek, ill. hazudok, mert én is annak tekintettem, mert külön
fejezetben vannak a
honlapomon. Tehát tavaly tavasszal írt egy levelet az egyik olvasóm, hogy
szerinte ezeket ki kéne adni. Furcsa ötlet volt, már
mindenfélét, fotóimat, grafikáimat kiadták, de verseimet nem. Őszre
megszerkesztette a kötetet - komoly szakértő -, elmondta, hogy kéne, mekkora méretben,
kinél kérjek ösztöndíjat satöbbi. A kiadónak, aki a korábbi dolgaimat is kiadta,
megmutattam. Átnézte, azt mondta, jó.
Úgyhogy aztán megcsinálták.
J.:
És hogy érzed most magad, mint fiatal költő?
Megjelent az első verses könyved.
VD:
Igen, igen. Sehogy. Zavartan érzem magam,
pláne, ha el tudott volna jönni Tandori, meg se mertem volna szólalni, ő egy
nagy ember, én pedig… ezt a köpenyt a mai napig nem tudom igazán felvenni. Kérdeztem
is értelmes barátaimat, túllépve a protokollszövegen, érdemes
volt ezt megcsinálni? - Te, azért volt értelme ennek, mert ez egy új réteg belőled, hogy érzelmes ember vagy.,, ez nem derül ki másutt. Ez a
bukdácsoló ember, ami az egész fiatalságom volt, önmagammal küszködő ember, ez
így kiegészíti a képeim történetét.
J.:
Ez így függ össze a problémákkal, amit mondtál, hogy
addig írtad, amíg a problémákat ki nem élesítetted…
VD:
Ezeknek egy jó része nyafogás, persze. Tehát
problémaföltárás, megjelenítés a magam számára. Az ember a hazugságaiból,
önhazugságaiból nagyon nehezen tud kivergődni. A leírás ebben segít. Erre
kedves példám, hogy Kata kérte, hogy hozzak 3 kg krumplit, és hazahoztam egy
zacskóban, s rögtön beöntöttem a krumpliskosárba. Utána egy jó érzés töltött
el, hogy milyen rendes vagyok, hogy azonnal még ezt a befejező műveletet is
megcsináltam. Mentem kifele a konyhából, és rájöttem, hogy egy túró. Ronda
volt a barna papír, az zavart. Az ember így él, mindnyájan így élünk, vigyázat. Szóval én
olyan önhazugságokban buckázom a mai napig, pedig ebben már nagy gyakorlatom
van. A másik ilyen aranyos dolog az önsajnálat, de az most nem tartozik ide…
J.:
Igen, ehhez jó műfajt választottál, mert a versben
nagyon jól áll a nyafogás. A költők általában, még a legnagyobbak is nyafognak.
Te viszont reflektálsz. Te ezt pontosan tudod, észreveszed, hogy most esetleg
valamivel érzelmesebb dolgot árultál el, és vagy zárójelben, vagy valahogy
megjelenik egy reflexió, amiből pontosan, penge élesen lehet tudni, hogy te ezt
észrevetted és tudod.
VD:
Ez persze részben gyávaság, vagy félelem, hogy egy
fokon túl nem merem vállalni az érzelmességet, mert attól félek, hogy
önsajnálatba átcsúszom, vagy hazugságba. Tehát az önkontroll, az is gyávaság.
J.:
Amiről beszélünk, a legelső vers, a 66-os, ha jól
emlékszem…
VD:
Igen, ami a kötetben. Mert „Részeg Miska odakünn, a
kocsmából hazagyün” – ez a versem még nincs benne, ezt
hét-nyolcévesen írtam. (kuncogás)
J.:
Nem hoztál magaddal a meg nem jelent versekből?
VD:
Minden itt van, mert minden írásom megvan a tableten is, de azt most nem keressük elő.
J.:
Nekem van egy kedvencem a koraiakból, a „rég vártam
halálodat”, egy ilyen nagyon…
VD:
Giccs. Giccs ugye?
J.:
Kis egyszerű valami. Te giccsnek hívod, mert szigorú
vagy magadhoz, de nekem nagyon tetszett.
VD:
Most az a vicc, hogy elfogadtam, a franc egye meg. Szóval engedtem, hogy belekerüljön...
J.:
Jó, hogy elfogadtad.
VD:
Azt nem hivatalom megítélni. Tulajdonképpen az az érdekes, hogy elfogadtam, hogy érzelmes vagyok, hogy
gyenge vagyok, hogy vágyódom, és hogy ezen nem tudok öt percig, egy évig, vagy egy életen
át túllépni.
J.:
Nekem jellemző arra, hogy milyen lehetsz, mint
festő, mint ember. Ha fölolvasod a verset, akkor kiderül, hogy miről beszélünk,
hogy egy teásbögréről van szó.
VD:
Egy teásbögréről. Megpróbálom fölolvasni, verset
nyilvánosan még életemben nem olvastam föl. Nagyon tetszik nekem ez a helyzet.
„tulajdonképp
rég vártam halálodat,
kis
teásibrik,
hisz
sok ideje - azóta - élsz együtt velem.
mégis,
most, kicsit hirtelen
talán
le kellett volna dobjalak
azután; -- igen.
az
ember el is felejti lassan --
és téged sem lehet éppé tenni már.
nem lehet éppé tenni, tudom
de itt hagylak még, az asztalomon”
Egész jól olvastam, nem?
J.:
Jól olvastál, igen. Ugyan nem tapsolt a
közönség, de azért, mert megilletődött.
VD:
Isten ments’. Majd a végén, amikor kimentem.
J.:
Egy picit most vissza kéne eveznünk a dolgok
elejére…
VD:
Voltam evezős, versenyevezős.
J.:
Tudom, azért mondtam, olvastam, igen, igen. Csomó
minden kiderül egyébként a versekből az életedből, azért
jó, hogy napló is egyben, tehát…
VD:
Tényleg az. Egy vetülete.
J.:
Igen, igen. Attól elmúlik az a pátosz. Hogy a
naplószerűséget is benne hagyod, szemben azzal, amit mondasz, hogy a gyávaság,
ami motivált, akkor ezek az igazi esszenciális
dolgai ennek a könyvnek. Lehet tudni ebből, hogy te nem gondolod magad
költőnek…
VD:
Hát nem.
J.:
…merthogy
festő vagy.
VD:
Festő vagyok, festő vagyok.
J.:
Ez is egy kérdés, hogy te tulajdonképpen minek
gondolod magad, belsőépítész diplomád is van, nagyon sok mindent csináltál…
VD:
Én legfőképpen antikváriumos eladó vagyok –
vizsgázott. Érettségi után csináltam, akkor ez még nem volt szakma, hanem csak
egy tanfolyam. A Váci utcai antikváriumban tanoncként én voltam a német könyvek felelőse,
mert valamelyest tudtam németül.
J.:
Testhezálló volt számodra.
VD:
Nem, nem, de mindenesetre fél 10-kor kellett
kezdeni, ami sokkal jobb volt, mint előző évben, a nyomdában, oda
reggel 6-ra kellett menni. Az akkor még nagyon szokatlan volt. Oldalamon egy faládával
fél 7-kor kiküldtek a Nagyvásárcsarnokba, hogy 15 dkg párizsit, fél kg kenyeret,
két szelet kenyeret. Lókolbász. Sőt, szafaládé, nem tudtam mi az, eddig
mindig elém tették az ételt. Nagyon rossz bevásárló voltam.
