2016.02.        html-2016        tatabanya-iroiskola.htm        C.15760 - 764

Tatabánya, Jász Attila vezette íróiskola fiataloknak.
Feladatuk volt ottani kiállításomról írni.

Herold Renáta

Műterem papíron

Jó napot, hölgyeim és uraim.

Szeretném bemutatni önöknek a kiállítást, hiszen voltak olyan kedvesek és befizették a körbevezetést.

A festőről, elöljáróban nem szeretnék semmit sem mondani. Majd a képek alapján levonják maguknak a következtetéseket.

Az első képen, máris itt a bejárattal szemben, láthatnak egy remekművet, amin egy festővászon látható. Meg egy ablak a festővászon mögött. Hogyha képesek elszakadni a kép vonzóerejétől, akkor a másodikra térnék.

Kicsit hasonló indíttatás miatt jöhetett létre. A festőnek csak egy beidegződés, egy múzsa érintése kellett hozzá. Leült a vászon elé, és megalkotta, amit láthatnak. A színek, habár először teljesen extázisba ejtik önöket, mégis utána, hogyha szentelnek a festményen elhelyezkedő képekre, láthatják, hogy bizony-bizony- az a festőállvány pár centivel a jobb oldal felé tolódik.

Egyesek ezt azzal magyarázzák, hogy a festőművésznek jobb, vagy éppenséggel rosszabb hangulata volt. Természetesen attól függően állapítják meg, hogy az adott festményen merre jár a festőállvány.

Haladjunk, kérem, haladjunk kicsit gyorsabban. A művészet nem olyan a mai világban, aminek önök elég időt tudnak szentelni.

Kisfiam, te pedig légy oly kedves és pakold el a telefonod. Nem illik ilyen remekművek előtt nyomkodni a masinát.

Hamarosan a végére élünk, ne aggódjanak, már a felénél vagyunk. Hogy unják magukat? Nem baj, ugorjunk át kettőt. A Műteremről szólnak. Más-más időpontban, napszakban, hangulatban.

A következő kép. Ó, igen. A kedvencem. A címe Műterem. Látják? Látják? Nem. Biztos hogy nem. Nézzék meg közelebbről. Ízlelgessék. Majd a következőknél sietünk.

A kép mosolyog.

Kicsit szomorkásan, de mosolyog.

Tudja, hogy ő olyan, mint a többi, mégis másabb. A festő is tudja.

Ravaszul mosolyog a kis festőállvány a képen.

Miközben minket sem vesz komolyan.

Önöket sem veszi komolyan.

Az élet iróniája.

Répás Alex

/Műteremtés/
Menekülés a művészetbe

Az esszémhez a "TŐMONDAT MŰTEREM" című képre esett a választásom.
A kiállított képek közül számomra ez az egyik legérdekesebb és a legmegragadóbb darab. Ami roppant érdekes, ugyanis a képen leginkább egyfajta púderszín uralkodik, méghozzá pasztellben. Az ilyen szín számomra egyenesen taszító. A színek egészen sötét árnyalatát szeretem, a kedvencem pedig a fekete. A többi képen mind ezek a sötét, komor színek a dominánsak. "Pompás!" gondoltam, amikor megpillantottam a kiállítandó képek rengetegét. Alig vártam, hogy végignézzem őket és, mint mindig azonnal kedvencemmé avanzsájlak egyet, amit majd mindennap szemügyre veszek, vizsgálgatok, értelmezgetek. Azonban ahogy ott álltam, dobogó szívvel, izgatottan, a sötétség közepén ott terpeszkedett ez a hatalmas púderszínű "csoda". "Fúj." Jegyeztem meg azon nyomban magamban vagy talán egy kicsit éppenhogy hallható halksággal. Már nem is emlékszem. Második nekifutásra ismét valami megmagyarázhatatlan oknál fogva meg kellett hogy álljak ezelőtt a kép előtt. Csak néztem és néztem és azon kaptam magam, hogy ő lett a "kiválasztott". A kedvencemmé vált, a maga nagy visszataszító rózsaszínszerűségével. Tényleg az egyik legszebb kép. A színek tökéletesen el lettek találva. Mert amíg felháborít ez a sok kedves szín, meg is nyugtat. Mint minden kép, ez is a végtelen nyugodtságot árasztja. Azt a belső nyugalmat, amit mindenkinek meg kellene lelnie. Azt a kis szigetet, ahol önmagunk lehetünk és kiteljesedhetünk abban, amit szeretünk. Ami ez esetben egy műterem. Egy műterem, ami csak az alkotóé és csakis az övé. Megnézve a képet, itt is központi szerepet játszanak a hatalmas ablakok, melyek lehetővé teszik az alkotó számára mind azt a csodát, amelyet évek óta alkot. Beengedik a különböző fényeket, hatásokat, amiktől minden kép egy kis szeletet mutat ebből a szigetből. Az alkotást elnézve engem is megszáll ez a végtelen nyugalom és szinte a sajátoménak érzem a műtermet. Egy helynek, ahova én is elmenekülhetek, amikor a világ már túl szűknek bizonyul. Amikor már nincs más ahova menekülhetnék, csak a művészet. A művészet, ami mindig a rendelkezésemre áll, végtelen tárházával. Nem kérdez, nem ítélkezik, csak segít. Átformálja mindazt, amit a lélek érez, ad egyfajta megváltást, aminek segítségével kicsit újjászülethetünk minden alkalommal amikor hozzá fordulunk. Ez a kép pontosan azért olyan fantasztikus, mert miközben undort vált ki, egyszerre csodálatot is. Vágyakozást ebbe a púderországba, ahol a nyugalom és a teljesség a kulcsszó. Nincs is jobb szó erre a képre, mint a csoda.

