2017.02. html-2017/inforadio-2017-02.jpg // inforadio-2017-02.htm C.16340 // 16341- 347
InfoRádió, VD. interjú, Seres Gerda kérdez. 17 perc.
felv.: Godot Galéria kiállításmegyitó, 2017.02.14. este
adásba kerül: febr. 18. szombat és 19. vasárnap: 15:35 körül, a félórai hírek
után.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Csudaszép képek címmel nyílt kiállítás Váli Dezső munkáiból a Godot Galériában. A festőművész azt mondja: általában négy-öt ihletett napja van egy évben, mégis fontos, hogy minden nap fessen. Az általa rossznak tartott képeit darabokra fűrészeli, ha viszont valami jól sikerül, úgy érzi: sikerült megmutatni Isten köpenye szegélyét. Minden képét akkurátusan dokumentálja, s az interneten elérhetővé teszi, így az is elfordult már, hogy egy csalódott vásárlónak átfestette a hamis képet. A Bartók Béla úti megnyitó után Seres Gerda beszélgetett az alkotóval.
SG.:
Mi alapján állította össze a kiállítás képeit?
VD.:
Nem én állítottam, hanem szerencsésen rábíztam a galériára, mert tiszta a szemük és ismerik a helyiség karakterét.
SG.:
Ilyenkor mi a jó? Találni egy tematikát, vagy a képeknek esztétikailag, tehát ránézésre kell valamilyen harmóniában lenniük?
VD.:
Minden együtt. A tér ismeretében, ahhoz viszonyítva lehet egy, vagy két, vagy három hangvétel, amennyit elbír a tér. És persze, ezeket a képeket… ez egy külön szakma és külön művészet ezeket úgy egymás mellé tenni, hogy működjön. Olyannyira, hogy van, hogy nem a legjobb képeket kell kitenni, mert az mondja el azt, amit az a kiállítás abban az esetben el tud mondani.
SG.:
Mikor működik? Mit jelent az, hogy működik ebben az értelemben?
VD.:
A mesterem annakidején azt mondta – nagyon okos és nagyon jó mester volt, nem olyan nagyon jó festő -, hogy egy kiállítást három hónappal előtte kell elkezdeni megfesteni, hogy az egyetlen gondolat legyen. Ez marhaság az én fogalmaim szerint. Egyetlen mérce van, hogy a legjobb képeket kell összeszedni és abból kell egy kiállítást csinálni. De ebben a gondolatban az ül, hogy ha minden kép másról beszél, vagy túl sok, akkor az összemosódik. Ez olyan, mint az én honlapomon a napló, hogy ötsoros bejegyzések, és a tegnapit rég elfelejti az ember, mert egészen másról beszélek ma. Tehát akkor ül egy mondat, ha nagyon erős, de egyébként a következő kioltja a másikat, és ez képeknél is így van.
SG.:
Ezek az utóbbi egy-két évben készült képek, ha jól láttam...
VD.:
Olyannyira, hogy az utóbbi három-négy hónapban készült a legtöbb. Magam számára is váratlanul történt, ez egy egységes, és szerintem jó anyag. Én nem szeretek utolsó anyagot kiállítani, hanem a legjobbakat szeretném mindig összeválogatni, ami alkalmasint több év munkája… átlagban egy képet egy év alatt fejezek be. Szóval nálam ez nem is természetes. Most valami Isten áldása, hogy valami nagyon összejött. Úgy látszik, létezik ilyen, hogy az ember három hónapig tehetséges.
SG.:
Ehhez ilyen ihletet állapot kell?
VD.:
Az ihletre negyven évig azt mondtam, hogy az egy létező dolog, tapasztalom. Az egy évben négy nap, esetleg öt. A többi az munka, mezei munkanap ezért a négy napért, de annak létre kell jönnie, a többi háromszáz munkanapnak, hogy ez a négy nap létrejöjjön. Az ihlet nem egy lilagőzös dolog, akkor egész egyszerűen az embernek gyorsabb a gondolkodása. Én két színt egymás mellé tenni, hogy az elválasztó vonal az milyen karakterű legyen, mondjuk ötféleképpen tudok, egy ihletett pillanatban ez harminc. Ennyi, csak ennyi a különbség. Most ez a három hónap..., nagy lendületben voltam, nagyon nagy kedv... ez sem igaz, mindegy. Nagyon jól ment a munka egész egyszerűen, szégyellem, vagy nem, dicsekszem vele vagy nem, nagyon jól ment most a munka, nagyon benne vagyok.
