– Egy ekkora épületben magányosan. Nem fél?
– Néha  – feleli Ancilla nővér. – Egyszer betörőktől, de végül nem lett baj. Vagy zajoktól.

– Csalódás, hogy nem lettek többen?
– Nem lett volna szabad egyedül hazajönnöm Nonnbergből.
 
– Azóta eltelt két évtized...
– Talán keveset imádkoztam. Vagy nem tudok úgy bánni az emberekkel, ahogyan kellene. De egyedül csak egy szent vagy egy zseni képes megszervezni egy kolostort...
 
– A ház azért működik.
– Rengeteg a vendég. Betegek jönnek, vagy akik szeretnének kicsit elvonulni a világtól, hogy tisztába jöjjenek magukkal.
 
– Azt hallottam, még ateista is akadt köztük, vagy más vallású, például zsidó.
– Sohasem kérdeztem senkinek a vallását. Amúgy a zsidókat kifejezetten szereti a rendünk, hiszen ők az eleink: Jézus is zsidó volt. Olvassuk a könyveiket, melyek rengeteg tanulsággal szolgálnak.
 
– A lectio, meditatio, oratio, azaz az olvasás, meditáció, imádság hármas még mindig a rend egyik jellemzője?
– Ha nem is ennyire pontosan, tény, sokszor az olvasmányélményekből indul a meditáció, mely imádkozásba megy át. De már tágabbak a határok, talán mert kevesen vagyunk a rendben.
 
– Egyáltalán szükség van a 21. században szerzetesekre, apácákra?
– Egyre inkább! Hiszen ők olyan emberek, akik Istenért, s ezáltal az emberekért élnek.
 
– A tanító, gyógyító, ápoló rendek, vagy amelyek a szegények gondozását vállalták fel. De a szemlélődő apácák?
– A mi feladatunk nem látványos, ám a legfontosabb: az imádkozás.
 
– Mit jelent az imádság egy apácának?
– Kapcsolatot Istennel. Méghozzá kétoldalú kapcsolatot. Sőt, elsősorban ő szól hozzám: biztat, válaszol a kérdéseimre.
 
– Bármi jóba kezdesz, először kérd hozzá Isten segítségét...
– ...mondta Szent Benedek.
 
– Úgy tudom, ez az egyik hitvallása.
– Fontos, életbevágóan szükséges gondolat: az ember sokszor nem is tudja, milyen segítséget kap majd. S nem mellékesen: ő a névadónk.
 
– A rendet a 16. században feloszlatták. Hogyan talált rá egy ifjú tanítónő a hatvanas évek kommunista Magyarországán?
– Keresztény nevelést kaptunk, gyerekként cserkészéletet éltünk, még ha illegálisan is. Volt egy társaság, Szunyogh atyához jártunk szentmisére, Csizmadia atyával kirándulni, táborozni. Rengeteget kaptam tőlük, megtanultam vagy ötszáz népdalt, magyarságra neveltek, hogy tenni kell a nemzetért.
 
– És hogyan kerültek képbe a szemlélődő apácák?
– Papíron egy régi bencés csapathoz tartoztunk.
 
– És miért pont Nonnberg?
– Olvastam a von Trapp-család történetét, mely ott játszódik.
 
– A muzsika hangja volt az ötletadó?!
– A musical nem tetszett... Viszont a közösség vonzott.
 
– Először mégis egy burgenlandi zárdába kopogtatott be.
– Kíváncsi voltam, érdekelt, hátha az jobban megfelel.
 
– Milyen rend volt?
– Talán ciszter. Kedvesen fogadtak, akárcsak Nonnbergben.
 
– Mégis otthagyta őket.
– Amikor beléptem, megmondtam az apátnővérnek, ha lehet, haza akarok jönni, s újraalapítani a rendünket.
 
– Jó memóriája volt...
– Addigra már meghalt... De továbbadta az utódjának. Ahogy aztán ő is.
 
– Disszidált, pedig nagyon ragaszkodott az országhoz.
– Anyámnak és a bátyámnak nehezebb volt elfogadni.
 
– Ők hívták Tücsöknek?
– Anyám nevezett el, mert állandóan járt a szám... A bátyám ma is sokszor így hív.
 
– Nem Erzsébetnek?
– A hivatalos iratokon ez szerepel. Amúgy nagyon szeretem.
 
– Mégis Ancilla lett.
– Nálunk a vezető nevezi el az új nővért. Meglepődtem, mert a saját nevét adta.
 
– Kitüntetés?
– Szeretett. Én is a társaimat.
 
– Kilencvenben mégis gyorsan összecsomagolt.
– Nem tartott sokáig... Könyveket hoztam és a rendruhámat.
 
– És nekiállt helyet keresni a majdani rendháznak.
– Először egy régi, kis falusi templomra gondoltam, de rájöttem, hogy hideg lenne. Aztán ráakadtam Bélapátfalvára, a ciszter templom mellett a téesz még területet is adott.

– Mégis Somogyban kötött ki.
– Erdősíteni kellett volna. Ezután írtam egy cikket az Új Emberbe, hogy egy apácarend letelepedne. Egy atya ajánlotta Bárdudvarnokot. Öreg plébánia állt itt, s elég nagy terület. Azt hittem, szükség lesz rá...

– Gyönyörű az épület.
– Lappföldi fenyő. Anyám látott egy hirdetést, ahol házépítéshez ajánlották. Vagy szállodának. Ebből gondoltam, akkor kolostornak sem lenne rossz...
 
– Csak egyedül fenntartani...
– Szerencsére nincs rá szabály, hogy nem dolgozhatunk... S ha lett is volna: tágítani kell a határokat. Minden tekintetben. Ezért is jönnek hozzánk. Sokan, sokfélék. Volt itt cigánytalálkozó is. Két fiú akkorát táncolt...
 
– Zenéltek is?!
– Miért ne?
 
– A zárda falai között nem tilos?
– Még fütyülni is szoktam...
 
– És tévézni?
– A munkatársam nézi otthon, s elmeséli az egyházi műsorokat.
 
– Nem hiányzik?
– Inkább elképzelem. És olvasok. Főleg verseket.
 
– A kedvenc?
– Most magyar Mária-verseket tanulok séta közben.
 
– Világiak?
– Ady, József Attila, Rilke...
 
– Elég más irány.
– Minden vers Istenről szól. Sokszor a költők sem tudják.
 
– Taníthatta volna őket.
– Eleinte hiányzott. Ezért adtam furulyaórákat a nővéreknek.
 
– Valahogy mindig visszatérünk Salzburg mellé.
– Nélkülük nem lennék itt, s az oblaták rengeteget támogattak a közelmúltig. Ha ők nincsenek, a kolostor sem állna.
 
– Ahogyan egy elhivatott nővér nélkül sem... Mi lesz, ha már nem bírja?
– Lehet, hogy be kell zárni... Majd meglátjuk. Ez az Úristen döntése...