J.:
Belejátszott az, hogy amikor aztán diplomáztál
belsőépítészként, akkor pl. antikváriumot is terveztél.
VD:
Az véletlen. Igen, a Ferenciek terén, azt hiszem,
hogy azok a kék födémgerendák megvannak még, amiket én raktam oda. [az a
hanglemez bolt] Ezeket átépítik tízévenként. Öreg belsőépítész kollégáimmal épp
volt három év után ismét egy találkozó, és – bár helytelen - panaszkodnak, hogy minden
munkájukat elrombolták. Tízévenként a tereket átépítik, új bútorok, életművüknek nagy része csak fotón van meg. Gyönyörű szakma egyébként.
J.:
Nagy sajnálatomra az Írók Boltja melletti
hanglemezboltot is megszüntették.
VD:
Megvan az, csak persze.... Joggal voltam büszke arra a tervezésre, mert
kitaláltam azt…, észrevettem, hogy a kották, amiket zárt
helyen fektetve kall tárolni, hogy ne porosodjanak, és az akkori
hanglemezborítók, amik gyönyörűen voltak grafikázva, hogy ezek mérete
összehozható, azt hiszem egy-két centi különbséggel. Úgyhogy megcsináltam, hogy
zárt rekeszben a kották, bukóajtóval fedve, amin
plexi alatt egy hanglemezborító. Az egész üzlethelység ki volt tapétázva
hanglemezborítókkal. Annyira jó ötletnek tartottam, hogy nem mertem senkinek
megmondani, és nem is tudták, csak az asztalos részletrajzokon szerepeltettem,
úgyhogy senki nem vette észre. Féltem, hogy belekötnek. Szép lett. Pár év múlva
láttam Párizsban egy ilyet, kitapétázva egy bolt belül lemezborítókkal.
Azóta ez a világ megszűnt.
J.:
Sajnos.
VD:
Nem sajnos, mert
J.:
A hanglemezek is…
VD:
A hanglemezek, persze… feleségemet most tudtam
rávenni, hogy 150 lemezünket tegyük ki a első emeleti
ablakba, a lépcsőházi folyosóra, ott van a háznak a cserepultja. Anonim.
Mindenfélét… múltkor egy állólámpát tettem ki.
J.:
Meg a távcsövet…
VD:
A távcsövemet is kitettem, igen. Nem kellett, mert
lebontották szemközt a minisztériumot, és megszoktam, a látvánnyal amúgy nem
foglalkozom tovább, az építkezést néztem intenzíven, ahogy marják szét a házat.
J.:
Hogyan lett belőled festő? Antikvárius eladó,
belsőépítész, csomó mindennel foglalkoztál, nyomdász voltál… Ugye itt vannak körülöttünk
a képeid… Arról is fogunk beszélni, hogy miért műtermeket festesz.
VD:
Jó. Én semmi nem akartam lenni, nem voltam
jókedvű gyerek. Nem láttam semmit magam előtt, és nem vágyódtam semmire. Élni
kell, mert ez a feladat. Nagyon utáltam az egész iskolát, meg mindent. Az
evezés volt az első, 16 éves koromban, ahol valamennyire embernek éreztem
magam. Illteve 56-ban, tizennégy évesen
enciklopédiát írtam édesanyám írógépén, ahhoz hozzáengedett, az 56-os
szünetben. Egy világenciklopédiát, geológiai lexikon is volt benne. A
festés úgy kezdődött - nem tudom ennek itt mi a haszna elmondani, talán annyi, hogy
nagyon figyelni kell egy gyerekre. Merthogy mi robban föl a kezében. Anyácskámtól
'58 karácsonyára kaptam egy üres fekete fotóalbumot, merthogy akkor már
fotóztam. Fotókat raktam bele, meg
emlékeket. Jellegzetes módon azt írtam címnek az első oldalra fehér ceruzával, hogy „mégis szép az élet?!” Szóval nem voltam egy boldog
srác. Fotókat és emlékeket tettem bele. Egyebek mellett, dublóban, kétpárevezősben országos bajnokságon
másodikak voltunk, mi voltunk a kis srácok, és az
egyetlen az egyesületben, akik ott eredményt értek el, úgyhogy kaptunk egy üveg
pezsgőt. Annak a címkéjét beragasztottam, mert akkor én ugye ember vagyok, sőt,
nagy ember, hogyha én nyertem nekik, a nagyoknak. Ilyesmiket, meg fotókat. A
fotók köré aztán, hogy érdekesebb legyen, színes papírból kis formákat. Egyszer az egyik oldalnál elmaradt a fotó, és
maradt a három-négy színes forma, fölülről két suhanó forma zuhan lefelé, lent meg egy cakkos papírcsík, egy
város sziluettje; és aláírtam fehér ceruzával, hogy „légitámadás”. Aztán másnap csináltam egyet a Móricz Zsigmond
körtér látványáról, az ötödik emeletről néztem gyerekkorom óta. Az speciel
olyan munka lett, hogy ma is kiállítanám. Aztán csöndben elkezdtem ezt nagy
tempóban csinálni, valami aminek van értelme. Utána ez már a típusos történet,
hogy anyám a hátam mögött elvitte egy rajztanárhoz, aki azt mondta, és aztán,
és aztán… egészen a Képzőművészeti Főiskola felé… dehogyis. Akkor még
pályaválasztási tanácsadó, megvizsgáltak, és azt mondták, hogy egyforma a
mérnöki és a humán képességem, ennek egy szakmája van, az építészet. Akkor
építészetire… stb. Így indult.
A belsőépítészet szakra én már úgy mentem, megvan ma
is a naplómban - ilyenformán fönn van az interneten, a honlapomon, ott az egész
naplóm, leírtam, hiteles, 1962: én most belsőépítész leszek, a
festést beteszem ruhatárba, és annyi a munkám, vigyázni, hogy el ne veszítsem
a ruhatári jegyet, el ne veszítsem öt évig. Egyébként elvesztettem két évre,
mert szerelmes lettem és a belsőépítészetbe is szerelmes lettem. Aztán
kilábaltam nagyon keservesen abból a szerelemből és a belsőépítészetet pedig
tudtam, hogy el fogom hagyni.
J.:
Azért végigcsináltad?
VD:
Abszolúte. Kelet-Ázsia Múzeumot terveztem
diplomamunkámra a Városligetbe, a föld alá. Milyen iskola volt? Nagyszerű. Ötödévben is a szomszéd
asztalnál, vagyi mellettem ült a szerelmem, de akkor már elbúcsúztunk egymástól,
mind a kettőnknek fájdalmas volt. Akkor az építész tanári kar egy
értekezleten úgy döntött, hogy a Válinak, miután mellette ül a volt
párja, nem kell bejárnia diplomaévben. Járjon be csak
a konzultációkra. Úgyhogy ebédelni mentem be. És délelőttönként elkezdtem festeni.
Marha rossz dolgokat, nagy fegyelemből. Hogy akármilyen rossz, nekem most
festeni kell. Ez így indult, innét lineárisa történet…
J.:
És volt összefüggés a között, hogy te
belsőépítésznek tanultál, és egy idő után a műtermek fogtak meg, és a saját
műtermedet kezdted festeni és a mai napig…
VD:
Ezt sose kérdezték meg, ezen sose gondolkoztam.