SG.:
És a maradék háromszázhatvan napban mi ad erőt, vagy motivációt, hogy az ember mégis odaálljon és napi x órát fessen? Vagy ez így van, hogy van ilyen penzum?
VD.:
Olyannyira van, hogy hét óra öt perckor vagyok minden reggel a Lukács uszodában, úgy 10 óra után, ½ 11-kor elkezdek festeni. ½ 2-ig festek, akkor hív a feleségem ebédelni.
SG.:
Akkor is, ha gyatrán megy? Nincs olyan, hogy az ember azt mondja fél óra után, hogy ez gyötrelmes és ennek most semmi értelme? Mindig van…?
VD.:
Munka. Mezei munka. Nem foglalkozom az érzelmeimmel. Hogyha egy kalauznak rossz kedve van, vagy egy villamosvezetőnek, akkor is ugyanazt a munkát el kell végeznie. Az annyit jelent, hogy esetleg kevesebb eredménnyel dolgozom, de tudom, hogy erre szükség van. És még van egy bukfenc a történetben, hogy a rossz képekre, a sikertelen képekre, a félresikerült képekre nagyon oda kell figyelni, mert ott sokszor van egy új gondolat, amit az ember nem tud megoldani, de ebből az újat kihámozni, onnét esetleg tovább lépni lehet. Mint ahogy a véletlenre nagyon kell figyelni, mert a véletlen az egyetlen dolog, ami több mint én. És ha szerencsém van, akkor ezt be tudom fogadni, illetve az ő segítségével lépek tovább.
SG.:
Az új gondolat, az valami szép forma, vagy valami színösszeállítás? Mert azt mondta, hogy nem tartalomról beszél alapvetően a képeivel, vagy nem gondolatokról.
VD.:
Igen. Nekem nem illik elmondani, és nem is mondom meg, nekem csak a szín. Én a színekkel mondok csak valamit, vagy mindent avval mondok el, mondom elegánsabban. Volt régebben egy archívumom, mert mindenről van, az összes képemről kis kartotékfotó, fekete-fehér, egyszer észbe kaptam és kidobtam az egészet, mert semmit nem mondanak így a dolgaim. Ellentétben mondjuk egy Csontváry vagy Delft vagy Piero della Francesca-val, semmit nem mondanak.
SG.:
…a figuratív, az már más…
VD.:
Nem hogy figuratív, hanem a festésmód. Nem, az én képeimnek azt hiszem csak a színe, ami ha használhatok egy nagy szót: szívhez szóló. Az összes többi az járulék. Az kell, egy fogódzó, hogy téma, hogy ez egy műterem, egy szoba, ez a küszöb, a küszöb ahhoz, hogy a képbe be tudjon lépni. És hogyha megáll a küszöbnél, akkor semmit nem tud arról, ami utána következik.
SG.:
És ezt mindig érzi az ember, hogy egy kép jó-e? Vagy ön a sajátjáról?
VD.:
Nem lineáris ez sem, nincs egyértelmű válasz. Van, amikor elkezd viszketni az orrom töve, és az azt jelenti, hogy nagyon jó. És még avval is előfordul, hogy két hónap múlva rácsodálkozom, hogy ezen én mit szerettem?!. Van, amikor biztos vagyok benne, hogy jó, és mégse jó, de az ellenkezője is igaz. Nagyon egyedül van ilyenkor az ember és nem tévedhetetlen. Ennek nincs jelentősége. Itt most például egész egyszerűen a képválogatást rábíztam a Galériára. Idáig nem voltam ilyen engedékeny, korábban. De rájöttem, hogy így a jó.
