2016.02.        html-2016        tatabanya-iroiskola.htm        C.15765 - 766

Tatabánya, Jász Attila vezette íróiskola fiataloknak.
Feladatuk volt ottani kiállításomról írni.

Szűcs Attila

– Ó, de kár. Innen hiányzik a kép.
– De milyen barbár módon tépték le. Még a tapéta is lejött.
– Ja, jó csúnya a vakolat alatta.
– Vajon mit ábrázolhatott?
– Szerinted? Műtermet…
– Különben így a kerettel körülötte nem is rossz. Majdnem olyan, mint egy festmény. Csak szürke…
– Árnyalatban?
– Tónusban.
– Amúgy jahm tényleg. Rendesen hasonlít a többi műtermesre.
– Ugye? Még majdnem jobb is.
– Na, menjünk tovább. Lássuk csak, mi ez itt. Aszongya: Műterem. Ki gondolta volna?
– Ó, ezt figyeld! Ez más. Műterem nappal.
– Pusztulat. De akkor miért zöld a fal?
– Mert zöldre festették, és rásüt a nap.
– Akkor ezen miért kék?
– Látod. Azt írja, Műterem szomorúan.
– Mert a kék szín annyira bánatos…
– Hát most ha a festő így érezte…
– Mindegy. Műelemezzük akkor ezt itt. Műterem tavasszal.
– Egy ágy. Szinte érzem a madárdal illatát.
– És ez a barna szín, akár a langyos szellő.
– Inkább ő volt langyos…
– Nicsak, micsoda változatosság, ezen egy ágy van.
– Nem mondod?! Hadd találom ki. Csak nem Műterem?
– Hát nem. Mert a Műterem vasárnap.
– Eggyel koszosabb, mint szombaton.
– Kivéve ha kitakarított.
– Nem festett rá seprűt.
– Egyikre sem.
– Milyen rendetlen művész volt.
– Hát. De aztaaa. Egy asztal. Részeg volt, vagy mi?
– Végülis ott van rajta az üveg.
– Tényleg. De óh, ezt nem is ő festette.
– Mekkora átverés.
– De nézz csak oda! Látod, amit én látok?
– Asztal…
– Nem mellette. A terem túlsó végén. Ott. Látod?
– Basszuuusss. Az az?
– Az bizony!
– Azt bammeg tényleg Műterem.
– Nem is hiányzik onnan semmi.
– Nem hát. De hallod innen messziről egészen jó. Hehe, mondtam én, hogy jobb, mint a többi.
– Akkor lehet azokat is messziről kellett volna nézni?
– Nem hiszem. Az ott ugyanolyan. Sőt, tán még nehezebben kivehető.
– Váó. Ez a szürke viszont innen messziről már egészen tetszik.
– Abszolút! Szerintem az lesz a kedvencem.
– Nem-nem, már lestoppoltam. Te vidd csak a zöld napsütésest.
– De az messziről csak egy paca.
– Közelről is.
– Na látod, akkor meg ne akard rám sózni. Ez a kép legalább érdekes. Dinamikus.
– Nagyon szépek a kontrasztok.
– Remekül játszott a színekkel. Éppen csak egy árnyalattal sötétebb.
– Igazi mestermunka! Közelről katyvasz és káosz, de ha eltávolodsz, összeáll.
– Valóságos isteni metafora.
– Egyébként tényleg!
– Elnézve a képeket, azt gondolná az ember, ilyet bárki tud festeni. Beszínezed pirosra, rajzolsz rá négy vonalat, és akkor Műterem naplementében. De amikor ezt látod, rájössz, hogy hiába próbálkoznál. Ez az igazi művészet!
– Vajon mire gondolt festés közben? Első látásra, ugyanaz sokszor lefestve, impresszionista műnek tűnik. Ugyanakkor valahol mégis elvont.
– Szabadfestészet…
– Hehe, találó. Mindenestre biztos nem volt könnyű dolga. Közelről úgy lefesteni, hogy csak távolról látszódjon igazán.
– Szerintem addigra már annyiszor festette ugyanazt, hogy simán tudta csukott szemmel is. Nem is kellett a színeket sem néznie.
– Szerintem nem is nézte.
– Ott a pont. De attól ez még ritka jól sikerült. Tipikusan az a mű, hogy elsőre „ez mi a szar”, aztán mikor kicsit jobban megnézed…
– Vagy messzebbről…
– Jól van, de érted, na!
– Persze-persze. De amúgy tudod mire gondolok most?
– Na?
– Szerintem véletlen.
– Mi?
– A kép.
– Hogy? Csuklott egyet, azt hopp, Műterem?
– Nem. De véletlen sikerült jól. Festett, azt pont makkja volt, és ilyen jó lett.
– Tudod mire gondolok most?
– Na?
– Szerintem igazad van.