Kétségkívül. A zsidó temetőkkel tudtam a kapcsolatot, tudniillik arra annyira
rákérdeztek, hogy hiszen nem vagyok zsidó, vagy szaktörténész, hogy ez mi… Azt
utólag végig kellett gondolnom. A zsidó temetőket, hogy annyira megszerettem,
az egyik fő effektusa, hogy nagyon érzékeny voltam, és nyilván nemcsak a
tanultságom miatt, hanem az alkatom miatt is, azokra a mikró-terekre, amik egy
klasszikus zsidó temetőt jellemeznek. A kövek által közrefogott kis titkos
zugok, terek… ott van a halál, ott van az egyedüllét, a csönd, ott van az
Isten, ott van a végtelen…, annak ereje van. A zsidó
temetőket festettem három és fél évig…
J.:
Melyik zsidó temető volt, ami megfogott, az első,
amit láttál? Ami beindított…
VD:
Volt egy kiállításunk
Bukarestben, négyünknek. Utána megkérdezték, hogy az elvtársak a következő
napokban mit szeretnének megnézni, adunk egy Mercedes
mikrobuszt. És rettentő hálásak voltak, hogy nem Erdélyt kértük, hanem
a bukovinai kolostorvidéket. Két falu között szóltam a sofőrnek,
hogy álljon meg, leszállok pisilni. Leszálltam. Előttem egy olyan zsidó temető
volt…, az 1982/38/04-es fotóm látványa – Gura Humorului falu - azt hiszem,
a mai napig legjobban azt szeretem. Vannak az embernek visszahozhatatlanul
nagyon erős élményei, amik ütnek, vagy robbannak. Az olyan volt. Istennek
legyen hála, nem volt nálam fényképezőgép. Tudtam, hogy akkor vissza fogok
jönni. Aztán iszonyú bonyolultan megszerveztem, hogy ez létrejöjjön, elkezdtem
járni a Balázs Béla Filmstúdióba, mint kezdő amatőr filmes. Sok amatőr fiatal,
néztem a vetítéseiket. Becsületesen jártam vagy fél évig, és utána pofátlanul
beadtam egy forgatókönyvet, hogy a Suceava környéki
zsidó temetőkről akarok egy nyolcperces filmet csinálni. Amire természetesen
kiröhögtek
J.:
…nem
csodálom.
VD:
- volna – de a Kende János barátom adta a nevét,
hogy ő lesz az operatőr. Azonnal adtak harmincezer forint előforgatási díjat.
Abból a Kendével lementünk egy hétre fotózni.
J.:
Film az meglett?
VD:
Dehogy, az nem volt cél. Egy hétig fotóztunk, oda nagy
gépet vittem. A határon nagyon eldugtam a 20 tekercset, a határőr megtalálta a
csomagtartóban, és kezdett a légkör felforrósodni, 1982, ezt nem nagyon
szerették. Tudod mi mentett meg? Volt a csomagtartóban
eredeti kartondobozban két nagyformátumú Sweet Bukovina album. Ja, hogy ezek
turisták!, és átengedtek.
A zsidó – bocsánat, kitértem – temetőket összesen három és fél évig festettem,
akkor csak azt csináltam, kb. 160-at, a felét fölfűrészeltem, mert gyenge volt,
tehát maradt 80. A vége felé láttam, gyengültek a képek, akkor ezt abba kell
hagyni. És körülnéztem a műteremben - műteremfotóim is voltak -, és akkor egyet
lefestettem. És nagyon beütött. Ugyanaz történt, mint a zsidó temetőknél,
nagyon megfogott a téma. Hogy ezek a motívumok nagyon
sokféleképpen fölhasználhatók, mint a märklinjáték
elemek, univerzálisak. Ezek a témájukban unalmas képek, formák csak olcsó ürügyek ahhoz, hogy színeket,
ritmusokat csináljak.
J.:
És neked miért nyilvánvaló, hogy majdnem mindig
a saját műtermedet fested, tehát nem a forma az, ami...
VD:
Mindig. 27 éve.
J.:
…mert
akkor nyilván te is megtehetted volna…
VD:
A téma. Annak idején volt egy lapozható katalógusom
összes képeimről, repró-fotóimmal, aztán egy délelőtt
ránéztem, és az egészet kidobtam. Tudniillik fekete-fehérben az én képeim
nullák. Én a színeimmel mondok el mindent. Az nem
információ, hogy egy szobában van egy szék, meg egy ablak, mert körülbelül
ennyit mondok, mármint témát. Egy zsidó temetőnél más a helyzet. Volt olyan,
hogy avval jött valaki, hogy tudja, én zsidó vagyok, a hitemet nem tartom, a
képek nagyon nem is érdekelnek, de az édesanyám lágerben halt meg, és annak az
emlékére én szeretnék a falamon egy ilyen képet. Ez hiteles. Ez a réteg a
műterem-témánál hiányzik. Illetve most már ráaggattak ilyeneket, hogy
szerzetesi szoba, meg börtön, ez már az újságírói ráadás, ezek bizonyos fokig
önkényesek.
J.:
Említed a szerzetesi szobát… nem lehet, hogy az
visszafelé működik, hogy a naplóidból, blogodból
tudható, hogy tulajdonképpen szerzetesi módon élsz. Nem lehet, hogy visszafelé
van a dolog, hogy rád aggatták, hogy aki ennyire beosztja az idejét, az olyan,
mint egy szerzetes? Majdnem ugyanúgy, csak nem kolostorban, hanem lakásban, és
eljársz a templomba, nem helyben van a templom. Nem lehet, hogy ez az egész nem
a szobából fakad az, hogy ez cella, hanem ez a te életmódod…
VD:
Persze, összekötik. Te, valahol van ennek átjárása
csakugyan… azon a szinten, hogy szeretem a keveset. A 82-es műcsarnoki
kiállításom katalógusában írtam, hogy a sokkal nem tudok mit kezdeni.
Mindig a legtöbb az egy. Nem tudok mit kezdeni a sokkal. Gyáva is vagyok hozzá.
Egyébként se szeretem semmiben…, nem szeretem a sok
impulzust, a sok információt. Nincs rá szükségem, nem tartom helyesnek
befogadni.
J.:
Ez szerintem miből fakad? A lényedből, ahogy élsz?
VD:
Erre azt szoktam gondolni, hogy életgyávaság. Hogy keveset tudok földolgozni. Tényleg. Az uszodából hazajövet, vagy
odamenet, odafelé futok, egy percre bemegyek a templomba, futok tovább, aztán visszafelé
villamossal, és otthon vagyok. Délben megyek le legközelebb utcára az
ételhordóval ebédért, és egyébként otthon élek. Nem nézek televíziót, nem
járok színházba, nem nézek mozit. Nem követendő. A televízió nagyon jó dolog,
csak nem nekem. Nekem kevés kell, és evvel együtt és így olyan fokon gazdag az
életem, hogy alig viselem el. Egyébként ez a naplómból látszik. Visszaolvasva
kiderült, hogy 55 évig hazudtam magamnak, hogy én azt hittem, hogy egy szomorú
ember vagyok, aki csak elviseli, eltűri az életet. Tudod mi az a rafting?
J.:
Igen.
VD:
A hegyi-patak kajakozás, ahol emberre fönt a hegy
tetején rátesznek egy bukósisakot, bekötik egy kajakba és elengedik, és attól
kezdve egyetlen feladata van – túlélni, hogy rohannak vele szembe a sziklák. Én
ezt a hasonlatot használtam a saját életemre.
J.:
És mire jöttél rá?