SG.:
Miért? A tér ismerete miatt?
VD.:
Nem. Öregszem.
SG.:
Ez mit jelent? Döntsön más?
VD.:
Igen, igen. Ez egy nagyon nehéz szellemi munka és egyébként a teret nem ismertem, és az azért 50%. Hogy ebbe a térbe mennyi és mi fér. Például, hogy ez egyetlen tér, ez azt jelenti, hogy itt körbe fognak sétálni. Ez befogadás-technika. Ezt ők biztosan tudják.
SG.:
Azt mondja, hogy nincs jelentősége, hogy egy képét szépnek találja, vagy máskor kevésbé jónak, de mégiscsak van, ha…
VD.:
Nem jelentősége nincs, hanem azt mondom, hogy bizonytalan vagyok, hogy tévedek, sokat tévedek.
SG.:
De akkor miért választja azt a drasztikus megoldást, hogy mégis szelektálja, rostálja a képeit, és egy részét megsemmisíti. Vagy ez ma már nem jellemző?
VD.:
Jogos a kérdés. Dehogynem. A valaha festett 2000 képemből most 1008-nál tartok, amit fölfűrészeltem, tehát a felénél. Van, ami egy idő után világos, hogy ez rossz. Van selejt, létezik. Nekem nagyon sok a selejtem. Becsületesen dolgozom minden nap, amennyire lehet.
SG.:
De nincs olyan, hogy megbánja? Eszébe jut, hogy volt régen egy olyan képem, ami így nézett ki…
VD.:
De, ilyen is van. Egyszer a kidobott képeimnek elfelejtettem a diapozitívjeit kidobni, és azokat egy év után megnéztem, hogy na, akkor itt a kontroll. A 105 kidobott képből kettőnél nagyon szívtam a fogamat. Azt mondtam, hogy a selejtezésnek nagyon jó aránya. Nagyon jó a selejtrátám, minden rendben van.
SG.:
Kikéri olykor valaki véleményét?
VD.:
Nem, nem. Egész más rétegben… most, mint egy kislány, úgy bele vagyok szeretve egy kész képembe, ami valószínűleg nem jó kép. Most terhes, hogy itt vagyok a kiállításon, terhes, hogy magával beszélek, terhes, hogy valamit kell csinálni, mert az a kép jár a fejemben, ami azt hiszem kész van, és azt hiszem, hogy rettenetesen… nem jó, hanem fontos nekem, hogy valamit itt nagyon elmondtam. Nem biztos, hogy ez valaha másnak átjön, ez egy ritka helyzet.
SG.:
Egyébként kötődik érzelmileg a képekhez?
VD.:
Igen, igen, de fegyelmeztem magam már évtizedekkel ezelőtt, hogy ez olyan, mint egy mosógép. Hogyha nem dugják be a konnektorba, akkor semmi értelme nincsen. A képeknek mozogni kell, kint kell lenni, nem otthon a raktárban, hogy majd a halálom után elkezdik leporolni.
SG.:
De nagyon pontosan számon tartja, hogy hol van kint.
VD.:
Nagyon pontosan, de ez alkat kérdése. Mindent tudok minden képemről. Az adatbázisom a képek ügyében vagy 50.000 adat, (nevet) minden megvan. Ez játék. Illetve elegánsabban azt szoktam mondani, hogy ez a munkaköri leírásomban benne van, hogy a képek elérhetőek legyenek, bele legyenek fonva - bocsánat - a magyar kultúrába. Ettől nem értékesebbek, de ami kell belőlük, az megvan. Nem vagyok hamisítható például, mert minden olyan módon…
SG.:
Azért próbálkoznak, látom a honlapon…
VD.:
Van, igen van, van, nagyon aranyosak, nagyon, nagyon… van olyan, hogy visszacseréltem, mert annyira tetszett egy kép. Olyan is volt, hogy egy jó szándékú ember vette meg és fájdalmas volt neki, hát megfestettem neki, befejeztem, csináltam belőle neki egy képet.
