– Egyes számítások szerint a Donhoz vezényelt magyar királyi 2. honvéd hadsereg több mint százezer katonája halt hősi halált vagy esett fogságba 1943 januárjában, két hét leforgása alatt. Valóban elmondhatjuk, hogy odaveszett a kétszázezer fős magyar 2. hadsereg csaknem fele?
– Mintegy 198 ezren voltak ’43 januárjában a magyar 2. hadsereg kötelékében a fronton, közülük 42 ezren tűntek el és haltak meg, 28 ezren tértek haza sebesülten és mintegy 26 ezren kerültek a korabeli szovjet híradások szerint hadifogságba – többségük soha nem térhetett vissza Magyarországra. Ha azt vesszük figyelembe, hogy 1942 áprilisa és 1943 márciusa között az utánpótlással, a kiegészítéssel, a váltással együtt több mint 250 ezer ember fordult meg ennél a hadseregnél, akkor sem mondhatjuk ki, hogy a véres veszteség ötven százalékos volt. Mintegy 42 ezer halott és eltűnt katonáról beszélhetünk, ami nagyon súlyos veszteség, de – hála Istennek – nem százezres nagyságrendű.
 

– Hogyan kerültek magyar katonák az orosz hadszíntérre? Miért érezhették úgy országunk vezetői, hogy engedniük kell a németek erre vonatkozó követelésnek?
– A németek Moszkva előtti vereségével 1941 decemberében fölértékelődött minden kisebb fegyvertárs-ország katonai potenciálja és gazdasági ereje, így a teljes magyar haderő bevetését követelték. Ekkor Magyarországnak nem volt semmiféle gazdasági, politikai vagy katonai ereje arra, hogy egy ilyen német „kívánságot” visszautasítson. Komoly alkudozások zajlottak Wilhelm Keitel tábornagy és Szombathelyi Ferenc, a Honvéd Vezérkar főnöke között ebben a kérdésben; végül mintegy 200 ezer főben meghatározott magyar hadsereg, kilenc gyalogdandár – 1942 februárjától könnyű hadosztály néven –, egy rögtönzött páncéloshadosztály és egy repülőcsoport indult a keleti hadműveleti területekre áprilisban. Egy nagyon lényeges dolgot nem szabad elfelejteni, mégpedig azt, hogy 1941-ig hazánk elveszett területeinek megközelítőleg 50 százalékát szerezte vissza, aktív német és olasz támogatással: Felvidéket, Kárpátalját, Észak-Erdélyt, a keleti országrészeket és a Délvidéket. Ezzel erősen elkötelezetté váltunk mindkét ország irányában. Amikor elkezdődött a német-szovjet háború, sokan úgy gondolták, hogy a németek, nyugati hadjárataikhoz hasonlóan néhány hónap alatt „lerendezik” a Szovjetuniót, egy gyors villámháborúval egyeduralkodóvá válnak. Ott masíroztak a németek mellett a románok, a finnek, és a szlovákok is siettek jelezni csatlakozásukat. A magyar politikai és katonai vezetés egy része pedig úgy vélte, ha ebben a helyzetben Magyarország nem lép, akkor a várhatóan győztes háború után Németország újraosztja Európát – és ebben a helyzetben vajon a Szovjetunióval szemben semleges álláspontot képviselő Magyarországnak van nagyobb esélye megtartani a területeit, vagy a harcban fegyveres erővel résztvevő románok szerezhetik vissza a Magyarországhoz jutott területeket?

– Mi történhetett volna, ha Magyarország kivonja magát a Szovjetunió elleni harcból?
– Személy szerint úgy gondolom, hogy ha Magyarország semleges marad, nem úszta volna meg a német megszállást ’42-ben. Hozzáteszem: Szombathelyi Ferenc, amikor útnak indította a magyar 2. hadsereget, minden parancsnoknak kötelességévé tette, hogy takarékoskodjék a magyar vérrel. Abban is bíztak, hogy nem az első vonalban vetik be a magyar erőt, hanem – ahogyan korábban – megszállói feladatokat lát el az elfoglalt területeken, fenntartja a biztonságot, közbiztonságot, esetleg fellép a partizánokkal szemben, védi az út- és vasúthálózatot.