VD:
Arra jöttem rá visszaolvasva a naplómat, hogy
hazugság, illetve, hogy nem igaz, egy jó szándékú, buta hazugság. Tele van az
életem, de úgy, hogy naponta öt boldog pillanattal. Rengeteg élmény ér, ebből
rengeteg nagyon szép, és hogy végtelenül gazdag vagyok.
J.:
Egy kedvenc példámat idéztem volna, Pilinszkyt. Aki
ugye szintén nagyon kevésből dolgozik. Azt mondja, hogy nagyon szegényes a
nyelve, … hogy minimális szókinccsel dolgozik…, és
közben…
VD:
…hát
ez manírmondata volt.
Önhazugság. Nagyon gazdag a háttere.
J.:
Jól csinálta.
VD:
Nagyon jól.
J.:
Ahogy te is, Pilinszky is befelé írta meg a
dolgokat. Ha az ember kiszűri a külvilágot, nem? Te is ezt csináltad.
Lecsiszoltad ugye, ez is egy ilyen gesztus, lecsiszoltad a műtermed ablak üvegeit.
VD:
Azt a mai napig nem értem, de szintén erre utal, valóban. Még nem is festőként. Főiskolás voltam még, és nagyon szép volt a látvány a körtéren az ötödik emeleti ablakomból, az egész Gellérthegy, és tán harmadéves koromban pauszpapírral letakartam az egészet. Tulajdonképpen nem tudom, pszichológusnak kéne kibányászni, hogy miért, de ott elkezdődött, hogy az a látvány számomra sok. A papírra két 1x1 centis ablakot vágtam, az egyiket magasan, és fölé írtam, hogy „várható időjárás”, ott a felhőkre láttam. Eggyel lejjebb pedig, hogy „pontos idő”, mert a Móricz Zsigmond körtéri órára… Ezt az ablak-eltakarást mai napig tartom.
Megkaptam Buda egyik legjobb műtermét, nagyon
nehezen, mert belsőépítész diplomával, rettentően nem
akarta odaadni nekem a minisztérium, nem csodálom. Csak sajnos jogosult
voltam, mint művészeti alaptag. Írtam a miniszternek, hogy ígérem, hogy jó
festő leszek. Muszáj volt nekik megadni, beköltöztünk, és hét évig nem éreztem
magam jól benne, amit nagyon szégyelltem, de tény volt. Akkor
lesmirgliztem az ablakokat, hogy ne lássak ki, és abban a pillanatban jó lett a
szoba. Szemközt a minisztérium…, nem az bántott, hogy
ők látnak, hanem az kellett, hogy én ne lássak ki sehova. Most, hogy lebontották a
minisztériumot, egy ablakot kicseréltem sima üvegre, hogy új élet kezdődik,
néztem a bontást, megszámoltam négy templomtornyot, öt hegyet, ámulatosan szép
volt. Egy hétig bírtam, letakartam. Passz.
J.:
A képeket nézve pontosan érthető, hogy miért
csináltad. Én nem tudnám megmagyarázni, de egy olyan világot teremtesz meg,
amibe abszolút belefér az, hogy a festő lecsiszolja az üveget, és egy opálos
valamilyen világban…
VD:
Az opál az stimmel, de amúgy ezek a bútorok nem is
léteznek, a festőállványt kivéve. Fejből le tudok rajzolni egy széket, igaz,
kissé ferdén áll…
J.:
Variálsz egyébként? Eljártál művésztelepekre.
VD:
Alkotóházba, művésztelepen ritkán voltam.
J.:
Ott mit festettél?
VD:
Ugyanezt. Ha a Keleti pályaudvaron kéne az
üvegtető alatt festeni, akkor is ugyanezt csinálnám.
J.:
Az alkotóházban is az otthoni műtermet festetted?
VD:
Ez nem otthoni műterem. Az ablak osztását elloptam,
meg az ágyam lábvastagságát - ez a két elem… Azt lefűrészeltem, mert fiatalon túl
magasnak találtam az ágyat, aztán öregedve az uszodában kollegát kérdeztem, hogy lehet cső lábat meghosszabbítani,
hegesztéssel? Azt mondja: te marha, húzz rá egy
vastagabb csövet, ami hosszabb. Megcsináltam, így is karcsú. Így is van a
képeken, egy ágy vastag lábakkal rajzolva nem lenne szép. Próbáltam egyszer
állólámpát, gazdagítani az eszköztáramat, hát röhögnöm kellett. Tudniillik a
tárgyaim a képeken már földöntúliak – bocsánat. Ez nem evilági történet. De
például egy állólámpát nem tudtam absztrahálni, nagyon hamar eltűnt a képből.
J.:
És Szüts Miklós mit szólt, amikor az asztalát
lerajzoltad és nagyon hasonló lett… ugye ezt ő csinálta nagyon sokáig…
VD:
Várjunk csak! 91-ben rajzolt asztalokat, én pedig
87-ben kezdtem a műteremtémát. '80-tól járok ugyanabba az alkotóházba, Kecskemétre, március elsején, reggel 9
órától…; meghívtam Miklóst, és vagy 20 évig jött velem a szomszéd
műterembe. Ő ott sokfélét, lakótelepet is festett, abból nagyon
szép egy-két képe, de festett egy rövid ideig asztalt is egy borosüveggel, azt
szeretem tőle a legjobban. Most nekem véletlenül, fene tudja miért, egy ilyen üveg került egy asztalra,
ez visszacsengett az ő 1990-es képeire…
J.:
…akkor
ez nem az ő asztala, csak róla nevezted el.
VD:
A mi barátságunk…, mi nem
búcsúztunk el egymástól, de nem találkozunk már, megvolt. Nagyon is használjuk
egymás gondolatait, de nem érintkezünk, most már tíz éve. Ő Párizsba, Provence-ba
jár alkotóházba, én pedig az ötös műterembe járok továbbra is Kecskemétre
harminc-valahány éve. Ez a képem - Szüts
műterme 1990-ben - egy kicsit tréfás tisztelgés előtte.
J.:
Én meg voltam győződve - ismerem a képeit -, hogy
tényleg az ő asztala. Ugyanúgy kis üveggel rajta.
VD:
Neki igen. Nekem nem szokott ilyen üvegem lenni,
mert nem iszom, nem emlékszem, hogy miért jutott ez eszembe.
J.:
Teás bögrédet nem akartad odafesteni.
VD:
Van arról egy nagyon jó fotóm, üres
asztal, aminek a legsarkán a piros, fehérpöttyös
bögrém… az egész üres felületet megoldja.
J.:
Gyakran előfordul a naplódban, a verseidben is a
„rend” szó. Nyilván ez nagyon fontos az életedben.
VD:
Persze, nagyon fontos.
Két ágú is, legalább. Az egyik az, hogy németes alkat
vagyok és szeretek strukturálni, és aztán azon belül gondolkodni. Mondjuk,
én mosogatok negyven éve, én mosogatok legjobban a
családban. Ellenpróba nincs. Természetes, hogy először méret és típus szerint
rendezem az edényeket, amikor ez megvan, már kezdem jól érezni
magam. Akkor már otthon vagyok a témában. Szeretek is rendet csinálni.
Gyerekkoromban volt pár térképem, amikor tizenkét darab lett,
csináltam hozzá egy katalógust. Szóval ez alkat. A másik, hogy úgy hiszem, ez
életgyávaság is, hogy egy koordinátarendszer védjem engem
mindenkor, lássam át életem egy-egy mezejét a helyén.