SG.:
Ezek visszajutnak? Előfordul, hogy felhívják, és azt mondják, hogy vettem egy képet, de egy kicsit gyanús, vagy egy galéria telefonál?
VD.:
Persze. A Bizományi áruházból telefonálnak, hogy lennék szíves bejönni, mert el akarnak nekik adni egy Váli-képet; azonosítanám. Mondtam, hogy fordítsák meg, nézzék meg a hátát, ott az opuszszám, és nézzék meg az interneten a képet. Kinagyítható, mit tudom én, méteresre, 4MB-os, nyomdai minőségű fotó van minden képről.
SG.:
Ez mikortól lett a munkaköri leírás része?
VD.:
Ilyen alkat vagyok. 10 éves koromban volt 11 térképem, és csináltam belőle egy katalógust. Játék, alkati dolog, olyan németes, szokták rá mondani. Szeretem a rendet. Szerintem ez bizonyos irányú élettehetségtelenség jele. Hogy akkor érzem magam biztosan, ha minden rendben van körülöttem. Egyszer nem találtam meg..., mit nem találtam meg? …a derékszíjamat, mert nem hordok, de mégis kellett valami miatt. És nem volt a helyén. Mindent átnéztem, akkor ez black out..., 20 cm-rel volt arrébb.
SG.:
A műterem is így néz ki? Tehát ilyen precíz, pontosan rendezett…
VD.:
Így, így.
SG.:
… nem koszos rongyokkal, festékes rongyokkal?
VD.:
Koszos rongyok is vannak, de halálosan pontos helye mindennek, megtalálom. Egész egyszerűen, amint elkezdek dolgozni, semmi ilyen problémám nincsen. Odanyúlok a kisharapófogóhoz, az biztosan ott van. Ez technikai háttér. Ezt egy jó villamosvezető is így csinálja. Ez nem dicséret. Ez részben fegyelem, és részben csakugyan alkat.
SG.:
Ez a kiállítás most a műterem-tematikában szerveződik. Az utóbbi időben ezek szerint ilyeneket fest csak?
VD.:
Az utóbbi 30 évben. Erre azt szoktam mondani, hogy azóta semmi nem jut eszembe.
SG.:
Volt a zsidó temető sorozat, nyilván más is beszivárog…
VD.:
…az előtte volt 3 évig. Ezt sem lehet, nem szabad elmondani, de annyira nem érdekel a téma, annyira csak egy küszöb... És itt megtaláltam egy olyan formarendszert és egy olyan eszközrendszert, ami nekem ürügy arra, hogy jó színeket keressek egymás mellé. Nekem ez a munka, színeket megtalálni, és ebben is győzök egyébként, amikor sikerül. Csak ez által.
SG.:
Nincs olyan, hogy egy téma kicsikét kimerül, hogy azt érzi, hogy most érdemes lenne berakni még egy széket? Vagy ugye látni egy-egy apró puritán elemét a műteremnek a képeken.
VD.:
Ez kétirányú kérdés. Az egyik, hogy azért mindig elgondolkodom rajta, hogy ez egy veszélyes helyzet; hát igyekszem józanul, objektíven kontrolálni magam, hogy nem ismétlem-e magam. Tehát hogy nem fáradnak-e el a képek. Úgy tapasztalom, hogy az évente festett 50-60 képből minden évben három igazán jó. Ez nem változik. Így azt mondom, hogy nem romlik egyenlőre a mezőny. A többi pedig becsületes, megfelelő kép, három, a nagyon jó. Tehát nem elhitetem magammal, hanem csakugyan így van, hogy egyelőre a témával nincsen bajom. Hogy valamit keresni..., témát időnként keresek. Egyszer, pár éve betettem a képbe egy állólámpát, hogy egy új motívumot, aztán elröhögtem magam, mert az egy állólámpa lett és nem képelem. A használt elemeim olyan fokon átírtak, hogy már régen lebegnek. Az a lámpa nem, az egy tárgy volt. Nincs tervem. Holnapra sincs tervem, tehát nem tudom, hogy holnap egy állólámpát megint nem próbálok-e betenni az enteriőrbe. Szóval nem uralom a szakmát ilyen értelemben.