– Sokunknak még úgy tanították történelemórán, hogy nem megfelelő ruházatban, „papírtalpú bakancsban”, hiányos fegyverzettel küldték a magyar honvédeket a Don-kanyarba. Igaz ez?
– A magyar honvédséget a trianoni békekötések miatt 1938-ig nem lehetett fejleszteni sem fegyverzetében, sem felszerelésében – legfeljebb titokban –, de ami rendelkezésre állt ebben a kis országban, azt ez a hadsereg mind megkapta. Szabó Péter azt írja kiváló, Don-kanyar címmel megjelent monográfiájában, hogy az itthon maradottakat szinte „levetkőztették”, a rendelkezésre álló teljes felszerelés mintegy kétharmadát kapta meg a hadsereg. Hogy ezt nem lehetett összevetni a Wehrmachtéval vagy az Amerikai Egyesült Államok haderejével, az tény, de az is kijelenthető, hogy az akkori magyar viszonyoknak megfelelően, a lehető legjobban felszerelt magyar hadsereg ment ki a szovjet hadműveleti területekre. Feltételezem egyébként, hogy a mai amerikai haderő és a magyar honvédség összevetéséből ma sem mi jönnénk ki jobban…
Nem arról van tehát szó, hogy felelőtlenül, a fegyverzetet visszatartva odadobták a hadseregünket, a munkaszolgálatosokat a nagy orosz medvének. Ezen túl kéne már lépni 74 évvel az események után.
A hadsereg elindításakor egyébként a németek ígéretet tettek annak nehézfegyverzettel való ellátására, ezt jelentős részben be is tartották, ám – például – a páncélelhárításnak zsákmányanyagból adtak át fegyvert, amelyek minősége nem volt olyan, mint a német fegyvereké. Ráadásul ’41-42-ben még a Vörös Hadsereg sem volt úgy felszerelve, mint egy évvel később, amikor már nem csak T-34-esek voltak a szovjetek kezében, hanem amerikai fegyverek is.

– Jány Gusztáv hadseregparancsnok a harcok során minden körülmények között tartotta magát a parancshoz, nem engedélyezte a visszavonulást. Lett volna lehetősége arra, hogy ezt idejében elrendelje annak érdekében, hogy kisebb legyen a magyar veszteség?
– Nem volt abban a helyzetben Jány Gusztáv, hogy maga hozzon döntést, nem ő volt az illetékes parancsnok. Ebben a fegyvertársi-szövetségesi rendszerben vívott háborúban Weichs vezérezredes volt az illetékes, ha pedig Jány az ő parancsával szembefordul, az függelemsértés. Hitler ráadásul 1942 decemberében levélben fordult a kormányzóhoz, melyben a végsőkig való kitartást kérte, és ennek szellemében küldött Szombathelyi is utasítást Jánynak a frontra.
 

Weichsnek is Hitler engedélye kellett Berlinből ahhoz, hogy bevethessék a Cramer-hadtestet. A több száz kilométeres arcvonalon ez volt az egyetlen német tartalék, ezért késlekedtek a bevetésével… A hadtest azonnali bevetése egyébként valószínűleg segíthetett volna a magyar 2. hadseregen, ahogy az ott lévő német, román, vagy olasz erők esetében is megtehette volna.
1943 januárjának végén, jelentős veszteségeik után aztán a németek hozzájárultak a visszavonuláshoz. A visszavonulás során pedig a magyar sereg újabb ezreket veszített el, szálláslehetőség híján, olyan körülmények között, ahol – amint Lajtos Árpád vezérkari százados fogalmazott – mínusz 20 fok után már nincs jelentősége, hogy -25, -32 vagy -42 fok a hőmérséklet, „mert úgyis letörik a füled”.
 

– A Donnál odaveszett honvédek végső soron hatalmi játszmák áldozatai, kötelességüket teljesítő katonák voltak, vagy a magyar nemzet hősei – mit mond a történész?
– Úgy gondolom, hogy ők mind kötelességüket teljesítő, a magyar nemzeti emlékezetben megőrzendő honvédek – és munkaszolgálatosok voltak. Fontos ugyanis megjegyezni, hogy a magyar királyi Honvédségben a munkaszolgálatosok külön hadrendi alakulatot képeztek, fegyver nélküli katonai szolgálatot teljesítettek. Egyébként 1942 augusztusában a hídfőcsaták során volt példa arra is, hogy a munkaszolgálatos alakulat elesett katonák fegyvereit megragadva harcolt a szovjet csapatokkal szemben.
Tehát ezek az munkaszolgálatosok, ugyanúgy, mint a fegyverrel harcoló magyarok vagy magyarországi németek, románok, horvátok, zsidók, szerbek – akik közül sokan lehet, hogy nem is beszéltek magyarul – ugyanúgy áldozatok, ugyanúgy a magyar nemzet veszteségei, akiknek az emlékét közösen kell megőriznünk.