Elfelejtettem a kérdés első felét.
J.:
Pont azt akartam kérdezni, hogy jó
ideje dokumentálod, amit csinálsz. Ez is ebből fakad?
VD:
Mindent dokumentálok,
melyikre gondolsz?
J.:
Egyrészt a fotóidat, a képeidet, hogy mikor
festetted, akkor azt lefotóztad, tulajdonképpen archiválod.
VD:
Az egész honlapom ezért készült, elsősorban
opuszjegyzék.
Én evvel egy centvel nem leszek jobb festő, de amit valaha csináltam, ha
kell, akkor megtalálható, használható, lehet tudni, hogy hol van. Ezt golyóstollal írtam fiatal koromtól egy füzetbe, ilyen tekintetben
mindig
fontosnak vettem magam, szóval észbe vettem, hogy ha ezt véletlen leöntöm teával…
szóval egyetlen példány. Akkor lexeroxáltam, és
odaadtam a Nemzeti Galéria Adattárának; nagyon örültek neki. Természetesen
ez másnapra elavult. Amikor a jó Isten kitalálta nekem az internetet, akkor ezt az
adatbázist megcsináltuk hat év munkával. A többi része a
honlapnak csak játék. A blog is csak játékból került rá, az írásmániám, ami
pontosabban gondolkodásmánia…; hab a
tortán. Az egésznek egyetlen lényege: megvan képeim naprakész adattára, opuszjegyzéke.
J.:
Ez tudatos dolog volt. Te ezt fiatalon kitaláltad,
hogy archiválod ezeket, nem bízod a véletlenre, ahogy a régi időkben előfordult,
hogy több száz év eltelik, mire előbukkan egy festmény. Lefotózd őket, és utána
jött az internet?
VD:
Az önbizalmammal nagyon sokat kínlódtam az elején,
nem tudom, ez mégiscsak önbizalom, itt halálosan
komolyan kezeltem magam, kezdettől. Az első években láttam egy festőnél, hogy a
képeit beszámozza a hátán; azonnal átvettem és visszamenően is mindet
megcsináltam, és mindezt le is írtam. Ez jó, meg szeretem is csinálni. Mellékesen
minden évben leírtam, hogy kezdve negyvenöt kép, abból megmaradt huszonkettő, a
többit kidobtam…
J.:
Akkor mi van, ha beszámoztál egy képet, de utólag úgy
döntöttél, hogy elfűrészeled. Megmarad a száma?
VD:
Minden rendben van. Minden adata megmarad, kivéve a
kép, mert az láthatatlan, azt törlöm a gépből. Annak idején a diapozitívjait is megsemmisítettem.
J.:
Nem akartad, hogy legalább fotón vagy dián
megmaradjon?
VD:
Erre van egy önérzetes mondatom, hogy nem önmagamat
akarom átadni az utókornak, hanem csak a legjobb gondolataimat. Amit én
megsemmisítek, azt minek nézze az utókor?
J.:
Mi van, ha utólag másképp látod? Tehát tíz-húsz év
múlva? Nem tudom, hogy ilyen előfordult-e?
VD:
Jogos a kérdés. Két anekdota ehhez. Az egyik
az, hogy volt, hogy százöt képet kidobtam egy turnusban. Egyébként ez ihlet
kérdése. Kegyelmi pillanat, mikor az ember rájön, hogy
ezek rosszak és ezt hirtelen világosan látja. Azokat fölfűrészeltem, de a diapozitívjeit elfelejtettem kidobni. Gondosan beszámozva
azok is megvoltak. Volt, amikor fölvittem a Svábhegyre, hogy tiszta levegőn zárjam le
a dobozt, hogy az utókornak… Fél év múlva eszembe jutott, elővettem a százöt diapozitívet, na,
nézzük meg. A százötből kettőnél szívtam a fogamat, hogy ez tévedés volt. Azt
mondtam, hogy ez rendben van, a selejtezés selejtje, ez jó arány. Később aztán
ezt még egyszer tudatosan újból megcsináltam. Elég stabil az ízlésem,
hogy is mondjam.
A másik anekdota, hogy most egy gyűjtőm megvett egy
galériából egy zsidótemető képet három és fél millióért - amit nem láttam harminc
éve -, avval a feltétellel, ha vállalom, hogy szomorúbbra festem. Annyira abszurd
ötlet volt, hogy megtetszett, mondtam, jó. Szerintem sikerült…,
Nagyon haragos leveleket kaptam ez ügyben, hogy mért csinálok ilyet. - a
honlapomon, a VÁLINEWS-ban megírtam a történetet - a legelegánsabb letorkollás egy szakembertől
jött, hogy „ilyenkor egy művészettörténész csuklik egyet”. Azt írták, hogyan mersz
egy harminc évvel ezelőtti munkádhoz hozzányúlni. (Egyébként, ha nem sikerült
volna,
egy harminc éves képről minden újat le lehetne mosni.)
Meg egyébként
miért ne csináljam meg?! A történet folytatódott, mert
egy értő pasas volt,
emailben javasolta, azt a Dávid-csillagot
kicsit homályosítsam el. Nevettem egyet,
megnéztem, és igaza volt. New Yorkból küldte az emaileket.
Megállapodtunk, hogy ezekből nagyon kevés van, ne viszi ki, itthoni lakásában
tartja.
J.:
Történt olyan, hogy archiváltad a saját képedet és
utána hozzányúltál?
VD:
Volt,
hogy valamit huszonöt évig festek, persze. Egy kép átlag egy-másfél év alatt
fejeződik be.
J.:
Félreteszed, vagy cserélgeted a képeket?
VD:
Persze. Az az éves
munkarendem, hogy március másodikán fél 11-kor kezdem festeni az idei első képet
a kecskeméti
alkotóházban. Elsején utazom, akkor a berendezkedés, másnap
kezdek dolgozni. Attól kezdve viszont az a feladat, hogy kötelezően minden nap
el kell kezdeni egy képet, kivéve vasárnap, mert akkor pihenni kell. Tehát kb. huszonnégy
képet hozok haza, huszonnégy megkezdett rossz képet, és azokat
aztán egész évben kapirgálom. Ez az éves munkarendem. Júliusban még egy alkotóház, húsz éve diákok meghívtak nyárra is, az aztán megszűnt, de most már egyedül folytatom. A júliusi már
egy magányos alkotóház, mert egy milliomos lát vendégül, egy kétszintes
apartmant ba, úgyhogy oda Kata is lejön. Öt kilométerre vagyunk a Balatontól, úgyhogy minden
reggel 7-kor ott is lejárok úszni. Persze nem a Balatonba, a Balaton egy
csacsiság. Mellette az uszodában úszom, délután viszont - amikor már nincs munka
– leviszem Katát, ő úszik a Balatonban, nem tudom miért.
J.:
Te pedig nézed a Balatont.
VD:
Nem, én kompjutert viszek,
és a szálloda folyosóján Wifi-n írom a naplómat.
J.:
Ez a következő kérdés, hogy mit jelent számodra az
írás? Most nem csak a versírásra gondolok. Fiatal koromban valamiért a könyvtárban mindig a
C
betűnél kötöttem ki, volt ott egy könyv, aminek az a címe, hogy „C napló”. Elég
testes, úgy emlékszem, hogy a gerincén nem volt rajta a neved, csak az, hogy „C
napló”. Évekig csak néztem, hogy milyen rejtélyes, izgalmas könyv, és nem mertem
hozzányúlni, főleg azért, mert nagyon vastag volt. Egyszer rászántam magam, és
akkor megnéztem. Az sem ma jelent meg…
VD:
Az 92-ben talán, az volt az első könyvem.
