2017.11.                html-2017/decline.htm         C.16933 - 934

Rakovszky Zsuzsa : Decline and Fall

Eltűnnek majd, el fognak tűnni végképp 
az alkotmányjogi vagy hadtörténeti 
fogalmakról elnevezett mozik 
és cigaretták. El a vízművek, az ÉPGÉP, 
a takarékos életvitel előnyeit 
reklámozó gyufásdobozok. Rendre-sorra el 
a vendéglátóipari vállalat 
kerületi üzemegységei, a csorba 
kávéscsészék, el a csővázas műanyag
ülőkés gnóm hokkedlik, az állott szénsavas 
üdítőitalok, naranccsal, napkoronggal 
címkéjükön – akárha egyenlítői Nap 
aszalta volna őket egyenletes fakóra, 
a ragacsos műmárvány asztalok. Mint a hó a 
hűvösebb mikroklímán, foltokban megmarad 
itt-ott, egy darabig, de mintha föld nyelte volna 
el és nem az idő, áznak, lemállanak 
az ünnepelve gyászolt vagy épp légből kapott 
évfordulók, gyerek-, nő-, országos sportnapok 
plakátjai, kiüt a rongyolt felhám alól a 
korábbi réteg, a virágos ág, galamb, 
számjegy alól a szűzi arcélű lányalak 
(ellenpont s kárpótlás gyanánt Playboy-nyuszik dús 
keble az antik ing foszlányai alatt) 
eloszlik, és el a parancsuralmi klasszicizmus 
egyéb termékei, koszos vasúti váró-
termek, vidéki kultúrotthonok faláról 
a pattogzó monstrum freskók, a foghíjas 
mozaikok, ahol kantátát kardalolva, 
aratva vagy golyóscsapágy-szerelve látható 
a megváltását a munka s a kulturált szabad-
idő jegyében elnyert, derült emberiség. Nem 
jött össze a több millió fehéregérrel 
végzett kísérlet, amit vasbetonnak 
éltünk, mint luftballon, egyetlen csattanással 
ezer darabra megy, vagy hosszas lángban olvad 
széjjel, zsugorodik görbedve – semmi másban 
ugyan, de legalább az elmúlásban 
rokon – tudomisén – Rómával, Babilonnal. 
Tömegtermék tükröm, arcfrissítő zselés 
tégelyem, görbe bögrém nem kerül múzeumba, 
vasárnapi családot okítandó, sem én, 
prezervált részeim keskeny hegedűtokba 
zárva légmentesen vagy sötét háncsba csavarva 
– festett frufru, golyószem –, sem az új nemzedék 
erkölcseit vigyázni nem kerül föl a falra 
megszólalásig hű arcmásom, sőt a falnak, 
a házgyári elemnek se marad híre-hamva, 
a testvérvárosok nevéről elkeresztelt 
holdbéli szürke csirkekeltetőknek, hol a kocka-
házak kétévesen kétszerte vedlettebbek, 
mint a városmag túltáplált barokkja. 
Pár elfeketedett-zöldült óriási torta-
szeletnek – századfordulós középületnek 
egy s mást még van esélye átvészelni, de már a 
nyelv ornamentális használatára
épült falragaszok és embernyi transzparensek 
lefonnyadtak róluk, rojttá romlik a keshedt 
kókuszszőnyeg, a sárgán tengődő vizipálma 
kiszárad a teremből, ahol kiskosztümös, nett 
tanácsi dolgozónő iktat, oktat vagy esket, 
a helyiségek, ahol születve, halva, válva 
előadódtunk – csak míg élünk, akik élték 
őket, csak addig élnek, az emlékezet érték-
közömbös mézében mumifikálva.