Szűcs Attila

– Ó, de kár. Innen hiányzik a kép.
– De milyen barbár módon tépték le. Még a tapéta is lejött.
– Ja, jó csúnya a vakolat alatta.
– Vajon mit ábrázolhatott?
– Szerinted? Műtermet…
– Különben így a kerettel körülötte nem is rossz. Majdnem olyan, mint egy festmény. Csak szürke…
– Árnyalatban?
– Tónusban.
– Amúgy jahm tényleg. Rendesen hasonlít a többi műtermesre.
– Ugye? Még majdnem jobb is.
– Na, menjünk tovább. Lássuk csak, mi ez itt. Aszongya: Műterem. Ki gondolta volna?
– Ó, ezt figyeld! Ez más. Műterem nappal.
– Pusztulat. De akkor miért zöld a fal?
– Mert zöldre festették, és rásüt a nap.
– Akkor ezen miért kék?
– Látod. Azt írja, Műterem szomorúan.
– Mert a kék szín annyira bánatos…
– Hát most ha a festő így érezte…
– Mindegy. Műelemezzük akkor ezt itt. Műterem tavasszal.
– Egy ágy. Szinte érzem a madárdal illatát.
– És ez a barna szín, akár a langyos szellő.
– Inkább ő volt langyos…
– Nicsak, micsoda változatosság, ezen egy ágy van.
– Nem mondod?! Hadd találom ki. Csak nem Műterem?
– Hát nem. Mert a Műterem vasárnap.
– Eggyel koszosabb, mint szombaton.
– Kivéve ha kitakarított.
– Nem festett rá seprűt.
– Egyikre sem.
– Milyen rendetlen művész volt.
– Hát. De aztaaa. Egy asztal. Részeg volt, vagy mi?
– Végülis ott van rajta az üveg.
– Tényleg. De óh, ezt nem is ő festette.
– Mekkora átverés.
– De nézz csak oda! Látod, amit én látok?
– Asztal…
– Nem mellette. A terem túlsó végén. Ott. Látod?
– Basszuuusss. Az az?
– Az bizony!
– Azt bammeg tényleg Műterem.
– Nem is hiányzik onnan semmi.
– Nem hát. De hallod innen messziről egészen jó. Hehe, mondtam én, hogy jobb, mint a többi.
– Akkor lehet azokat is messziről kellett volna nézni?
– Nem hiszem. Az ott ugyanolyan. Sőt, tán még nehezebben kivehető.
– Váó. Ez a szürke viszont innen messziről már egészen tetszik.
– Abszolút! Szerintem az lesz a kedvencem.
– Nem-nem, már lestoppoltam. Te vidd csak a zöld napsütésest.
– De az messziről csak egy paca.
– Közelről is.
– Na látod, akkor meg ne akard rám sózni. Ez a kép legalább érdekes. Dinamikus.
– Nagyon szépek a kontrasztok.
– Remekül játszott a színekkel. Éppen csak egy árnyalattal sötétebb.
– Igazi mestermunka! Közelről katyvasz és káosz, de ha eltávolodsz, összeáll.
– Valóságos isteni metafora.
– Egyébként tényleg!
– Elnézve a képeket, azt gondolná az ember, ilyet bárki tud festeni. Beszínezed pirosra, rajzolsz rá négy vonalat, és akkor Műterem naplementében. De amikor ezt látod, rájössz, hogy hiába próbálkoznál. Ez az igazi művészet!
– Vajon mire gondolt festés közben? Első látásra, ugyanaz sokszor lefestve, impresszionista műnek tűnik. Ugyanakkor valahol mégis elvont.
– Szabadfestészet…
– Hehe, találó. Mindenestre biztos nem volt könnyű dolga. Közelről úgy lefesteni, hogy csak távolról látszódjon igazán.
– Szerintem addigra már annyiszor festette ugyanazt, hogy simán tudta csukott szemmel is. Nem is kellett a színeket sem néznie.
– Szerintem nem is nézte.
– Ott a pont. De attól ez még ritka jól sikerült. Tipikusan az a mű, hogy elsőre „ez mi a szar”, aztán mikor kicsit jobban megnézed…
– Vagy messzebbről…
– Jól van, de érted, na!
– Persze-persze. De amúgy tudod mire gondolok most?
– Na?
– Szerintem véletlen.
– Mi?
– A kép.
– Hogy? Csuklott egyet, azt hopp, Műterem?
– Nem. De véletlen sikerült jól. Festett, azt pont makkja volt, és ilyen jó lett.
– Tudod mire gondolok most?
– Na?
– Szerintem igazad van.