Úgy könnyű jó könyvet csinálni, hogyha az ember előtte ötven évig írja. A naplóm
akkor volt
háromezer gépoldal, és abból kivettek háromszázat. Igazi szakember szerkesztő
barátom, Bognár Róbert.
J.:
Ott mi volt a szempont? Az egy dokumentatív…
VD:
Nincs szempont, én egyre kértem őt, hogy nehogy nagy
embert csináljon belőlem. Tehát hogy legyen benne a botlásokból, satöbbi. Iszonyú
milyen jó szakember. Életem nagy szomorúsága, hogy kidobott az életéből egy
éve, a Charlie (Hebdo) ügy kapcsán. A Charlie ügy
kapcsán azt írtam a honlapomra, hogy „amíg nem kezdtek el lőni, az araboknak
volt igazuk”. Ugyanis főbenjáró bűn, inmorális, amit a Charlie az iszlám ellen elkövetett,
meg egyébként a keresztények ellen is, de az itt most mellékes.
J.:
És ezen annyira megsértődött, hogy…?
VD:
És ő egy szabadelvű újságíró, és azt mondja, hogy
akkor te gyilkosokkal értesz egyet. Mondtam, hogy nem a gyilkosokkal, addig a
percig, amíg nem kezdtek el lőni. Azt mondja: akkor mi ne beszélgessünk többet
az életben. Sajnálom, mert nagyon értékes barát volt.
J.:
Visszatérve az írásra. A második naplókötetedben, a DESKE.HU-ban már lehetőséged volt a
saját képeiddel, fotóiddal illusztrálni, sőt van benne DVD is.
VD:
Igen egy órát beolvastattak velem. Ez egy könnyebb
fajsúlyú dolog, mert óhatatlan, ez már a blog internetes világból. Az első kötet az ötven év. A fiatal koromban, a
problémákkal szembenézek, a Seneca szembejön velem, onnét eljutni valahova. Ez,
a
második kötet: itt már nincsenek problémák, mint ahogy az életemben sincsenek már
problémáim. Tehát ez ilyen szempontból könnyebb fajsúlyú..
Nincsenek problémáim, feladataim vannak, ami nagy különbség.
J.:
Az írás is az?
VD:
Egyáltalán nem. Mint minden dilettáns, imádom.
J.:
Azért jó olvasni, mert érezni, hogy ezt szereted.
VD:
Van úgy…, kb. 34 percet
úszom, volt úgy, hogy az úszómesternek kiszóltam, hogy írjon már gyorsan föl
egy mondatot.
J.:
Akartam kérdezni, hogy fejben írsz?
VD:
Igen, ill. van, amikor csak egy-egy szót keresek.
Érnek élmények, mint mindnyájunkat, napi négy-öt, abból kettőt leírok, aztán
már azt kell igazán megformálni. Tudom, hogy a
mai estéből mi lesz, amit le fogok írni.
A 61-es villamosról leszálltam a Déli pályaudvarnál,
és a megállóban ott tangóharmonikázott egy koldus. Annyira be volt bagyulálva, hogy azt sem
lehetett látni, férfi vagy nő, mert még egy simléderes sapka is volt rajta az
arcát eltakarni. Azt
lehetett érezni, hogy nagyon öreg lehet. Fehér kesztyűben, mert
fázott, tangóharmonikázott. Ez egy. De amitől döbbenetes volt, két
nagy fehér cédula a harmonika oldalára ragasztva, hogy „ELADÓ”. Ez
borzalom, ez
szörnyű. Ha trükkből csinálta, akkor pedig zseni. Úgyhogy odamentem,
odacsúsztattam neki egy tízezrest, hogy „Ne adja el!” Azt mondta,
köszönöm, és tangóharmonikázott tovább.
J.:
Lehet, eladja valakinek.
VD:
Mindegy, az már nem az én dolgom. De én megünnepeltem ezt a pillanatot. Észbekapva, visszamentem a pályaudvarról hozzá és lefényképeztem. F-betűs fotó nem lesz belőle, de fénykép igen, blog-illusztrációnak jó lesz. Ezt jó lesz megírni, már csak azért is, mert benne kissé hős is vagyok. Háromezer forintig egyébként nagyon smucig vagyok, fölötte nem.
J.:
Téged, akár fiatal korodban, gyerekkorodban mondjuk,
a nagy naplóírók vonzottak? Olvastad őket? Tehát volt egy ilyen minta számodra?
VD:
Nem emlékszem. Anyám nagyon okosan csinálta, egy
nagy kosár könyvet hoztunk egyszer haza, fiataloknak valók… May Károly, meg
környékét, Mátyás király. Nem, ilyet nem
olvastam.
J.:
Írod itt az életrajzodban, hogy 1960: elajándékozom
a könyvtáramat. Ezen mit kell érteni?
VD:
Ja, ja. Az a Seneca, aztán az Epiktétosz. Később meg
a Steinbeck, aki az „Érik a gyümölcsben” pofán csapott avval, hogy mi a
szegénység, és mi a gazdagság, hogy én gazdag vagyok, annak ellenére, hogy
nincs otthon szalámi. Hogy nagyon gazdag vagyok. Tényleg, néha a magyar sajtó is
meg meri mondani, hogy el ne felejtsük, hogy ez az ország gazdag.
Seneca azt mondta,
hogy mindent a halál felöl is nézni. Tehát, ha egy gyönyörűséges ametisztkristályt látok egy kirakatban, hogy ezt megvegyem-e, vagy
elég, ha csak megnézem.
Nem elég, mert birtokolni nagyon szeretek, és két hét múlva biztosan
elajándékozom, és hogy öt év múlva..., és hogy meghalok. Így tanított nézni a
világot, és ez eléggé befolyásolt egész életemben. A feleségemnek nem tudom hány szoknyája van,
ez nekem a mai napig idegen. Ha véletlen ötnél több ingem van, akkor kidobom.
J.:
Ez így jó.
VD:
Ez infantilis. Illetve egy életstratégia, ami
semmivel nem értékesebb, mint az ellenkezője, mert nyugodtan legyél gazdag,
aztán meghalsz. Legyél az utolsó pillanatig gazdag! Arra való a világ, arra
kaptad az Istentől. Csak nekem nem így.
J.:
Te keresztény is vagy. Számodra…
VD:
Nem következik. Nagyon sok zavar támad a
félreértésből, hogy mintha a kereszténység nem szeretné a gazdagokat és így is
lehet olvasni a Bibliát, illetve félreértelmezni. A gazdagokkal semmi baj
nincsen. Én nagyon örültem, mikor ellopták az egész gyárvagyont 89 után, mert
legalább kézbe került, tehát lesz valakinek érdeke komolyan venni.
J.:
És ezt keresztény alapon gondoltad így.
VD:
Emberalapon. Praktikusan. Én ugyan egy gazember
voltam, és most én megvettem 30 Ft-ért azt a gyártelepet, akkor ezentúl abból kétezret akarok kihozni, oda fogok figyelni rá. Eddig itt senkinek semmire
nem kellett, hogy figyeljen.
