Rakovszky Zsuzsa: Helytörténet

Emlékszem, ebben a házban lakott,
ezen a lépcsőn kopogott a botja,
erre vonult el a nyugalmazott
tábornok hibbant özvegye naponta,
szoknyáján macskaszőr, némán mozgó, aszott

ajkán rúzs és szitok. Emitt a lírai
lelkű fogorvos – a várószobában
maga festette tájképek tucatjai.
Amott a pék, aki szerelmi bánatában
öngyilkos lett. És még ki tudja, ki:

egy gyarmatáru-nagykereskedő?
Egy órás pártában maradt leánya?
Egy könyvelő és betegeskedő
kibírhatatlan anyja? És még ki tudja, hány a
sokból, akit benyelt a láp idő:

Kötélverők, rézöntők, bábsütők,
házat vettek, vagy szőlőt, ölre mentek,
pert indítottak, egyszer tűz ütött
ki, másszor a pestis jött, eltemettek
két-három feleséget, nyolc gyerekből ötöt…

Rossz év a borra: fagy, gyér napsütés.
Szekeret rángattak ki őszi sárból.
Egymás szívének szegezték a kést,
cseresznyét árultak fonott kosárból…
Kevés öröm, több gond, sok rettegés.

Kampóról függő fél disznón legyek.
Egy ágyban szültek, haltak – váladék, vér.
Jég verte a sötét szőlőhegyet.
Borogatást cseréltek gyertyafénynél,
ecettel tisztítottak pecsétes szőnyeget.

Szennyvíz és csillagfény, kútban halott
magzat, a házak közt földek sötétje.
A tél, mikor a térig jöttek a farkasok…
A tűz, mikor megolvadt a nagyharangok érce…
Lement a búza ára, vérszínre vált a Hold…

Szeles tavaszt aszályos nyár követ.
Minden valaminek a folytatása.
A név kitart: névtáblák, sírkövek…
Az újszülött halott ükanyja képe mása.
Kevés jóindulat, sok gyűlölet.

A háztetőkre nap süt, jég kopog.
Csontok, törött cserépedény a mélyben,
az utcakő alatt. Őscápafog
nyoma a pestisoszlop mészkövében.
A háztetők fölött holt csillagok.