SG.:
De most még ez a lendület tart?
VD.:
Ezt nem tudom, ma estig tartott. Most három hónap volt, ilyen évek óta nem volt, hogy három hónap alatt, sok, bocsánat, sok jó képet csináltam. Egészen furcsa helyzet, nekem is, és nagyon örülök neki. De volt olyan év, hogy hoztam 16 képet alkotóházból - minden évben legalább egy hónapot ott töltök -, abból 12-őt fölfűrészeltem, és 4 viszont múzeumba került. Ez teljesen rendben van.
SG.:
Tudom, értem, hogy alapvetően arról beszél, hogy színeket társít, vagy hogy ránézésre kell valamilyen jó érzést, vagy élményt okozni a képnek. De nem szokott előfordulni, hogy odaállnak, nem tudom mennyire találkozik iskolás fiatalokkal és megkérdezik, hogy „de miről szól ez a…?”
VD.:
Kaptam egy levelet az esztergomi tanítóképzőből, negyven kisasszony írta alá és a tanáruk, hogy „Kedves Művészúr! Ismeretlenül hadd írjunk, az ön képét elemeztük, mindent értünk, csak az az egyenes vonal az ablak alatt, azt nem tudtuk megfejteni. Lenne olyan kedves minket fölvilágosítani…" Válaszlevél: „Kedves Éva, Mónika, Marika… végig a negyven név, és kedves tanár úr! Ez egy geometrikus jellegű képalkotó elem."
SG.:
Ez zavarja, ha ilyen értelemben tartalmat magyaráznak bele, vagy azt mondják, hogy mi ezt értjük, hogy miről szól?
VD.:
Nem zavar, az ablak kiolvasható, egy szék kiolvasható, a festőállvány, mondom, mindez a küszöb. A téma valóban behatárol, mert például kiderül, hogy ez a kép nem világforradalomra buzdít. Soroljam, hogy mi mindenre nem? A téma valóban behatárol valamit, és onnét indulunk el. De ezt a témát megfestette Tornyai, Barcsay, és mindenki egész mást mondott vele. Tegyen egymás mellé egy van Gogh-, és egy Munkácsy virágcsendéletet. Ugyanazt a virágot festi le mindkettő, de magáról beszél. Csak ő se tudja, hogy mit mond, egyébként. Ezt azonnal tisztázzuk. Nem tudja. Én se tudom, hogy evvel a képemmel mit mondok, de tudom, hogy valamit nagyon mondok, mert időnként mondják, hogy „borzong a hátam”, sőt én is érzem néha, noha nem tudom, hogy miért. Azt szoktam erre mondani, hogy egy igazán jó mű, az egy villámvillanás idejére megmutatja Isten köpenye szegélyét. Azt hiszem, hogy egy mű erre való, fölfelé mutat, és ugyanakkor visszamutat az ember - mondjuk hogy - belsejébe, és akkor itt valami történt, szerencsés esetben. Rilke azt mondta, hogy „változtasd meg életed” – erre buzdít egy mű. Sokféleképpen fogalmazzák. Tehát valami elmozdulás, ami aztán önkéntes. A művészetben az a gyönyörű, hogy nem kötelező.
SG.:
Az valami konzervatív, vagy földhözragadt elgondolás, hogy az emberek mégis megpróbálják tartalmilag megfejteni a képeket? Tehát egyszerűen át kéne magukat engedniük ennek és ez mégse működik ma még ennyire magától értetődően?
VD.:
Nincs itt nagyon értelme középátlagot vonni, mert egy mélységes titok, hogy kire hogyan hat. Van, akire egy hónap múlva. Én belefestem egy műterem belsőbe a 84 éves nagyanyámat, amint a rózsalugasban, emlékszem, az ezüstfejű botjával ballagott. Megnézi a néző, boldog, és eszébe jut a húga, akivel tegnap este uborkát evett a konyhában. Mind a kettő igaz. Ezek titkok... mondjuk fellengzősen, de mégis így van.