J.:
Igazából azért kérdeztem ezt a kereszténységet, itt,
velünk szemben a stációsorozatod… Jelenits tanár úrnak hallottam egy zseniális
előadását erről, nem ismered?
VD:
Nem emlékszem, hogy eljutott volna hozzám.
J.:
Talán írt is róla. Nem vagyok benne biztos, hogy
leírta, de az interneten biztos megtalálod. Fölvették.
VD:
Nem használom az internetet. Csak írok rá.
J.:
Amíg a feleséged úszik a Balatonban…
VD:
Akkor sem használom, akkor is írok. Bocs, menjünk
tovább. Mi a kérdésed?
J.:
Ez a műfaj, amit ott látunk, egy montázs, ez a te
életművedben meglepő a műtermek között... ez honnan jön neked?
VD:
Onnan ered, hogy 1970-ben a vence-i
Matissse kápolnába nem engedtek be, egy apácakolostorban
van.
De húsz percig dolgoztam rajta, akkor egy kis öreg apáca beengedett, aztán
boldogan vezetett körbe, mutatta, hogy itt van Matisse keresztútja az
általa tervezett kápolnában, ami egyébként nem hibátlan belsőépítészetileg, de nagyon szép. És
ott volt a falon a keresztút, amiről aztán kemény több heti munkával eldöntöttem,
hogy nem jó, vagy legalábbis nekem nem tetszik. És akkor elkezdtem evvel
foglalkozni. Rajzoltam. Aztán táblaképek, ikonfalak, négyméteres is.
Foglalkoztam vele pár évig. ’88-ban újra előkerült a téma, mert Ausztráliából
egy ferences barátom kérte, hogy plébániájára kellene egy grafika - mert az
küldhető el repülőgépen – egy keresztút. Csináltam neki. Ennek kapcsán aztán
elkezdtem ezen továbbgondolkodni, hogy milyen erős lenne, hogy éhező meztelen afrikai
gyerekekből csinálni egy keresztutat. De nem jó, nem lehet, mert túl durván a
napi politikához kötődő. Akkor jött egy ötlet, hogy koldusfotók – avval
lehetne. Három hátrabukfenccel protekciót
szereztem a Munkásmozgalmi Múzeum fotótárához. Elém
tettek öt hatalmas dobozt. Elkezdtem nézni a rengeteg képet, rájöttem,
hogy ez hónapok munkája-, vagy egy délelőtt. Az utóbbit választottam ennek minden
következményével. Ez szerencsésnek is bizonyult, mert azon túl, hogy
türelmetlen fajta vagyok, ezáltal az egyes stációknak
más és más a frekvenciája.
A teljes natúrától a teljes absztrakcióig. Nem
lineáris gondolkodású, mint a legtöbb keresztút, ahol a harmadik stáció után
már unja az ember, mert tudja, hogy milyen lesz a következő, mert egy kéz
szerepel, vagy egy hajló figura, aki így vagy úgy fordul. Az utóbbi évben azt
gondoltam, hogy tán az egyik legfontosabb munkám. Annyira, hogy miután ezt azonnal
megvette egy kiállításról a Nemzeti Galéria, és rég ott is van egy raktárban, rájöttem,
hogy ez így nem jó, és csináltam hat hiteles másolatot, ami más méretű is. Paszpartúztam, keretbe, dobozt csináltam hozzá és
szétajándékoztam. Volt, aki a keretet kifizette. Hogy működjön, a legjobb gyűjtőimnek adtam, mert
tudtam, ott jó helyen van. A székesfehérvári egyházi múzeumnak adtam, a
Fotómúzeum kapott, ez egy bejárt út volt, hogy ott tán több száz
fotóm van. Azoknak hál’ Istennek nem kellett keretezni, mert arra nincs helyük,
mindent dossziéban őriznek. Nagyon megszerettem így megöregedve ezt a munkát.
J.:
Van egy olyan versed, amit nem tudok versként
olvasni a kötetben…
VD:
Az jogos, bármelyik.
J.:
Persze. A te szempontodból nézve abszolút. Ez egy
végrendelet, és tulajdonképpen tényleg az. Megkérnélek, hogy ezt is olvasd föl,
hogy a közönség is tudja, hogy miről beszélünk, és utána majd kérdezek.
VD:
Végrendelet,
Budapest, 2000. november 3. Tudniillik, a hivatalos végrendelethez
ha nincs ez odaírva, akkor nem érvényes. Megnéztem a hivatalos
formulát, azt hiszem, édesanyámét. Tehát:
Én,
alulírott Váli Dezső, ép elmével, világos tudattal
és szabad
elhatározásomból úgy rendelkezem,
hogy
halálom esetén nem kell csinálni semmit.
Képeim
szétszórva. Neten és CD-n minden munkám megnézhető.
Minden
jó helyen van ott, ahol van.
J.:
És hogyhogy belekerült a kötetbe?
VD:
Nem én válogattam, ezt belevették, és jó, mert
imádják idézni.
J.:
Látod, én is ezt választottam.
VD:
Egy értő barátom mondta, hogy pár szöveged van, ami alatt leszakad az asztal. Ez az.
J.:
Ezt aztán végképp nem tudtam versként…, azért jó. Pont azért szakad be, és ebből egy igazából
elégedett ember arcképe jön ki. Ezt akartam kérdezni utolsó kérdésként, hogy
elégedett vagy?
VD:
Nem tudom ezt a kategóriát hirtelen befogadni… nem gondolkoztam
el erről még soha.
J.:
Lezártál valamit, megnyugodtál, OK, mindent
elrendeztél. Megint a rend, el van rendezve.
VD:
Ez az akkori, 2000-es novemberi rend. Ha reggel
uszodába, úgy hagyom a szobámat, hogy ha véletlen meghalnék közben, akkor avval
ne legyen probléma. Azt tizenegy éves koromban kitaláltam, hogy rendet
nem csinálni kell, hanem tartani.
J.:
És ehhez tartod magad.
VD:
Ez jó, nagyon jó. Kétségbeesve kerestem a pillanatszorítóimat,
ott van a helye, valami asztalosmunkához. És nem volt ott. Ott a helye, ott
kell lenni. Van ez a blackout, feketelyuk, amikor az ember másra
figyel, és egy tárgyat rossz helyre tesz le. Ezen nem lehet segíteni. Egy fél
óra múlva megtaláltam, húsz centivel volt arrébb.
J.:
A képeiden mennyire tervezed meg, hogy a színeket,
formákat hova rakod?
VD:
Semennyire. Nagyon sokáig ez kínos kérdés volt
számomra, mert úgy szeretik az emberek, hogy a festőnek jön az ihlete, és akkor
dolgozik. Egy kollega mesélte: tudod, én egy lusta
ember vagyok, de mikor már minden részletét tudom a képnek, már szétfeszít, akkor
muszáj megcsinálni. Na most én a készülő képemet soha
három percre előre nem látom, hogy milyen lesz. Ez a másik véglet. Olykor
próbálok valami jó hasonlatot keresni erre, néha sikerül is, hogy abszolút
vakon festek. Tehát ott alakul ki, a kép dönti el, hogy éppen az a két szín mit
kíván egy harmadiknak. Alantas módszer, de praktikus, mert beugrik
a véletlen, ami természetesen több mint én vagyok. Az által
több leszek, a képbe az is bekerül.
A megelégedettségre visszatérve…, nem tudom. Azt tudom,
hogy problémáim nincsenek, szenvedéseim vannak, és tudom, hogy ennek mi az
értelme, és ettől - igen -, ettől könnyebb. Nem problémák, hanem feladatok. Ennyi.
