2017.10.05.    naplojegyzetek // html-2017/hegedus-megnyitobeszed-2017-10-05.htm       C.16844 - 846

Hegedűs Gyöngyi

kiállításmegnyitó a Duna palotában

Fehér falak közt nőttem fel. A templom, mely eszmélődésemtől fogva nevelt, igen puritán volt. Egy sváb parasztház leválasztott első fele, amire tornyot húztak.

Amikor legutóbb a katolikus Váli Dezső festőművész mondataiból amolyan reformációs lelkigyakorlatként verset írtam, talán ezért így álltak bolygópályára a mondatok:

Mondom, mi marad.
Az örök dilemma: ég nélkül.
A szemközti fal fehérsége
a kép, amit néznék.
A velünk született szabály,
ellensúlyok se kellenek.
Papíron tervezni én ilyet nem tudok.
Minden csomópontja tiszta szerkezet.

Fehér falak közül jön a négy művésznő is. A pasaréti református templom fehér falai közül.

Mire fel hát, ezek a rajzolt, égetett, szőtt, festett képek, ábrázolások?

Gerd Theissen protestáns újszövetség professzor írja legújabb katekizmusában:

Isten ábrázolhatatlansága kétszeresen is szimbólum:

Az embernek szabadnak kell lennie minden alkotásától, amit maga alkotott.

Alkotását Istennel nem tévesztheti össze.

De Istennek is szabadnak kell lennie mindattól, amit az ember gondol róla. Az ember emberi elgondolásait Istennel nem tévesztheti össze.

Isten nem látható képben,

hanem hallható a szóban.

Melyek hát a legitim isten-képek?

Minden elképzelés és gondolat, mely

azt mutatja fel, hogy ő megismerhetetlen.

Megismerhetetlen az ember is, mint Isten képmása.

Az emberekről sem alkothatsz képet, mely végérvényes.

Nincs végérvényes kép itt körülöttünk.

Képek vannak, mint legmélyebb emlékeink.

Képek, mint királyi út magunkhoz. Képek, mint álmok.

A bibliai elhívás történetek közül engem legmélyebben megérintő Sámuelé.

Sámuel ott aludt, ahol az Úr ládáját őrizték. Még nincs meg Salamon temploma. Még nincs Szentek Szentje. De lám, Isten megépíti azt Sámuel álmában.

Amikor a nevét hallja az éjszakában, nem gondol mást, minthogy az az ébrenlét maga. S talán tényleg, minden álmunk értelme az ébredés. Odamegy Élihez, hogy szólította-e. Éli visszaküldi az ágyába. Amikor Gyökössy Endre egyszer erről prédikált, azt mondta: mert mi történt, testvéreim? Akit az Úr felébresztett, azt aludni küldte a pap. Sokat forgattam magamban ezt, amióta gimnazista koromban hallottam. Mostanra odáig jutottam, hogy Éli, aki tudta már, hogy az ébrenlétben nincs ott az Úr, mert abban az időben ritkaság volt az Úr igéje, nem volt gyakran látomás, ám még volt emléke arról, amikor nem így volt, nem, nem egyszerűen aludni küldte Sámuelt, hanem visszaküldte az álmához, amelyben szólította őt az Úr.

A négy művésznő annyit tesz, hogy visszatér oda, ahol szólítja őket az Úr.

Minket pedig nem egyszerűen arra hívnak, hogy az ő elhívás-képeiket nézzük, hanem, hogy ezeken keresztül eljussunk oda, ahol minket szólít az Úr.

Amikor beléptem ide kedd este, hogy megnézzem előre a kiállítás anyagát, a sötét, esős időből egy olyan tanösvényen találtam magam, mely lombmagasságban vezet végig.

A színek, a formák: lélegző felület voltak.

És ezen a tanösvényen mentünk végig.

Közülük van, aki, mint Láng-Miticzky Katalin és Somodi Ildikó, belenőtt ebbe a hitbe, ám az anyaghoz való megtérését, hogy kárpitokat sző, harcolta meg újra. S volt Gaál Éva, és M. Kiss Katalin, aki a grafika és kerámia anyag-állandóságát hozta, de felnőttkori megtérésélmény formálta újra motívumaikat.

Gaál Éva rajzait nézve, bár nem gyerekeknek szánt rajzokat látok, de mégis olyan grafikákat, melyek olyanok, mintha ezeken nőttem volna fel, akkor is, ha éppen akkor látom először a képeket. Ismét középre állítja bennem a gyermeket, akire Jézus rámutat. Mintha tudnék úgy nézni, azzal a frissességgel a megjelenített igére, mintha most először nyiladozna az értelmem.

M. Kiss Katalin magára a lélegző felületre írja rá a bibliai igéket. Avar kori falevelek ezek, a hit honfoglalás kori leletei. S felhívja arra is számomra a figyelmet, hogy, bár ahogy felnövekszünk, először a képek hatnak ránk, aztán az írás, azonban hitünk szerint a képek is az Igéből lettek, a kimondott legyenből. S kell-e nagyobb hitbeli bizonyosság a feltámadásban, mint annak megvallása részéről, hogy megújulást munkáiba, az új irány megtalálását, megtérése után, a fasori kolumbárium fedőlapjainak elkészítése jelentette.

Somodi Ildikó munkáit nézve, mintha minden idegrostunk látóideggé válna. Mintha nem szőne mást, mint a meghasadt kárpit középen anyagtalan matériáját. Mintha réseket szőne folytonossághiány nélkül.

Láng-Miticzky Katalin triptichonja előtt állok itt. Ahogy visszanéztem rá búcsúzóul kedden, mintha három angyalt láttam volna ebben a megvilágításban. 1500 munkaóra van ebben a triptichonban.

Az ég, a föld, és a meghasadt kárpit szinaptikus rése, melyen folyamatosan árad az ingerület.

Csíkszentmihályi ír a flow-élményről. Amikor úgy csinálunk valamit, hogy megszűnik az idő érzékelése. Egy teljesen másik jelenlét. Fordíthatjuk áramlásnak, de a legjobb szó rá talán a vitetés. A mindazonáltal ne úgy legyen, hanem ahogy ellenáramoltatása.

S talán az, ahol vagy ahogy ekkor vagyunk, mikor így szólíttatunk, legyen az álom, vagy ébrenlét, a meghasadt kárpiton túl, a szentek szentje.

Mert nem eredetinek kell lenni, hanem Eredetnek. Megszabadulva a mindig újat mondás kényszerzubbonyától is. Hisz mid van, amit ne kaptál volna?

S az Eredet nincs messzebb ma tőlünk, mint a világ felvettetésekor.

S a meghasadt kárpit előtt állva, kell-e egyáltalán megnyitni még bármit?

S lehetünk-e egyszerű műélvezők? Sokszor azt gondolom, ha ma Krisztus az irgalmas samaritánus példázatát mondaná, a pap, a lévita mellé, akik elmentek a szenvedő ember mellett, még harmadiknak odatenné a műélvezőt. Aki passzióból nézi, amit más passióból alkot.

Négy asszonyi passiótörténet. Az őszi lombok tanösvényein. Az elengedéssel megragadás egy időben létező élményével.

Mondom, mi marad.
Az örök dilemma: ég nélkül.
Fiamat hívják
csendben, a terem sarkából.
Három nap vele.
A biztos pusztulástól mentettem meg,
ha nem is feltétlen az életre. 

Mondom, mi marad.
Örök dilemma: ég nélkül.
Választhat tőlem egy képet.
Majdnem az összesből.