Fehér Enikő:

Műteremtés
avagy az önmagába zárt művész

Milyen erő kényszeríti az embert, hogy újra és újra megörökítse ugyanazt? A félelem? Az őrület? Vagy valami kényszerbetegség? Bármiről is legyen szó, Váli Dezső képei gondolkodásra késztetik az embert.

A képek olyanok, mint egy bélyeggyűjtemény, vagy Andy Warhol fotónyomat. Külön-külön nem érnek semmit, de együtt nagyon intenzív hatást érnek el. És ha már az extravagáns művész került szóba, meg kell említenem, hogy Váli Dezső műterem-ábrázolásai is színvilágukkal lesznek különbözőek. Van itt éjjeli kép, napfelkeltében megörökített, depressziós időszak-lenyomat és boldog-gyanús állapot is. Mindegyik kép ugyanolyan, de más egy kicsit. Ha az ember kaleidoszkópba néz, hasonlót tapasztal. A művész pedig minden egyes aprócska változást igyekszik kényszeresen megörökíteni.

Váli Dezső önarcképeket fest. Még akkor is, ha képein csak a műterme látható. A műterem csak tükör hatalmas ablakaival, ami őt tükrözi vissza. Ezzel pedig azt üzeni nekem, mint minden ember: ismerj meg jobban, figyelj rám, legalább addig, míg az életemet nézed vászonra festve.

Tihanyi Zsolt

Mű-teremtés

Vannak művészek, akik életükkel és művészetükkel (életművészetükkel) egy engedélyezett emberkísérlet végrehajtói és alanyai egyben. A feltaláló Edison szerint, minden kísérletnek van értelme, a sikerteleneknek is. Némelyik egyenesen díjat nyer: Nobelt, Ignobelt, Darwint ... A művész kísérletei, amit közmegegyezéssel alkotásnak nevezünk, művet hoznak létre.

Szabadalmaztathatót vagy valami másodlatot. Bármennyire is zárkózik be elefántcsont torony mű-termébe, a világ része marad az alkotó. Olyan világé, amit átjár a vándorlás törvénye: ami él, az vándorol. Aki alkot úton van, műve legfeljebb útjelző az arra járónak. Kereszt a homokban vagy piramis. Esetleg morzsák kenyérből, üvegcserépből, igazgyöngyből. A többi utazó ízlése-szüksége szerint válogat. Kinek a mű kell, kinek igazi, a bölcsebbeknek a mutatott irány.

Közben a művész már messze jár, mert Ő is addig él, amíg halad. Ha ellenszegül ennek, mű-vész kerekedik, mesterkélt avagy mű-teremtéssel. Mint a megtagadás vonalzóval húzott keresztje.

Szabó Lilla

Menekülés a művészetbe
(Műterem, csak egy ágy)

Senki sem tudhatja pontosan, hogy amikor a festő megfest egy képet, akkor valójában mire is gondol. Csak találgatni tudunk. A Műterem, csak egy ágy című festmény vegyes érzelmeket kelthet az emberben. Az üres szobában álló ágyról eszembe jut, hogy talán a festő magányosnak érezte magát. Talán ez egy metafora. Az ágy jelentheti magát a festőt, az üres szoba pedig a világot. Ha egy másik szemszögből vizsgáljuk a műalkotást, találunk benne valami megnyugtatót. Elképzelhető, hogy aki ezt a képet festette, a műtermében érezte csak igazán jól magát. Talán ott lelt nyugalomra, a saját alkotásai között. Talán azon az ágyon ülve kapott ihletet egy olyan mű megfestésére, ami később nagyobb ismertséget hozott számára. Talán az ágy egy számára fontos személyé lehetett, akit már elveszített és csak ez maradt emlékként. Talán metafora, talán nyugalmat jelent, vagy talán itt kapott ihletet, talán az ágy sokat jelent a festőnek, de talán, ez a kép egy „gyakorlás” volt egy jobb elkészítéséhez, de az is lehet, hogy csak egy festmény. És semmi több.