Ilyen értelemben vagyok egyensúlyban, hogy tudom, hogy mit hova kell tenni. De
a feladat az attól nem kevesebb, de talán tényleg könnyebb. Egyszer kérdezték tőlem egy
interjúban, hogy te Illyés Gyulát olvasol. Igen, az egy nagy költő, és
kijavítottam, hogy lehet, hogy nem nagy költő, nekem szükségem van rá. Ugyanez vonatkozik
rám is. Tudom, hogy használják némely gondolataimat, kapom az emaileket. Angliából egy asszony írt nekem tíz évvel
ezelőtt, a nevét se tudom. Azt írta: ide kijöttem, szerelmes voltam,
megházasodtunk, van két gyerek, a férjem elhagyott, nem tudok rendesen angolul,
ismerősöm itt nincsen, nem tudok hazamenni, mert itt a két gyerek az
iskolában, légüres térben vagyok, magát olvasom, és örülök, hogy most magyarul
írhatok. Akkor leveleztünk egy darabig, amíg neki ehhez kedve volt, aztán
eltűnt az életemből. Szóval nem lehet tudni, hogy miből mi lesz, hogy mikor…
Nagyapám mondott tíz éves koromban egy mondatot, meg egy egészségtan tanárom,
nyolcadikos voltam, csak mellékmondatot, de nekem megmaradt és fontos.
J.:
Mi volt az a mondat?
VD:
Azt mondta, hogy természetesen egy kultúrember
naponta kétszer tetőtől talpig lemosakszik. Én nem mosakodtam le utána még húsz
évig, de ezt nem felejtettem el, ezt a mondatot.
J.:
De ma már igen?
VD:
Huszonöt éve egyáltalán nem mosakszom. (nevetés) Ezért
járok uszodába.
J.:
Megúszod.
VD:
Feleségem panaszkodott egyszer társaságban, hogy Deske
zuhanyozása után a csempe mindig szappanos marad, mondtam: „Kiskutyám, tíz éve
nem zuhanyoztam otthon.” (nevetés) Hát ez ilyen.
J.:
Azt mondom, hogy ez egy vidám végszó lehet, hogyha a
közönségnek nincs kérdése. Lehet kérdezni.
VD:
Majdnem minden kérdésre válaszolok. Minden kérdésre
válaszolok. Hogy vagy? Jól.
J.:
El is intézted. Van kérdés.
VD:
Tessék parancsolni velem.
……Ferenc.:
…... Ferenc vagyok. Azt szeretném kérdezni, engem
nagyon meglepett a zsidó temető téma. Önt mi fogta meg elsősorban, a képi
megjelenése, vagy ami e mögött van, mert ez nem akármilyen múltra emlékeztet.
VD:
A húgom apáca és megkérdeztem tőle húsz éve, hogy
mennyi a zsidó ima a napi kötelező zsolozsmában. Azt mondta, hogy 50%. Én napi
két zsidó zsoltárt biztos elolvasok reggel. Tehát ez kontinuis,
a hitünk az szintén kontinuis. Az, hogy zsidó témát
festettem, ez sokat kérdezték tőlem… természetesen a szakralitása, de
ez csak az egyik. A másik az, hogy egészen véletlenül abba a helyzetbe kerültem
egy több éves fényképriporteri munka kapcsán; a főnöknőm zsidó volt, de olyan,
aki bérmálkozott is, és felnőtt korában identitás válságba került.
Úgyhogy minden falu végén a nagy fekete állami autót megállítatta, és megnéztük
a zsidó temetőket. Én pedig kezdő fotósként mindent lefotóztam, amit
szépnek tartottam, s így minden további szándék nélkül csináltam
kettőezer négyszáz zsidótemető fotót. Amit aztán archiváltam, feküdt a polcomon
évekig. Annyira nem
értettem hozzá, hogy elvittem a Scheiber Sándor rabbihoz dicsekedni vele,
mutattam, hogy ez milyen gyönyörű kő, nagyobb volt, mint a többi, és csak
szöveg volt rajta, nagyon régi lehet. Elnevette magát, és ujjával mutatta, hogy
1929. A zsidó temetők atmoszféráját nem is kell
mondani, ez a szakrális tartalom elkerülhetetlen. A gyönyörű látványa, ellentétben a mi ronda katolikus temetőinkkel,
ahol vetélkednek, hogy minél nagyobb legyen a kő és minél több angyalka. Borzasztó
ez a vetélkedés… a zsidóságnál ott volt a Chevra
Kadisa, A Szent Egylet, akinek az egyetlen feladata a
temetés. Csak ők intézhették. Ha a rokonság azt
kérte, hogy az elhunytat mi nagyon szeretünk, és nagyon
szeretnénk megmutatni az ő rangját, a méltóságát, akkor a Chevra
Kadisa annyit engedett meg, hogy az ugyanolyan kő egy kicsit vastagabb
lehetett. A zsidó temetők gyönyörűek, ott egy igazi kultúra van. Pláne ahol
jómódúak voltak, a borostyánút, ahol én fotóztam, a Suceava
és Bukovina…, de a magyarok, a szegényebbek is nagyon
szépek. A képcsinálásnál a témának van egy póriasabb vonatkozása is, hogyha kissé fölülről
nézem a temetőt, akkor a horizont eltűnik, és akkor egy felületen elszórtan , de rendezetten kis formák vannak. Ezek a méretét én alakíthatom. Ezt, mint csendéletet kezeltem, a
képek nem fotóról készültek, hanem odaraktam a követ, ahol nekem jó. Egyet
sikerült a Yad Vashembe kicsempésztetnem
ajándéknak, nem tudom, hogy eljutott-e, azóta se.
……Ferenc.:
Köszönöm szépen. Még egy apró megjegyzés. Egy
ismerősöm végignézte a képeit és megkérdezte tőlem, hogy tetszik-e ez a kép?
Tessék mondani, kérdezték már öntől ezt saját kép kapcsán… Én erre azt
válaszoltam, hogy egy festő nem azért dolgozik, fest, hogy mindenkinek tetsszen
az a kép…
VD:
Persze örülök, ha tetszik, de nem azért csinálom.
Ott egy feladattal állok szemben és a kettőnk magánügye a kép, a táblának meg
nekem, az a lényeges történés. Aztán hogy utána ennek utóélete is van, az vele
jár. Persze, végül is érték, nem csak nekem érték (mert hiszen meghagytam és
nem fűrészeltem föl), hanem másnak is. Persze nem a pénz… olyan nevetséges,
hogy ezért pénzt… kisebb képeimet most négyszázezerért adom, de adhatnám
harminc forintért is, vagy egymillióért, szóval ennek semmi értelme nincsen.
Annyi kell, hogy meg tudjak élni. Ez nem forintosítható.
A Petri Gyurka – hogy is volt ez? – hogy hogyan fogadhat el tőlem képet
ajándékba, mikor ez micsoda érték. Mondom: Te hülye. A
köteted itt van az ágyam szélén, az egész életed itt van kétszáz forintért.
Ezek nem forintosíthatók. Le kell fordítani, hogy a
Petri Gyurka meg tudjon inni egy konyakot, én meg… mit iszom? Paradicsomlevet.
Ennyi.
J.:
Köszönjük szépen Váli Dezsőnek, hogy eljött
beszélgetni.
VD.:
Köszönöm. (taps)